Erdőgazdaság, 1955 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1955-10-10 / 19. szám

ft УК Ш-CS Major — Győry (Máskor felmegy a függöny, a szín tel­jesen sötét, homályos. Éktelen kutya­ugatás hallatszik. Egyre erősödik, az­tán olyan mocorgást hallani, mintha valaki ágyban forgolódna.) HORVÁTH BÁCSI (nyögve forog az ágyában. Ágyrecsegés, kutyaugatás. Végül mérgesen): Mit ugatsz már, te?! (Hallani, amint fölkel. Vilá­gosságot gyújt, a szín megvilágo­sodik. Horváth idősebb parasztem­ber, ott áll ingben, csizmában, nad­rágban. Ásít, nyújtózkodik. A ku­tyaugatás erősödik Figyel.) Á! Va­laki alighanem jár kint, azt húzza! (Kifelé figyel.) Megnézem, a fene egye meg! (A kutyaugatás hirtelen elhallgat. Horváth bácsi tanácsta­lanul megáll, az ajtó felől zaj hal­latszik, erre oda akar lépni. De mielőtt elérné az ajtót, az hirtelen kinyílik és négy álarcos, fütykö­sökkel felfegyverzett rabló ugrik be, az egyik egy zsákot cipel, egy pillanat alatt körülveszik. FŐRABLÓ: Ha kedves az élete, meg ne moccanjon! HORVÁTH BÁCSI (rémülten): Jaj nekem! Rablók! Segítség! I. RABLÓ (befogja a száját: Csönd legyen, mert halál fia vagy! FŐRABLÓ: Fogjátok meg, rakjátok az ágyra! HORVÁTH BÁCSI (könyörögve): Juj­j ! Ne csapjanak agyon! Élni akarok! FŐRABLÓ: Azt elhiszem! (A rablók megfogják Horváth bácsit és az ágyra ültetik, két marcona alak tartja jobbról-balról.) HORVÁTH BÁCSI (majdnem sír): Eresszenek el, jó emberek! Ne bántsanak egy szegény, öreg em­bert!... Mit akarnak tőlem?! FŐRABLÓ: A kincseket! HORVÁTH BÁCSI: Milyen kincse­ket, könyörgöm?! FŐRABLÓ (erőszakosan): Ne tetesse magát! Hova dugta a kincse­ket?! HORVÁTH BÁCSI (rémülten): Nin­csenek nekem kincseim, kérem! Ez valami tévedés! Szegény paraszt­ember vagyok én! FŐRABLÓ: Nem igaz! Mi tudjuk, nagy kincseket rejteget! Elő vele! HORVÁTH BÁCSI: Én?! Nagy kin­cseket?! össze tetszenek tévesz­teni a Csekonics gróffal! Az lakott itt a faluban ... jóval feljebb! FŐRABLÓ: Maga a Horváth Bálint? HORVÁTH BÁCSI: Én, könyör­göm ... FŐRABLÓ: Akikor nincs tévedés! Elő a kincsekkel, vagy aztán jaj a fejének ! HORVÁTH BÁCSI (rémülten ma­gyarázza): Tessék már megérteni, nincs énnekem semmi kincsem, csak egy nikkel zsebórám ... Asse jár, amióta az órás megjavította! FŐRABLÓ: Nem óra kell nekünk, hanem az a kincs, amit a kiserdő­ből kiszedett (tegnap! HORVÁTH BÁCSI: Nem szedtem én ki semmit se onnan! FŐRABLÓ: Szóval, tagadja! HORVÁTH BÁCSI: Tagadom! FŐRABLÓ (a többiekhez): Mit csi­náljunk vele?! I. RABLÓ: Felakasztjuk! II. RABLÓ: Nyárson sütjük! III. RABLÓ (érzéssel): Jó ropogósra! I. RABLÓ: Aztán megesszük!... II. RABLÓ: Felét reggelire... III. RABLÓ: Felét meg vacsorára! Legalább meglesz a holnapi koszt! FŐRABLÓ: Na, kezdjétek! (Ne­ki­­gyűrkőznek.) HORVÁTH BÁCSI (kétségbeesve): Álljanak meg! Várjanak! Becsüle­tes ember vagyok én! Büntetve se rólam! Nem lehet csak úgy, egy­szerűen felakasztani! Ártatlan va­gyok,­­mint a ma született bárány! FŐRABLÓ: No, akkor vagy meg­mondja, hogy hova tette a kincse­ket, vagy (Mutatja, hogy megeszik.) hamm,­hamm, megesszük! I. RABLÓ: Hagyjátok, majd én fel­adom neki a keresztkérdést! HORVÁTH BÁCSI: Na adja! I. RABLÓ: Hol volt maga tegnap délután?! HORVÁTH BÁCSI: Ez má’ a kö­­rösztkérdés? I. RABLÓ: Ez az! HORVÁTH BÁCSI: Akkor eri meg a körösztfelelet! Sehunn! FŐRABLÓ: Hát a kiserdőbe ki vót, kocsival, lóval? HORVÁTH BÁCSI (zavartan): Ja . .. izé... a kis­erdőben... A kis­erdőbe, ott én! FŐRABLÓ: Aztán mit hozott onnan, lile ? ! HORVÁTH BÁCSI: Semmit. Éppen­séggel semmit! FŐRABLÓ: Gyújtsátok be a kemen­cét! HORVÁTH BÁCSI (ijedten): Ja . . . várjon csak! Hoztam olyan vieilk­­vacakot! Olyan kis izéket... nye­­sedéket! De csak úgy m­agamnak, ami a kerítéshez köllött! FŐRABLÓ: Sóhángokat?! HORVÁTH BÁCSI: Úgy is lehet mondani... ! FŐRABLÓ (hirtelen elneveti magát): Hát akkor le az álarccal! (Mind le­rántják az álarcot, és ott áll a színen négy jóképű fiatalember, csak úgy dülöngélnek a nevetéstől.) HORVÁTH BÁCSI (elhűl, aztán ész­bekap és dühbe jön): Feri! Laci! Jancsi! Jóska! — A fene a bolond­ságotokat, hát ti tettetek lóvá en­gem?! Na, megálljatok csak! Majd elmondom lapátoknak! Micsoda szemtelenség ez, mi?! Nem szé­­gyenlitek magatokat, éjnek idején rámtörni az ajtót?! (Kiabál.) Még aszondja, hogy fölakaszt, meg meg­esz! Bekaplak én titeket mindjárt, mind a négyet!!! !. RABLÓ: Miért nem az előbb kia­bált. Horváth bácsi?! HORVÁTH BÁCSI (büszkén): Talán azt hitted, megijedtem?! Nem én! Csak vártam az alkalmiat, hogy el­eresszetek! Aztán úgy megvertelek vóna, ahogy hazáig szaladtatok vó­­na! Tudtam én, hogy ti vagytok az első pillanattól! (Dühösen.) Hogy is juthat felnőtt embernek ilyesmi eszébe?! FŐRABLÓ: Tudja nagyon jól, hogy mi ültettük azokat a sóhángokat, DISZ-esek — gondoztuk egész nyá­ron át, kapáltuk, nyestük, még ár­kot is húztunk, hogy megvédjük a legelő állatoktól, minap aztán rá­jöttünk, hogy valaki vagdossa, dézsmálja — csak azt nem tudtuk, hogy ki! I. RABLÓ: Csak úgy sejtettük! II. RABLÓ: És jól sejtettük! Maga vót az! HORVÁTH BÁCSI (paprikásán): Ha én vótam, hát én vótam! Majd ra­kok helyire mást!... FŐRABLÓ: Csak azt kérjük, ne nyúl­jon hozzá többet! HORVÁTH BÁCSI: Nem nyúlok, de most m­ár elég! Kifelé mind a né­gyen! II. RABLÓ: Jól van na, megyünk má! Tessék itt a kutyája! (Kiereszti a zsákból.) HORVÁTH BÁCSI: Ha valami baja lesz a kutyának, megfizetitek! Azért meg majd apátok fizet,­­hogy kincsrablással vádoltatok! FŐRABLÓ (komolyan): Hát pedig kincset vitt el ezekkel a fácskák­­kal, azt meg kell, hogy értse! HORVÁTH BÁCSI (­ kiabál): Én?! Miért?! FŐRABLÓ: Mert minden zöldelő fa kincset ér a mi poros határunk­ban! FÜGGÖNY: Csősz vagy erdész? — Hozzászólás — A Magasbakonyi erdőgazdaság al­kalmazottja vagyok, tehát sokat uta­zom a Bakony hegységben. A vona­ton mindannyiszor örömmel hallom az utazóközönség érdeklődését az er­dőik iránt. Kedves párbeszédeknek, tanulságos megjegyzéseknek voltam már nem egyszer szem- és fültanúja. Igen sok utas beszél arról, hogy ő is járja az erdőt, de sohasem találko­zik erdésszel. „Vajon ki irányítja a munkákat, ki őrzi a hatalmas erdő­séget?“ — kérdezik sótvan. Jószándékú utasaink, turistáink azért nem találkoznak az erdésszel, mert egyszerűen nem ismerik őt fel; csősz külseje van annak, nem erdész. Formaruhára lenne szükség, ennek a bevezetését én is fontosnak tartom, emelné ez az erdészet tekintélyét és mindenki a nép vagyonának védel­mezőjét látná benne. Pap József ab. elnök, Pápa

Next