Épitő Ipar - Építő Művészet, 1920 (44. évfolyam, 1/2301-24/2324. szám)

1920-07-01 / 13. (2313.) szám

50 ÉPÍTŐ­IPAR :­ ÉPÍTŐ MŰVÉSZET (13. sz.) hiányzott belőlük az a szeretet, amelylyel hazai építő művészetünk emlékei felé kellett volna fordulniok, amely­lyel azoknak minden követ szeretniök kellett volna, még abban az esetben is, ha a belőlük felépített alkotás absolut becse azt a külföldiek mögé helyezte volna is. Amikor külföldi országok históriai emlékeit a legapróbb részletekig tanulmányoztuk, ismertük, utazásaink keretében felkerestük, hazai műemlékeinkből csak a legkivételesebb esetekben vettünk tudomást. Nem kutattuk, nem tanul­mányoztuk és nem szerettük őket, nem mutogattuk itt megforduló, utazgató idegeneknek, hiszen azokat jóformán magunk sem ismertük; nem publikáltuk őket a külföld számára, hiszen magunknak sem voltak róluk — csak egészen kivételes esetekben — szakszerű és népszerű ismertető műveink. És hogyha valaki szemünkre hányta ebbeli mulasz­tásainkat, azzal hárítottuk el ezeket a szemrehányásokat, hogy hiszen annyi rengeteg sok és nagy értékű alkotás van a külföldön, nyugaton és délen, hogy ezek mellett kár a mieinkre időt és figyelmet fordítani. A világtörténelemben talán páratlanul álló csapásnak kellett országunkra lesújtania, hogy megértsük, mit jelente­nek egy nemzet kulturális hagyományai; ahhoz, hogy megtudjuk, hogy azelőtt mink volt, előbb építőművészet­történeti emlékeink jelentős részét el kellett veszítenünk! Szomorú — mondhatni különlegesen szomorú, — hogy idegen kézre került műemetlékeinknek külföldi nyelveken való ismertetését a Területvédő Liga most fogja kiadni. Hogy most hirdessük a külföld előtt azt­, amink már nincs, ahelyett, hogy azelőtt mutattuk volna be azt, amink volt, — ezer évre visszanyúló művészettörténeti kincseinket, históriai hagyományainkat, amelyek az elszakított ország­részeket velünk szorosan és elválaszthatatlanul össze­kapcsolták ! Félek, hogy a rólunk tájékozatlan ellenségeinket későn fogja érni ez a tiszteletreméltó felvilágosító propaganda­mozgalom. De ne keseregjünk tovább a múlt hibáin, ismerjük be azokat, s azután emelt fővel és erős elhatározással nézzünk a jövő elé s dolgozzunk hibáink kijavításán, az Új Magyar­­ország épületének megalapozásán. Neveljünk magunkba szeretetet és megértési tradíciónk iránt, megbecsülést építő művészettörténeti emlékeinkkel szemben; ragadjuk meg, pillanatnyilag legalább azokat, amelyek most hozzá­férhetők, tanuljuk meg és gyakoroljuk ezeket ama szellemi folyamatokat és technikai eljárásokat, amelylyel azok magunkévá és a közönség részére hozzáférhetővé tehetők, s ezáltal, a feldolgozásukkal máris elért közvetetlen haszon mellett készüljünk előre arra az alkalomra, hogyha majd ellenségeink által elrabolt területeinket — hiszen ezeket most is a magunkénak mondjuk — újra ténylegesen birtokunkba vehetjük, hogy az azto­kon lévő és hozzánk visszakerülő építőművészettörténeti emlékeinke szakszerű ismeretekkel és megértő fővel fogadhassuk, és mohón, szeretetteljesen ölelhessük magunkhoz! Éppen azért, mert ezúttal az én kedve? Barátaimat éppen eme munkálkodásra kívánom felhívni, ebben kívánok nekik segítségükre lenni, s erőimet rendelkezésükre bocsátani, vélem mondani­valómat éppen ma időszerűnek. Való és igaz, hogy a kezdő építész nemzedéknek talán sohasem volt nagyobb szüksége a hagyományos építő­művészetek megismerésére, tanulmányozására, sőt egyenesen a támogatására, mint a mostani időkben, amidőn minden téren vajúdást, átalakulást látunk, amidőn pillanatnyilag minden meginog azért, hogy azután egészséges alapon újra megszilárduljon.­­ Az elmúlt korok alkotásaiból leszűrhető gyakorlati haszonról itt nem kívánok szólni, hiszen ezt mindnyájan ismerjük. Az építőművészettörténet hatezeréves múltja el­képzelhetetlenül nagy tömegét rejti egyrészről a nagy gondolatoknak és kompozícióknak, amelyek — bele­helyezkedve a jelen követelményei közé — nagy eszmékre inspirálhatják a jelenkor építészét; másrészről a formai és szerkezeti tanulságok, amelyek a múltból levonhatók, oktatást és útmutatást adnak a jelenkor vajúdó formáit és szerkezeti problémáit megoldani; végül az elmúlt korok nagy alkotásainak átgondolása és a nagy mesterek mun­káiba való elmélyedésnek fáradságos, de termékenyítő és tisztító folyamata szerzi meg azt az architektonikus érzést és gondolkodást, amely a vérbeli építész sajátja, s amely az igazi építészeket­­egymással szellemi rokonságba hozza. De eme gyakorlati hasznok mellett nem kevésbbé fontos — éppen ma — az az etikai haszon, amely a tradicionális építő­művészet tanulmányozásából meríthető. Nevezetesen az elmúlt korok munkáinak tanulmányo­zása, megértése és értékelni tudása megszerzi a jelenkor építészének azt a fegyelmezett ítélő képességet, amelylyel egy építmény értékét helyesen megállapítani képes, amelylyel mintegy biztos alapon állva képes bírálatot alkotni akár egy elmúlt korú, akár egy jelen korú épít­ményről, s — ahogy az angol mondja: last but not least — a saját munkáinak az értékéről. A műtörténeti előképzettség megszerzi azonban az építésznek nemcsak a tudást, hanem az erkölcsi erőt is ahhoz, hogy megkülönböztesse az értékes és becsületes építő­művészetet a selejtestől, s hogy az elsőnek kizárólagos és szabad teret biztosítson, az utóbbit pedig csírájában lehetetlenné tegye. Az építőművészettörténet múltját ismerő fegyelmezett agy sohasem fogja magát talmi értékű és leg­­fölebb pillanatnyi inger hatásával bíró építészeti termékek által m­egvesztegettetni, és sohasem fogja magát kétes, sőt hamis jelszavak által vezérelt destruktív művészi irányza­toktól elszédíttetni! Mert jegyezzük meg jól, hogy a jelenkor különleges rendeltetéseivel és új szerkezeteivel összefüggésben fel­színre került jelszavak, mint „anyagszerűség", „belülről kifelé való építés", vagyis a belsőnek a külsőben való kimutatása, a konstrukcióknak a kiképzésben való meg­nyilvánulása nem játékszerek, hanem súlyos eszközök, olyanok, mint egy élesre fent szerszám, amely ha avatott kezekbe kerül, akkor fokozottan hasznos munkát végez; ha ellenben kiképezetlen és éretlen kezekbe jut, akkor kártékony, ártalmas, sőt veszedelmes hatása lehet. Az építőművészettörténet által nevelt fő korának vív­mányait és technikai újításait megértéssel, tudással és józan mérséklettel fogja felhasználni, és architektonikus gondolatvilágával fokozatosan összeegyeztetni. Nem azt mondom — távol álljon tőlem — hogy ne építsünk belülről kifelé, hogy ne érvényesítsük kikép­zésünkben a szerkezeteinket, hanem azt, hogy valósítsuk meg mindeme követelményeinket az architektonikus szép­nek keretein belül. Az igazság és szépség természetüknél fogva mindig együtt jártak, nincs­ okunk tehát félni ma sem, hogy az architektonikus szépnek az útmutatásait csak azon az áron tudjuk követni, hogy az igazságot háttérbe szorítsuk, avagy viszont. Sőt igen jól összeegyeztethető ez a két főtulajdonság ma is, csak biztos kéz és — mint említem — architek­­tonikusan fegyelmezett fő kell hozzá, s ezzel mindennemű, rendű és természetű feladat megoldható architektonikusan, szépen, egyúttal őszintén, anyagszerűen és konstruktíven. És emez architektonikus gondolkodás megszerzéséhez vezető út éppen a históriai emlékek beható tanulmányozása. (Folyt. köv.) Dr. Kotsis Iván: A Duna-Tisza-csatorna. Az ország középrészében a Duna és Tisza hosszú dara­bon párhuzamosan folyik úgy, hogy Budapestről Szolnokra vagy vissza vizen majdnem 800 km hosszú utat kell meg­tenni, bár e két város között alig 100 km a távolság. E kedvezőtlen körülményhez hozzá­járult újabban az is, hogy országunk mai állapotában a hajók a Dunából a Tiszába és viszont csakis megszállott területen közleked­hetnek. E bajók megszüntetésére szolgálna a Duna-Tisza- 1920. július 1

Next