Búvár, 1936 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1936-05-01 / 5. szám
.RÁKOS, RÁKOS, HOVÁ LETTÉL? írta és fényképezte KINSZKI IMRE Aki még csak húsz évvel ezelőtt is a főváros északkeleti határa felé igyekezett, Zuglónál hamarosan elérte a «világ végét». Alig negyedórányira a villamos végállomásától már belekerült, s tavasszal vagy nyárelején könnyen nyakig is belemerült a Rákospatak mentén elhúzódó mocsárvilágba. Kidöntött fatörzsön sétálhatott át a patakon a nádirigó-karicsolástól hangos nádrengetegekhez, megleshette a szárcsákat, vadrécéket a halastavakon, ahol álomszerű tündérrózsák nyitogatták fehér kelyhüket a sötét víztükre fölött. Sárgarigó szólt a parti nyárfán,békák tízezrei zsongtak, kuruttyoltak a zsombékos, mocsaras réten s a kiránduló ritka, növények után érdeklődve könnyen bokáig, térdig is süppedhetett a vizes talajon. Borbás Vincének, a neves botanikusnak, Budapest és környékének flórájáról mintegy hatvan év előtt megjelent munkájában hosszú-hosszú sorát láthatjuk az érdekes és ritka növényeknek, amelyeket mind megtalált a Rákos mezején. Azóta persze sok minden megváltozott, de a Rákos, az Alföld világának ez az itt rekedt darabja a maga mocsaras és homokos területeivel, még néhány évvel ezelőtt is majdnem teljes épségében megvolt. A terjeszkedő város végül ide is elért. A Rákospatakkal párhuzamosan csatornát ástak, hogy a nádasok, mocsaras rétek fölös vizét elvezessék s az ilymódon kiszárított területek kezdtek itt is, ott is beépülni. Ma már alig néhány négyzetkilométernyi beépítetlen terület maradt meg a régi Rákosból, annyi csak, hogy bármely pontjáról áttekintheti a ki-s ránduló ezt a most már köröskörül házakkal körülvett, pusztuló világot, amelyet bekerített és egyre kegyetlenebb erővel ostromol a civilizáció. Csakhogy ez a világ sem adja meg magát egykönnyen : küzd a maga életéért minden erejével, természetadta minden találékonyságával, alkalmazkodó képességével, szinte azt mondhatnék : utolsó lehelletéig. A nedves rétek szinte egyeduralkodó lakója a mi vidékünkön tavasszal a mocsári gólyahír. A Rákoson is óriási tömegekben nőtt, a réteket minden áprilisra ragyogó sárga szőnyegekké varázsolta. A csatornázás kiszárította a réteket s a gólyahír bizony a mélyebb laposokba szorult. Helyét a bár nem oly tündöklő, de azért szép sárga gyermeklánc, a szárazabb réteknek ez a tipikus lakója foglalta el. De a gólyahír nem egykönnyen adja át a helyét. A csatorna felásott, homokos oldalán még évekig elteng s együtt nő a gyermeklánccal — olyan társaság ez, amellyel a civilizáció beavatkozása nélkül sohasem találkoztunk volna. A változásnak csak a környék szegény népe nem örül, mert régebben sok-sok kosárszámra szedte és hozta be eladásra a városba a szép gólyahír-virágot. A sok vízinövénynek persze már nyoma is alig maradt. A kis vízlevezető csatorna egy csendesebb helyén (talán egy négyzetméternyi területen) ugyan megtelepedett a fehérvirágú víziboglárka (Batrachium trichophyllum), de amint a körülötte levő sást lekaszálták, úgy eltűnt, mint a kámfor — mindörökre. Talán botanizáló iskolásfiúk végeztek vele. A Rákospatak vizéből itt-ott még kivirít a szép sárgaliliom (Iris pseudacorus), de a környék ifjúságának virágszedő kedvétől csak nehezen