Fonó-Szövő-Ipar, 1917 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1917-01-01 / 1. szám

6 fonó-szövő-ipar még vajmi keveset tudunk. Egy-két XVIII. század­beli mintakendőn kívül, mint aminőt a felvidék­ről iparművészeti iskolánk gyűjteménye is őriz, csak kezdetlegesebb technikáinak emlékei valla­nak arra, hogy valamikor nálunk is akadtak mívelői. Felsőmagyarországon, Erdélyben, a Dunántúl és Horvát-Szlavónországban sokfelé még ma is talá­lunk a nép birtokában lepedőket és kendőket, amelyek áttört betétjét és szegélyét szálvonással varrott vagy vagdalásos csipke díszíti s különö­sen ez utóbbinak a középkori templomok kő­csipkés kerek ablakaira emlékeztető motívumai jóformán már alig hajszálnyival különböznek a a punto in aria modorban varrt régi olasz reti­­cella-csipkétől Ezt a rendkívül fárasztó és hosszadalmas techni­kát Felsőmagyarországon ma már csak Zólyom vármegyében s egy-két északnyugati megyénk községében mívelik, de igen egyszerűsített alak­ban és színes pamuthímzéssel kapcsolatban, mely utóbbinak rikító hatásánál fogva az ilyfajta kivarrás stilisztikailag is közelebb áll a hímzéshez, mint a csipkéhez. A Magyarországon ma kereskedelmi forgalomba kerülő, csipke kilenczvenkilenc­ százaléka Cseh­országból való. Statisztikai adatok, amelyek ennek a csipkének forgalmi értékéről szólnak, nem áll­nak rendelkezésünkre. Zólyom megyében azonban szinte köztudomású, hogy néhány odavaló házaló, aki egy régi császári pátens alapján a bánya­városok vidékén vásárról-vásárra járva, keres­kedik ezzel, évenként 30—40 ezer korona értékű csipkét hozat Csehországból. Amikor a múlt század nyolcvanas éveinek elején a kereskedelmi minisztérium különböző ipar­­művészeti technikák meghonosítását vagy regene­rálását határozta el. Rejtő Sándor műegyetemi tanár­, akkori iparfelügyelő javaslatára az az elv lett irányadó, hogy a csipkeverés felújítását ott kell megkísérelni, ahol ez régen is virágzott. Így keletkezett a körmöczbányai csipkeverő iskola, amely különösen Angyal Béla főreáliskolai rajztanár vezetése alatt a régi hagyományokból kiindulva iparművészeti tekintetben igen szép eredményeket ért el. A sárosvármegyei Soóváron, azaz a vele egybeépült Sóbányán szintén a múlt század nyolcvanas éveiben történtek kísérletek a csipkeverés hanyatlásnak indult technikájának felfrissítésére. A csipkeverőnek egy részének mun­kájával ott is igen szép eredményeket értek el s iparművészeti társulataink kiállításaira a körmöc­­bányain kívül a legszebb vertcsipke még ma is Sóbányáról kerül ki. Mindkét helyen azonban a csipkeverés fejlesz­tése és szélesebb körökben való tanítása inkább csak a népművelés szempontjából mutathat fel eredményeket. A tömegesen készülő cseh áruval kereskedelmi téren a magyarországi vertcsipke nem bír versenyezni. Ennek legfőbb oka az, hogy népünk, életigényei kevésbbé szerények, mint a cseh Érc-hegység lakosságáé s a gyári, sőt a mezőgazdasági munka is nálunk jobban fizet, mint a sok fáradsággal járó s nagy gondosságot és szorgalmat igénylő csipkeverés, amely ma, amikor a gépi csipkeipar tömegesen árasztja el a piacot a valódi csipkénél nem kevésbbé tetszetős olcsó áruval, már alig mehet könnyű kereset számba, ami miatt bánya­városainkban régen — mint föntebb láttuk — a csipkeverő leányok munkáját korlátozni jónak látták. ____ Munkásügy a háború után.*) Írta: Horn József. A Werstl igazgató úr által a fentebbi címen meg­indított vitához a következőkben kívánok hozzá­szokni. Azt a többször hangoztatott elvet, hogy a gyárosok az állammal karöltve segítsenek a hely­zeten munkástanfolyamok és munkástanműhelyek szervezésével és felállításával — tekintve az óriási szükségletet és igényeket —, meddőnek tartom. Minden gyáros vagy részvénytársaság segítsen magán, mert segíthet, neveljen minden gyár maga­magának munkásgenerációt. Helyes szociális érzék­kel lehet a bajon segíteni s a munkásmizériákat a minimumra redukálni. Biztos meggyőződésem sze­rint a munkáscsaládokat egészséges munkáslaká­sokkal s telepekkel oda lehet kötni a gyárhoz. Természetesen, az csak egy lépés. Szükségesnek tartom még a következő intézmények megvalósí­tását is. A gyár gondoskodjék a munkásanyákról és gyermekeikről, így például szoptatószobákat rendezzen be, ahol az anya 6—8 hónapos koráig munka közben szoptathassa gyermekét. Ez a munkatermektől lehetőleg távolabb eső, egész­séges, tágas, világos szoba legyen s a csecsemők felügyelete külön gondozóra legyen bízva. Ha a gyermekek nagyobbak, akkor azokat a gyár által fenntartott óvodába kell beadni. Így a szülők és a nagyobb testvérek gondtalanul dol­gozhatnak, a gyermekek pedig nem csavarognak az utcán, ahol csak rosszat tanulhatnak. Legyen a gyárban beszerző-szövetkezet, ahol a munkás beszerzési áron hozzájuthat mindennapi szükség­letéhez s nincs kitéve a mai uzsorának. Gondos­kodjék a gyár tüzelőanyagról s adja azt beszer­zési áron a munkásnak. Legyen a gyárban tej­­csarnok, legyen egy nagyobb közös fürdő, ahol a munkások hetenként és osztályonként legalább egyszer fürödhetnek, ennek a fenntartása igen csekély költségbe kerül. A büntetéspénzeket for­dítsák egy munkásjóléti alapra s ezen összegből évenként ruházzák fel a legszegényebb gyerme­keket. A munkaidő ne legyen több 10 óránál. Bánjanak a munkásokkal szigorúan, de embersé­gesen. Ha a munkás látni fogja, hogy a gyár őt és családját megbecsüli, gondozza, érdekeit istá­­polja, helyzetén segíteni igyekszik, akkor a mun­kás bizonyosan ott fog maradni. Sőt az ily humá­nusan gondolkodó gyár a jövendő nemzedéket is biztosíthatja magának. Ugyanis, ha a gyermek látja, hogy szülei nem nyomorognak, hanem keresetükből tisztességesen megélhetnek, az elemi iskola bevégzése után ő is örömest szegődik a gyár szolgálatába, így dolgozik a fiú apja­, a testvér testvér mellett s az ilyen ott született. *) Lásd lapunk 1916. évi 7., 9. és 11. számait.

Next