Búvár, 1938 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1938-10-01 / 10. szám
768 A RÉGI VÍZIVÁROSI TEMETŐ írta MESTERHÁZY JENŐ Milyen hamar is megy az elmúlás. . . Két emberöltő és már azt sem fogják tudni utódaink, hogy hol is tértünk nyugovóra. Mert ki emlékezik már arra, hogy nagyszüleinek szülei hol találták meg a nyugodalmat? Aki atyját, nagyatyját már eltemette, az valószínűen még ismeri mindkettőnek sírhelyét. De továbbmenni az ősök nyomában rendszerint már nem tud. A síremlék elpusztult, a sírhalom ellapult és már az is sok, ha tudja, melyik faluban vagy városban fejezte be a dédnagyszülő földi pályafutását. Mert ahogyan elhomályosul már a harmadik generáció előtt a múlt, úgy tűnnek el még a sírkertek is, hol nagyatyáink és dédatyáink sírjukba szálltak. A fejlődő élet rendesen kiszorítja a halottat onnan, hová a megpihenés gondolatával helyezték. Jól látjuk ezt a városokban, de különösképpen a mi fővárosunkban, hol már csak alig egy-két temető van, melyben százesztendősnél idősebb sírokat is láthatunk. Közöttük a legrégibb a budai oldalon van, a Budakeszi-út és a Kútvölgyi lejtő között, az Új Szent János-kórház szomszédságában ; ez az úgynevezett vízivárosi temető. A másik Óbudán, a síremlékekben már egészen meggyérült kiscelli. Mutatóban ugyan látunk még a Kerepesi-temetőben is egy-két régi sírkövet, sőt elvétve még a rákosiban is, de ezek mind a régi, megszüntetett temetőkből kerültek ki. Mert ne feledjük, hogy a fővárosban most is használatban lévő legrégibb temető mindössze 89 éves. Ez a Kerepesitemető, mely 1849 áprilisában nyílt meg és azért vitték oly messze a várostól, hogy útjába ne essék a forgalomnak. És ime, ma már ezt is házsorok veszik körül és az időközben felnövekedett fák itt-ott sűrűvé teszik, hogy egyes részleteit száz évesnél is idősebbnek vélnek. Pedig a megnyitás után még tíz évre is hiányzott belőle minden fakultúra, mert az volt a hiedelem, hogy az eltemetettek a napsütötte földben hamarább enyésznek el, mint az árnyékban. . . Nem kell tehát a negyvenholdas új temetőt befásítani, hangzott az általános vélekedés. Ez volt aztán a magyarázata annak, hogy amikor 1859-ben megjelent az első érdemes magyar leírás Hunfalvy János tollából Budapestről és környékéről, azt írta az «új általános temető»-ről, hogy az «olyan kopár, mint az afrikai sivatag.» Szinte el sem akarjuk hinni, hogy 79 esztendővel ennek előtte sivatagnak minősíthette valaki a Kerepesitemetőt. Ugyanakkor pedig a felhagyott váci-úti temetővel kapcsolatban még hihetetlenebb dolgokról tudósít Hunfalvy a következőkben : «Most a Váci-úti temetőt nemcsak elhanyagolják, hanem szép facsoportjait már csaknem teljesen kipusztították, jóllehet még sok víz folyand le a Dunán, míg helyén utcák fognak emelkedni...» Azért olyan hihetetlen ez a tudósítás, mert bizony nem sok víz folyt le a Dunán, mire máris sor került a váci úti temető teljes elpusztítására. Pedig hogy milyen szép és hangulatos volt a temető, azt is Hunfalvy feljegyzéseiből tudjuk. «Szívesen keresték fel — írja — nemcsak azok, kiket elhúnyt kedveseik emléke oda vonzott, hanem mindazok, kik a berek hűs árnyékában, a sírokat ékesítő virágágyak, emlékkövek, hegyes oszlopok és gúlák között sétálni s mélázni akartak.» Ilyen népszerű temető volt nemcsak a Váci úti Pesten, hanem Budán a vízivárosi, melynek innenső fele, tehát az, mely az Új Szent János-kórház szomszédságába esik, a katonaság számára volt fenntartva. A polgári temető ehhez északnyugati irányban csatlakozott és elhúzódott egészen a mai Napos-útig, mely összeköti a Budakesziutat a Virányosi-úttal. A temető a Budakeszi-út mellett kifelé menet balfelől kezdődik és enyhén emelkedő domboldalon fekszik. Az egymás fölött elhúzódó sírhely-