Drogista Közlöny, 1936 (33. évfolyam, 1-24. szám)

1936-01-01 / 1. szám

­ Általánosságban megállapítható, hogy az érdekképvisele­teknek ilyen irányú közreműködését a kiíró hatóságok alig­­vették igénybe, de másrészről megállapítható az is, hogy kevés szakma van abban a helyzetben, hogy a K. Sz. szempontjából vezetett rendszeres adatgyűjtése alapján bármely időpontban tájékoztatást nyújthasson. Így történhetik csak meg az, hogy — miként azt legutóbb a paszományosok is panaszolták — a MÁV szállításoknál az eljáró tisztviselő az ajánlattevőknek egyenesen előírta a vállalati árakat, kötelezvén őket arra, hogy azokon az önköltség alatt levő árakon szállítsanak. Az illető szakmabeli cégek, — nem lévén szakmai irányármegállapítás­­—­nem hivatkozhattak arra, hogy a szakmai közület erkölcsi szankciójával milyen árelemezéssel, milyen irányárak felelnek meg a gazdasági helyzethez viszonyítottan megengedett ha­szontételnek. Félelemből és a magukra hagyottság érzésétől­­v­ettetve vállalták a veszteséges munkát, hogy el ne essenek más munkaalkalomtól. A kamara az árrombolás elleni küzdelem irányításában és abban a közfelfogás kialakítási munkában, amelyet az utóbbi­­évben nagyon szép sikerrel folytat, mindenkor különösen súlyt helyez arra, hogy az ipartestületek és a szakmák olyan irány­árakat állapítsanak meg, amelyek a szakmai közérdek szolgá­lata mellett a fogyasztási közérdeket is kielégítik. Akár a köz­szállítások odaítélésére gondolunk, akár pedig a versenytör­vény alapján az árrombolóknak, mint a tisztességtelen ver­senyt folytatóknak, az üldözésére, mindenképpen fontos az, hogy egyrészt a hatóságok, másrészt a kamarai zsűri és a bíróságok az eléjük terjesztett árelemezésből és irányárakból azt a megnyugvást szerezhessék, hogy azokban az irányárak­­­ban nem az iparosok túlzott nyerészkedési vágya, avagy a kartelek árfelhajtó törekvése jut kifejezésre, hanem a fogyasz­tók érdeke is. Nyilvánvaló ugyanis az, hogy ott, ahol egy-egy­­piacon sok száz kisiparost kell közös nevezőre hozni az irány­árak tekintetében, szó sem­ lehet indokolatlan árfelhajtásról, mert­ hiszen a gazdaságilag gyenge kisexisztenciáknál első­sorban a mindennapi kenyér féltése és előteremtése szab gá­tat az indokolatlan árfelhajtásnak. A kisiparos exisztenciák féltik a vevőiket és a munkaalkalmakat. Nem árfelhajtási ten­dencia, hanem ellenkezőleg, sajnálatos munkavállalási pánik érvényesül a kisipari vállalkozásokban és éppen emiatt azok­ban az irányárakban, amelyeket egy-egy munkaterületen dol­gozó egy szakmabelieknek legalább kétharmad része fogad el és ír alá, érvényesül a fogyasztási közérdek is, mert a kisipa­ros nem fogad el magára nézve irányítást, ha azt érzi ki be­­­lőle, hogy a vevőjével való érintkezésben azt érvényesíteni megközelítőleg sem lehet és az a vevőjét elriasztja tőle. Az eddigi tapasztalatok szerint az irányárak árelemezésé­nél éppen az a nehézség, hogy a legkisebb iparosexisztenciák, akik­­nem tudnak és nem is szoktak reálisan kalkulálni és akik munkavállalásaiknál rendszerint csak arra figyelnek, hogy ol­csóbbak legyenek a versenytársaknál, ellenállást tanúsítanak az észszerű üzleti kalkulációval és a javukra szolgáló vállalási árakkal szemben. Sehogy sem értik meg azt, hogy azért van­­­nak nyomorúságban, mert lehetetlenül olcsón dolgoznak, olyan olcsón, hogy azzal még önköltségeiket sem keresik meg. Ezek a kalkulációban járatlan tömegek minden korholásra egy gon­dolattal­ felelnek és a jobb vállalati árak eléréséhez szükséges szakmai fegyelmezésre azt válaszolják, hogy azért kénytele­nek olcsón vállalni, mert nyomorognak. Kétségtelen: azért nyomorognak, mert olcsón vállalnak, mert sokszor ok nélkül is rontják saját munkapiacukat. De igaz viszont az is, hogy sokszor a nyomorúság szüli lelkükben a minden áron való munkavállalási pánikot­ és azt az erkölcstelen alálicitálást,­ amit különösen az üzletekbe és a nagyobb iparosokhoz bedolgozó kisiparostömegek sorában tapasztalhatunk. AESCULAP magyar fogkefegyár Szavatossággal elsőrendű mi­nőségű gyártmányokat szállít VI., frangepán u€ta 27 Telefon: 91*2*97. DROGISTA KÖZLÖNY Minimális munkabéreknek, különösen a népes ruházati ipari szakmákba való bevezetése mellett a nagy tömegek kö­rében az a hiedelem terjedt el, hogy a minimális munkabérek­kel parallel megállapítandó minimális vállalati árak ebben a vonatkozásban meg fogják szüntetni az alálicitálást és ember­ségesebb kereseti viszonyok közé emelik fel ezeket a kis­­exisztenciákat. Bizonyos, hogy a bedolgozók minimális válla­lati árainak megállapítása nem könnyű feladat, mert hiszen egyes szakmákban, mint pl. a női ruházati szakmákban elvég­zendő munka sokfélesége az egységes vállalati árakat kiala­kítani alig engedi meg, annál kevésbé, mert a kapcsolatos üzemi rezsi és haszontétel, amit a bedolgozóknak vállalniok kell, a különböző igen nagyszámú modelleknél ugyancsak nehe­zen lemérhető tényező. Az az egy azonban bizonyos, hogy ezen a ponton — ha a vállalati minimális árak egyáltalában megállapíthatók lesznek — a bedolgozó iparosságnak azonnal érvényesíthető kereseti többletet lehet juttatni. Ez a kere­settöbblet, ami itt jelentkezik, annál értékesebb, mert nyilván­valóan kizárólag csak azoknak jut, akikről szó van: a bedol­gozóknak. Kérdés csak az, hogy az ilyen termelési önköltség­­emelkedés nem éri-e el a gyári üzemi termelés önköltségének paritását, amely esetben a gyári termelés már versenytársként jelentkezhetik a jelenleg lényegesen olcsóbb bedolgozó kisipa­rosok termelésével. Amikor tehát a legjobb akarat és a leg­jobb szándék vezeti a tömegeket, és úgy, mint az illetékeseket a minimális munkabérek és a minimális vállalati árak megálla­pításánál, az érdektelen szakembereknek gondolniuk kell a jelszavakon keresztül jelentkező propagandaszempontok mel­lett arra is, hogy a segítés újabb bajokat ne okozzon, hogy a bedolgozó kisiparostömegek munkavállalási árainak feljaví­tása ne vonja maga után a termelési rendszer átalakulását, magyarán, hogy a termelés lassanként át ne szivárogjon a kisipari műhelyekből a tömegtermelő gyári üzemekbe. Sajnálatos jelenség az utóbbi idők kisipari mozgalmaiban az, hogy a szenvedélyesség kiélezi a forgalomban egymásra utalt gazdasági ágak között az ellentéteket. Azt a téves el­vet igyekezek sok oldalról a tömegek lelkületébe átültetni, hogy a gazdasági életben a problémákat az egyoldalúság és a többségi elv alapján lehet és kell megoldani. Sok csalódás és keserűség lenne megelőzhető, ha mindenkit áthatna annak a tudata, hogy a gazdasági problémákat nem lehet a többségi elv alapján megoldani, hanem csak az érdekek reális és mél­tányos kiegyensúlyozásával. Évezredek minden gazdasági vál­ságát csak „az élni és élni hagyni” gondolat becsületes alkal­mazásával lehetett megoldani. A kézműiparosság több és jobb keresetét biztosítani akaró különböző törekvések közös nevezőre hozása nem megoldha­tatlan feladat és lehetségessé válik nyomban, amikor minden oldalról érvényesül az a reális meglátás, amelyet hirdet a ka­mara az árrombolás elleni küzdelem alaptételével, hogy t. i. az iparos termelői közérdekét össze kell egyeztetni a fogyasz­tói közérdekkel. Nem szabad a mai viszonyok között a fogyasz­tótól több és nagyobb áldozatot követelni, mint amennyit a legnagyobb közület, az állam követel az iparostól. De ennyit meg kell követelni a magasabb közérdek szempontjából is. Amíg az állam és a közületek az iparostól és a kereskedőtől megkövetelik azt, hogy polgári exisztenciájának reális, a gaz­dasági helyzethez viszonyított biztosításán túl szilárd alapot nyújtson az állami és a közületi háztartások egyensúlyának biztosításához is, addig az iparosnak és a kereskedőnek sem­miképpen el nem vitatható joga van arra, hogy a vele szem­ben álló fogyasztótól annyi ellenértéket követeljen meg, hogy eleget tudjon tenni szociális és kulturális szükségleteinek ön­maga és állampolgári kötelességeinek a magasabb közületek iránt. Nyilvánvaló, hogy ezeknek a magasabb szempontoknak­ fölismerése vezette Bornemisza Géza iparügyi miniszter urat, is, amikor a kamara akciójának közérdekű voltát fölismerve, az árrombolás ellen való védekezést munkaprogramjába ik­tatta. Ehhez az út a gazdasági békén, az egymás érdekeinek el­ismerésén, azon a gondolaton át vezet, hogy­ tisztességes pol­gári megélhetést követelek magamnak, de ugyanezt megen­gedem másnak is.

Next