Grafikai Szemle, 1910 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1910-10-01 / 10. szám
különböző szedési nemeknek (hirdetés, merkantil- stb. szedés), amelyen a mai nap már teljesen kifejlődött nyomdászati ipar felépült, megérdemelne legalább is annyi figyelmet, mint a másnemű szedés s bár én nem akarok Rasovszky szaktárs szavaival élni, ki a Magyar Nyomdászatban »egyenrangúvá« emeli a kompressz-szedést a mesterszedéssel, mégis nem tartózkodom kimondani, hogy a sima szedés technikája a nyomdászatban elsőrangú fontossággal bír, csakhogy elbírálásánál egészen más szempontok kell hogy vezéreljenek bennünket, mint például a mesterszedés technikájának megítélésénél. És ezen szempontok figyelembe vétele mellett meg kell állapítanunk, hogy a sima szedés technikája fentebbi okok miatt csakugyan elmarad a mesterszedés technikája mögött s éppen ezért a szakírónak a sima szedés technikáját a »mostoha gyerek« helyzetének nézőpontjából kell elbírálni, hiányait és hibáit pedig mindenkor csak a kiméretesség szemüvegén keresztül szabad észrevenni és kijelölni. Ezen kiméretesség már azért is szükséges a szakbírálásnál, mert tudjuk, hogy a sima szedés a legközvetlenebb okozati összefüggésben áll azon nemzet nyelvével, amelyen szövegét írták. Annak a szedőnek, ki sima szedést végez, nagyon jól kell tudnia azt a nyelvet, amelyen szed. A magyar sima szedőnek tehát föltétlenül uralnia kell anyanyelvét, de különösképpen a teljes magyarságot kell tudnia megkülönböztetni az idegenszerűségtől és gyökeresen kell ismernie a helyesírás legaprólékosabb szabályait is. Sajnos, a magyar kereskedelmi és ipari élet még zsenge ifjúkorát éli, s ezért ha kulturális okokból érintkezésbe lép a nyomdászattal, rögtön észre lehet venni, hogy mennyi okosságot evett. A legtöbb kereskedő vagy iparos, mikor árjegyzéket vagy más nyomtatványt készíttet, elárulja, hogy még a saját szakmakörébe tartozó közlemények anyagát sem tudja kifogástalanul megírni. Korrektori gyakorlatom alatt számos esetben volt alkalmam meggyőződni, hogy a magyar kereskedelmi nyelv nélkülöz minden grammatikai érzéket*, de még a legelemibb magyarságot is csak nyegle mondatszerkesztésben adja át a közforgalomnak. És így önként érthető, hogy amit az eredeti kézirat ront a nyelvezeten vagy a folyékony szövegezésen, azt a szedőnek kellene kijavítania. De ha a szedőnek nincs annyi nyelvérzéke, hogy a szövegen itt— ott mutatkozó botlásokat és az írásjelek hiányos vagy helytelen alkalmazása miatt beálló értelmi zavarokat kijavíthassa, akkor természetesen a sima szedés technikája is szenved helyességén, mert a rossz térelosztások, hibás sorvégi elválasztások, idegenszerű szófejtések miatt beálló téves rag-kapcsolások stb. rendszerint a gyarló nyelvismeret következtében jönnek létre. Hogy a kéziraton mit szavad, mit téttét és mit kell a szedőnek kijavítani, azt mindig a különböző esetek mutatják. Különösen az összetett szó felismerése és a kötőjel (divis) következetes használata fontos a sima szedésnél. Árjegyzékekben, de főképpen a ruházkodási cikkeket készítő iparágak részéről kiadott árjegyzékekben halomszámra használják az összetett szókat, melyeket a rossz kézirat miatt a szedő legtöbbnyire kapcsoló jel alkalmazása helyett külön két szóban szed vagy pedig ellenkezőleg olyan szókat köt össze, melyeknek egymáshoz tartozandóságát szófejtési és képzési okok miatt helyes magyarság szerint külön kellene választani. E helyen kénytelen vagyok egy beszédes példával szolgálni, annál is inkább, mivel a főnököm által olvasott korrektúrát én felülvizsgáltam és a hasonló fogalom alá eső szókat néhol kapcsoló jellel összekötöttem, néhol pedig elkülönítettem. Ezen eljárásomat főnököm indokolatlannak tartotta s a szedés külsőségének szépészetét féltette miatta; tudniillik Bársony-ffaneff, gyapju-fianeil szókat összetett szók gyanánt egybekapcsoltam, ellenben francia flaneff, angol fianeit szókat külön választottam egymástól, amit azzal magyaráztam meg, hogy francia nyelp-et, angol nyelp-et mindenki két szóban ír, de már marha-nyelp-et, kutya-nyelp-et összekapcsol. Ám még fontosabb az összetett szók felismerésének szükségessége olyan esetekben, melyekben három-négy főnévből alkotott gyűjtőszóval egy fogalmat fejeznek ki, pl.: mohéselyem-gaffér. Ezt a szedő néhol két szóban szedi, néhol három szóban, ahol pedig egybe n Lásd Névy László »Kereskedelmi nyelvünk magyartalanságai« című érdekes művét.