Grafikai Szemle, 1928-1929 (25. évfolyam, 1-7. szám)
1929-02-01 / 4. szám
ÖTVEN FILLÉR Amidőn annak híre jutott el hozzánk Szlovenszkóra, hogy a Grafikai Szemle megjelentetésével a magyarországi szaktársak új utakra kívánják terelni a szakmai oktatást, elhatároztuk, hogy ezt a mozgalmat erkölcsileg és anyagilag is támogatni fogjuk. Én magam — akinek 1895 óta, a nyomdászifjak első megmozdulása óta valamelyes közöm volna a magyar szaktársakhoz — úgy gondoltam, hogy mint »külföldi« passzív maradok addig, amíg véleményem szerint Budapesten jó munkát végeznek. Sajnos, amit eddig e téren láttam, az, legnagyobb bosszúságomra, olyan alapvető hiba, amely kétségessé teszi előttem a magyar szakmozgalom komolyságát és kockára teszi annak összes lehetőségeit. Kínos dolog nekem ilyen kíméletlen megállapításokat leírni, már csak azért is, mert nem vagyok egészen bizonyos abban, vájjon azok, akiket illet, kíváncsiak-e ezekre a megállapításokra? De úgy gondolom, hogy akár kíváncsiak, akár nem, minthogy ismerem a magyar nyomdásztradíciót és tudom, hogy a meggyőzés lehetőségét mindenkinek megadják, elmondom, ami a szívemen fekszik. Mindenekelőtt is azt látom, hogy a budapesti szaktársak a Szakkör keretében matematikai pontossággal ottan akarják folytatni a szakoktatást, ahol a háború előtt elhagyták. Ez az én számomra igen nagy meglepetés; szörnyen furcsálom is a dolgot, mert azt bizonyítja előttem, hogy a magyar szaktársak még mindig szeretik az illúziókat és annak kedvéért túlteszik magukat súlyos igazságok fölött. Nemzetközi relációkban ismételten és ismételten elhangzott, hogy a nyomdai munkásság szakoktatása nem azért került előtérbe, mert egyes emberek akarata vagy elgondolása ezt így kívánta, hanem azért, mert az időbeli megélés arra éretté tette. Ezzel a megállapítással szemben nem lehet hadakozni, mert ez bizony igaz. A magyar szaktársak mégis éppen ezt az igazságot akarják fejbeverni. Azt el akarják ismerni, hogy 1914 óta a viszonyok egy olyan szükségletet érleltek ki szakmánkban, amely 1914-ben még ismeretlen volt, de azt már nem, hogy ez a szükséglet 1914-es eszközökkel nem elégíthető ki. Nem akarják belátni, mily dőreség ma újból azzal agitálni, hogy: Be a Szakkörbe! Ezek a jelszavak ma már elvesztették hatásukat, mert az idő már eljárt fölöttük. Könnyebb ezt a gondolatmenetet követni, ha a szakszervezeti mozgalomból analógiát keresünk hozzá. Nem is kell e célból nagyon messzire elkalandozni, mert össze-vissza még csak 25 esztendeje annak, hogy a budapesti nyomdákban igen sokat vitatkoztak arról, hogy a személyes szabadságnak mi a helyes értelme. Akkoriban a világosabb nyomdászkoponyák megítélése szerint a nyomdai viszonyok fejlődése már megkívánta, hogy minden nyomdai munkás tagja legyen a szervezetnek és előfizessen a Typographiára, akár akarja, akár nem. Ez ellen a szándék ellen a nem világos koponyájú nyomdászok harcbaszálltak, a személyes szabadság helytelenül értelmezett jelszavával. De végül is győzött a logika és a győzelemnek nagyszerű gyümölcsét a magyarországi nyomdászszervezet nagyobb dicsőségére minden nyomdai munkás ma is élvezi. Akkoriban szűnt meg Budapesten a lóvonat és jött helyébe a villamosvasút. Sokszorosítás-technikailag, ebben az időben úgy álltunk, hogy akkor, ha a nyomdász markába nyomtál valamilyen nyomtatványt, csak úgy »blickre« rögtön meg tudta mondani, vájjon könyvnyomás, litográfia, avagy fénynyomásról van-e szó. Ezek voltak a lehetőségek határai. Ma lényegesen más a helyzet! Ma olyan szakember nem létezik az egész föld kerekségén, aki csak úgy szabad szemmel nézve rögtön és biztosan meg tudná állapítani, milyen produktum van a kezében. Ma egy fejlődésében szédületesen rohanó korszakot élünk, amelyben magamfajta nyomdászlegények egyik városból a másikba repülőgépen járnak és az eseményekről rádió útján értesülnek. A mi szakmánk ebben a fejlődésben nem maradt vissza. Sőt, túlszárnyalta azt. Ma annyiféle nyomtatási technika létezik, hogy a legtöbb szakember még a nevüket sem ismeri. Ambrogal-nyomás, Bisson-eljárás, Pantone-nyomás, Filmfénynyomás, »Dephto-tone«-eljárás, Merkurográfia, Omnitypia, Vandyck-eljárás, Manul és Manulmély, Litary-eljárás, Neocol, Bes-eljárás, Photochrom-nyomás, Noad-eljárás, Akausztikus eljárás és Anasztatikus eljárás, Citochromia és Chromotypia, Bresma-nyomás és Ivorit-nyomás és még egy egész sereg, részben már kialakult, részben pedig a kísérletezés stádiumában lévő nyomtatási eljárás. A nevek puszta fölsorolásában is szédül az ember, hát még ha végig próbálja gondolni az ezekből alakulható lehetőségeket. Ma már ezeket az eljárásokat egymással kombinálják és tömérdek új és új eredményt hoznak létre. A mi szaktársaink túlnyomó többségben mindezekről semmit sem tudnak. Önkéntelenül is eszembe jutnak azok a kecskeméti bakák, akikkel a háború elején Eperjesen, ahol az én ezredem volt, találkoztam. Ezek a jó fiúk szemükkel szinte falták a hegyeket és alföldi létükre nem tudtak betelni az előttük teljesen ismeretlen tündéri látvánnyal. A mi szaktársainkat is bele kell vinni a technika tündérkertjébe, mert erre nagyobb szükségük van, mint a mindennapi kenyérre. Igen nagy baj, hogy a legtöbbje nem is tudja, hogy erre szüksége van. Nem is sejti, mily fontos érdeke fűződik ezek ismeretéhez. A szervezkedés nehéz munkájában gyakorlott emberek azonban már réges-régen tudják, mily súlyos feladat valakit arról meggyőzni, hogy mi az érdeke. Hiszen a múltban is addig, amíg csupán a meggyőzés segítségével akartunk szaktársainkra hatni, egyetlen pausálszedőt sem bírtunk jobb belátásra bírni. De a náluk dolgozó hatforintos páriákat sem. Csak amikor a fejlődés kényszerített bennünket arra, hogy a köz érdekében föláldozzuk az egyednek önrendelkezését, akkor változott meg egy csapásra minden. Ma olyan korban élünk, ami-