Épitő Ipar - Építő Művészet, 1932 (56. évfolyam, 1-24. szám)

1932-01-01 / 1-2. szám

z építő­ipar- építő művészet tőkét, és bár a bankok hitelezési készsége az építőipar terén még szűkmarkú és nehézkes, mégis egyre több magántőke jelentkezik házvagyonba való befektetés céljaira. Hát még ha a bankok megértenék ennek a gaz­dasági jelenségnek közgazdasági jelentőségét is, és előmozdítanák ennek az egészséges vérkeringési jelenségnek hatalmasabb ütemét a maguk jelentős eszközeivel a maguk érdekében is. A műszaki természetű indokok művészeti és ipari jellegűek. A mai építőművészetet a gazdaságosság jellemzi. Semmi fölösleges pazarlás, semmi költségemésztő díszítés, semmi mérettúlzás nincs a mai stílus arzenáljában, az a mai idők jellegéhez simulva egyszerűséget, igazságot, szerénységet hirdet. A hangsúlyt a belsőre fekteti. Befelé tesz mindent kényelmessé, céltudatossá, gazdaságossá. Kihasználja az anyagokat, takarékosan él ezekkel és inkább a felszerelés és berendezés tökéle­tességére fektet súlyt, mint álmonumentális homlokzatokra. Monumentalitása épen ebben van : az egyszerűség­ben és céltudatos anyag­szerűségben. Ez pedig határozott költségmegtakarítást jelent. A mai stílus kevesebb tőkét emészt fel, mint a régi, agyondíszített és hazugságokkal telített építésmód. Már ezért is kedves a tőke előtt. Ami a fellendülés építőipari okát illeti, ez úgy fejezhető ki: soha sem lehetett oly olcsón építkezni mint ma. A munkásság megelégszik a legkisebb órabérrel, az építőanyagkereskedők a minimális árakkal, a vállalkozók a legkisebb haszonnal, csakhogy munkához, szállításhoz, alkalmazáshoz jussanak. Ez a mai idők szignatúrája, aminek előnyét az építtető élvezi, hátrányát legtöbbször a munka mi­nősége szenvedi. De most nem erről van szó, csak arról, hogy tényleg felfelé lendülőben van az építőipari magán­­tevékenység ! Ez vet reménysugárt a jövő év arculatára, ezért látjuk úgy, mintha erről már derülne. Mintha elmúlt volna a hét sovány esztendő és a hét kövér esztendő választópontjára jutottunk volna. Ma legalább ezt reméljük, újévi reményeink ebben­­összpontosulnak. Annyit szenvedtünk, annyit voltunk tétlenségre kárhoztatva, hogy bizton hiszünk a jelekből látszó fordulat kedvező voltában. Hisszük és reméljük, hogy a magyar építészet és épitőmesterség minden munkására, akit a balsors olyan régen tép, hoz a Gondviselés végre-valahára egy víg esztendőt! Azt építő­művészt A magyar műépítészeknek ajánlom. Én mindig, mindenütt így láttam: Fehér­ kabátban a munkaasztalnál, ahol kis ábrák, szeszélyes arcú rajzok közt a terv­­már­ bontogatta égbetörő szárnyát. Ott állt és messze távolokba nézett kigyulladt, fájó, bús poétaszemmel: ő akkor, ott már látta az Egészet. Pedig­ ő is csak szürke, fáradt ember. Szalad, küzd és azon töri fejét, ha pár percig a munka engedi, hogy mi legyen holnapra az ebéd, miből vegyen cipőket és ruhát és talán labdát a kisgyerekeknek? Ő is az élet súlyát szenvedi, ha sok a gond, az ő szíve is reszket és Krisztus könnyes arca az övé is . . . Mégis, ki gondolt arra egyszer emberek, hogy ki álmodott templomra keresztet, kinek agyából születtek a házak s ki építette azt a sok-sok százat, ahol mi élünk, szeretünk, halunk? Az iskolát, hova tipegve jártunk, a háztömböt, hol szerszámokat gyártunk, múzeumot, melyben apáink arca mosolyog ránk hűs vitrinek alól, kórházat, ahol vad, emésztő lázban feküdtünk forró éjszakákon át... S mikor az érzés halkan feldalol nótás ajkon a múzsák templomában, gondoltok-e a művész bús szívére, ki nekünk adta mind e sok csodát, folyók fölé karcsú, kecses hidat, kőcsipkés erkélyt, merőszívű bástyát,­­ eget karcoló tornyot, mese­villát, tündérgrottát, színeset és vígat, miközben lassan elhatakzott vére, mit bennük szórt el hivő szeretettel... Ki gondol őrá akkor, emberek, mikor a nap emésztő tüze kerget hűvös tanyánkon pihenni magunk, hogy ő alkotta egyszer azt a termet és e hajlékot, hol békén lakunk" Mikor viharok paripája vágtat és minden dobbanása hegyet rombol, oszlopot dönt ki, széttöri a fákat s az esőt lessük puha, kis szobákban, a művészre ekkor várjon ki gondol? Ő meg csak él messze, látatlanul, dolgozik és küzd, mint a többi ember s ha olykor szeme fáradtan mereng el szűk irodája ködös ablakán, ő akkor, ott tervezget talán kis óvodát vagy Isten-templomot... Egyszer meglestem, mikor más nem látta s nem volt rajta a fehér kabátja, csak embergúnya, szürke, rossz kabát, én meglestem, hogy fáradt volt nagyon és hangtalanul elsírta magát, (sok bánatgöröngy életét bevette). Aztán megindult újra hosszú útján és szórta szét a lelke kincseit s mikor nem volt már semmi drágasága lehajtotta szent, sápadt homlokát egy épülő kis fehérfalu házra dolgozni kezdett gyorsan és sietve és a szívét a téglák közé tette. Székesfehérvár Kinizsi Andor.

Next