Gyógyszerészi Szemle, 1939 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1939-01-07 / 1. szám

­ A magyar gyógyszerészet független, gazdasági és kulturális szaklapja — Szerkeszti: DR. SZ. SZÁSZ TIHAMÉR. AU újyát, . . . rendben van, hát beszéljünk csak arról a „programmról és költségvetésről“, ha már a Ma­gyarországi Gyógyszerész Egyesület ál­hivatalos lapjának cikkírója belőlünk a szót kiprovokálta. (Azért mondjuk, hogy „ál-hivatalos“, mert a MAGYOE-nk van egy fél-hivatalos, super-h­iva­­talos lapja is. Neki kettőt adott végzete, miként farkat a cseh oroszlánnak.) Az egyébként elég csavariatosan elindított, fel­épített és beállított cikk alaptendenciája — ha jól tudjuk kihámozni —­ az, hogy mi, mármint a „Szemle“, meggyőződés nélkül és „hangulatkeltő propaganda“ céljából sürgetjük az egyesületi tag­díjak leszállítását, holott az egyesületi programok végrehajtása szoros összefüggésben van a költség­­vetés nyújtotta lehetőségekkel. A tagdíjak határoz­zák meg az egyesületi munka kiterjedését, tehát: Isten őrizz a tagdíjak (a gyógyszerészi nyomorúság­hoz nem illő) túl magas voltának bírálatától. Mert ha tán, netalán egyszer mégis arra szánná magát va­lamelyik közgyűlés, hogy a tagdíjakat az adottsá­gokhoz képest reális mértékre csökkentse, úgy — és itt a fenyegetés — nyugodtan be lehet majd zárni a Hegedűs Sándor­ utcai székház kapuját. Bumm! Tőlünk teljesen idegen az a tekervényes, ám kétségtelenül elismerésre méltó észjárás, mely ezt a lényegében egészen egyszerű problémát kiszélesí­teni és — hetet-havat összehordva — összebogozni kívánja. Legjobb tudomásunk szerint senki nem állította soha, hogy nem fontos az érdekvédelem és nincs szükség az egyesületi programm minél hat­hatósabb végrehajtására, ellenben azt nem csak ál­lítottuk, de állítjuk és a jövőben is mindig fogjuk állítani (amennyiben pedig a bizonyításra módot adnak, szívesen hajlandók vagyunk bizonyítani!), hogy a Magyarországi Gyógyszerész Egyesület ad­minisztrációja túlságosan költséges, nem áll arányban a végzett munkával. Állítjuk továbbá, hogy a tagdíjak igazságtalano­k és nincse­nek arányban különösen a kisegzisztenciájú gyógy­szerészek teherviselő képességével. Hogy az adminisztráció valóban költséges, ar­ról mindenki meggyőződhet az Egyesület évi zár­számadásából, mely szerint pl. a­ múlt évben 51.742 pengő 93 fillér volt az Egyesület kiadása. Kétség­telen, hogy a luxust lehetne fokozni és ennél az ösz­­szegnél sokkal többet is sikerülne esetleg „szétráz­ni“, azonban megítélésünk szerint az egyesületi életre is alkalmazni kellene a gazdasági optimum elvét, vagyis a legkisebb költséggel a legtöbbet ter­melni. Bárkit meggyőzhet állításaink igazsága, aki a hasonló jellegű egyesületek költségvetéseit tanul­mányozza. Egy szó mint száz : a Magyarországi Gyógyszerész Egyesület ügyvitele —■ dr­á­g­a. Nézzük már most, várjon a végzett munka mennyiben áll arányban a köz által viselt költsé­gekkel? Kezünk között van az Egyesület super­­hivatalos lapjának, a „Hivatalos Közlemények“­­nek új száma, melynek 4-ik és következő oldalain olvasható az ügyvezető igazgató munka­jelentése. Tessék ceruzát elővenni és bárki kiszámíthatja, hogy az az adminisztráció, amely egy ügyvezető­igazgatót, egy titkárt, egy főkönyvelőt, szépszámú más irodai munkaerőt, altisztet stb. vall büszkén magáénak, naponta 6 (írdd és mondd — hat) ik­­tatmányt, továbbá naponta 10,8 (mondd és írdd — tíz egész és nyolc tized) levelet intéz el. Ez a munkateljesítmény kerül tehát a magyar gyógyszerészek összességének évente 52.000.— pen­gőbe. A Magyarországi Gyógyszerész Egyesület nem mai keletű intézmény. Megvolt akkor is, amikor adminisztrációját nem ilyen kiváló tehetségű és nem ily nagyszerű beszélőképességű férfiak látták el. Hosszú évtizedeken keresztül tökéletesen végez­te akkor is feladatát. Az érdekvédelem semmi hi­ányt nem szenvedett. Ezzel szemben a luxusnak nyomait sem találhattuk meg a régi ügyvitelben Ám azért nem esett ki a világ feneke és főképpen nem volt annyi elintézetlen kérdés, annyi furcsa és érthetetlen adminisztrációs hiba, mint manapság. Nem■ volt 52.000.A pengős költségvetése, jóllehet a boldog béke Nagy-Magyar­országának gyógysze­részi érdekeit szolgálta és annaleseink szerint még­sem foglalkoztak a mai nagyvonalú adminisztráció nélkülözése miatt az Egyesület kapuinak bezárási, gondolatával. Egyszerű, puritán, áldozatkész és szívesen dolgozó férfiak különösebb emóciómente­­sen „ex nobile officio“ intézték a magyar gyógy­­szerészet sorsát, és pedig minden zökkenő nélkül. Kissé különös tehát, mikor az ál-hivatalos or­gánum tollforgatója, materiális vizekre kívánd siklatni az érdekvédelem gondolatát. Meglepő, hogy helyesli azt a­ bátor kezdést, mely az ex no­bile officio állásokat díjazz­a. Csak ki bátran a porondra Uraim, de akkor — ahogy a közelmúlt­ban valaki mondotta — nem kell a tisztségviselő­ket pld. elnöknek, alelnöknek nevezni, hanem vezér­­igazgatónak, cégvezetőnek stb. Nem hiszem, hogy ott tartanánk, miszerint az érdekvédelmi mindulat minden lépésének előbbre jutását pénzzel és min

Next