Drogista Közlöny, 1936 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1936-01-01 / 1. szám
Általánosságban megállapítható, hogy az érdekképviseleteknek ilyen irányú közreműködését a kiíró hatóságok aligvették igénybe, de másrészről megállapítható az is, hogy kevés szakma van abban a helyzetben, hogy a K. Sz. szempontjából vezetett rendszeres adatgyűjtése alapján bármely időpontban tájékoztatást nyújthasson. Így történhetik csak meg az, hogy — miként azt legutóbb a paszományosok is panaszolták — a MÁV szállításoknál az eljáró tisztviselő az ajánlattevőknek egyenesen előírta a vállalati árakat, kötelezvén őket arra, hogy azokon az önköltség alatt levő árakon szállítsanak. Az illető szakmabeli cégek, — nem lévén szakmai irányármegállapítás—nem hivatkozhattak arra, hogy a szakmai közület erkölcsi szankciójával milyen árelemezéssel, milyen irányárak felelnek meg a gazdasági helyzethez viszonyítottan megengedett haszontételnek. Félelemből és a magukra hagyottság érzésétőlvettetve vállalták a veszteséges munkát, hogy el ne essenek más munkaalkalomtól. A kamara az árrombolás elleni küzdelem irányításában és abban a közfelfogás kialakítási munkában, amelyet az utóbbiévben nagyon szép sikerrel folytat, mindenkor különösen súlyt helyez arra, hogy az ipartestületek és a szakmák olyan irányárakat állapítsanak meg, amelyek a szakmai közérdek szolgálata mellett a fogyasztási közérdeket is kielégítik. Akár a közszállítások odaítélésére gondolunk, akár pedig a versenytörvény alapján az árrombolóknak, mint a tisztességtelen versenyt folytatóknak, az üldözésére, mindenképpen fontos az, hogy egyrészt a hatóságok, másrészt a kamarai zsűri és a bíróságok az eléjük terjesztett árelemezésből és irányárakból azt a megnyugvást szerezhessék, hogy azokban az irányárakban nem az iparosok túlzott nyerészkedési vágya, avagy a kartelek árfelhajtó törekvése jut kifejezésre, hanem a fogyasztók érdeke is. Nyilvánvaló ugyanis az, hogy ott, ahol egy-egypiacon sok száz kisiparost kell közös nevezőre hozni az irányárak tekintetében, szó sem lehet indokolatlan árfelhajtásról, mert hiszen a gazdaságilag gyenge kisexisztenciáknál elsősorban a mindennapi kenyér féltése és előteremtése szab gátat az indokolatlan árfelhajtásnak. A kisiparos exisztenciák féltik a vevőiket és a munkaalkalmakat. Nem árfelhajtási tendencia, hanem ellenkezőleg, sajnálatos munkavállalási pánik érvényesül a kisipari vállalkozásokban és éppen emiatt azokban az irányárakban, amelyeket egy-egy munkaterületen dolgozó egy szakmabelieknek legalább kétharmad része fogad el és ír alá, érvényesül a fogyasztási közérdek is, mert a kisiparos nem fogad el magára nézve irányítást, ha azt érzi ki belőle, hogy a vevőjével való érintkezésben azt érvényesíteni megközelítőleg sem lehet és az a vevőjét elriasztja tőle. Az eddigi tapasztalatok szerint az irányárak árelemezésénél éppen az a nehézség, hogy a legkisebb iparosexisztenciák, akiknem tudnak és nem is szoktak reálisan kalkulálni és akik munkavállalásaiknál rendszerint csak arra figyelnek, hogy olcsóbbak legyenek a versenytársaknál, ellenállást tanúsítanak az észszerű üzleti kalkulációval és a javukra szolgáló vállalási árakkal szemben. Sehogy sem értik meg azt, hogy azért vannak nyomorúságban, mert lehetetlenül olcsón dolgoznak, olyan olcsón, hogy azzal még önköltségeiket sem keresik meg. Ezek a kalkulációban járatlan tömegek minden korholásra egy gondolattal felelnek és a jobb vállalati árak eléréséhez szükséges szakmai fegyelmezésre azt válaszolják, hogy azért kénytelenek olcsón vállalni, mert nyomorognak. Kétségtelen: azért nyomorognak, mert olcsón vállalnak, mert sokszor ok nélkül is rontják saját munkapiacukat. De igaz viszont az is, hogy sokszor a nyomorúság szüli lelkükben a minden áron való munkavállalási pánikot és azt az erkölcstelen alálicitálást, amit különösen az üzletekbe és a nagyobb iparosokhoz bedolgozó kisiparostömegek sorában tapasztalhatunk. AESCULAP magyar fogkefegyár Szavatossággal elsőrendű minőségű gyártmányokat szállít VI., frangepán u€ta 27 Telefon: 91*2*97. DROGISTA KÖZLÖNY Minimális munkabéreknek, különösen a népes ruházati ipari szakmákba való bevezetése mellett a nagy tömegek körében az a hiedelem terjedt el, hogy a minimális munkabérekkel parallel megállapítandó minimális vállalati árak ebben a vonatkozásban meg fogják szüntetni az alálicitálást és emberségesebb kereseti viszonyok közé emelik fel ezeket a kisexisztenciákat. Bizonyos, hogy a bedolgozók minimális vállalati árainak megállapítása nem könnyű feladat, mert hiszen egyes szakmákban, mint pl. a női ruházati szakmákban elvégzendő munka sokfélesége az egységes vállalati árakat kialakítani alig engedi meg, annál kevésbé, mert a kapcsolatos üzemi rezsi és haszontétel, amit a bedolgozóknak vállalniok kell, a különböző igen nagyszámú modelleknél ugyancsak nehezen lemérhető tényező. Az az egy azonban bizonyos, hogy ezen a ponton — ha a vállalati minimális árak egyáltalában megállapíthatók lesznek — a bedolgozó iparosságnak azonnal érvényesíthető kereseti többletet lehet juttatni. Ez a keresettöbblet, ami itt jelentkezik, annál értékesebb, mert nyilvánvalóan kizárólag csak azoknak jut, akikről szó van: a bedolgozóknak. Kérdés csak az, hogy az ilyen termelési önköltségemelkedés nem éri-e el a gyári üzemi termelés önköltségének paritását, amely esetben a gyári termelés már versenytársként jelentkezhetik a jelenleg lényegesen olcsóbb bedolgozó kisiparosok termelésével. Amikor tehát a legjobb akarat és a legjobb szándék vezeti a tömegeket, és úgy, mint az illetékeseket a minimális munkabérek és a minimális vállalati árak megállapításánál, az érdektelen szakembereknek gondolniuk kell a jelszavakon keresztül jelentkező propagandaszempontok mellett arra is, hogy a segítés újabb bajokat ne okozzon, hogy a bedolgozó kisiparostömegek munkavállalási árainak feljavítása ne vonja maga után a termelési rendszer átalakulását, magyarán, hogy a termelés lassanként át ne szivárogjon a kisipari műhelyekből a tömegtermelő gyári üzemekbe. Sajnálatos jelenség az utóbbi idők kisipari mozgalmaiban az, hogy a szenvedélyesség kiélezi a forgalomban egymásra utalt gazdasági ágak között az ellentéteket. Azt a téves elvet igyekezek sok oldalról a tömegek lelkületébe átültetni, hogy a gazdasági életben a problémákat az egyoldalúság és a többségi elv alapján lehet és kell megoldani. Sok csalódás és keserűség lenne megelőzhető, ha mindenkit áthatna annak a tudata, hogy a gazdasági problémákat nem lehet a többségi elv alapján megoldani, hanem csak az érdekek reális és méltányos kiegyensúlyozásával. Évezredek minden gazdasági válságát csak „az élni és élni hagyni” gondolat becsületes alkalmazásával lehetett megoldani. A kézműiparosság több és jobb keresetét biztosítani akaró különböző törekvések közös nevezőre hozása nem megoldhatatlan feladat és lehetségessé válik nyomban, amikor minden oldalról érvényesül az a reális meglátás, amelyet hirdet a kamara az árrombolás elleni küzdelem alaptételével, hogy t. i. az iparos termelői közérdekét össze kell egyeztetni a fogyasztói közérdekkel. Nem szabad a mai viszonyok között a fogyasztótól több és nagyobb áldozatot követelni, mint amennyit a legnagyobb közület, az állam követel az iparostól. De ennyit meg kell követelni a magasabb közérdek szempontjából is. Amíg az állam és a közületek az iparostól és a kereskedőtől megkövetelik azt, hogy polgári exisztenciájának reális, a gazdasági helyzethez viszonyított biztosításán túl szilárd alapot nyújtson az állami és a közületi háztartások egyensúlyának biztosításához is, addig az iparosnak és a kereskedőnek semmiképpen el nem vitatható joga van arra, hogy a vele szemben álló fogyasztótól annyi ellenértéket követeljen meg, hogy eleget tudjon tenni szociális és kulturális szükségleteinek önmaga és állampolgári kötelességeinek a magasabb közületek iránt. Nyilvánvaló, hogy ezeknek a magasabb szempontoknak fölismerése vezette Bornemisza Géza iparügyi miniszter urat, is, amikor a kamara akciójának közérdekű voltát fölismerve, az árrombolás ellen való védekezést munkaprogramjába iktatta. Ehhez az út a gazdasági békén, az egymás érdekeinek elismerésén, azon a gondolaton át vezet, hogy tisztességes polgári megélhetést követelek magamnak, de ugyanezt megengedem másnak is.