Gyógyszerészi Szemle, 1939 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1939-01-07 / 1. szám
A magyar gyógyszerészet független, gazdasági és kulturális szaklapja — Szerkeszti: DR. SZ. SZÁSZ TIHAMÉR. AU újyát, . . . rendben van, hát beszéljünk csak arról a „programmról és költségvetésről“, ha már a Magyarországi Gyógyszerész Egyesület álhivatalos lapjának cikkírója belőlünk a szót kiprovokálta. (Azért mondjuk, hogy „ál-hivatalos“, mert a MAGYOE-nk van egy fél-hivatalos, super-hivatalos lapja is. Neki kettőt adott végzete, miként farkat a cseh oroszlánnak.) Az egyébként elég csavariatosan elindított, felépített és beállított cikk alaptendenciája — ha jól tudjuk kihámozni — az, hogy mi, mármint a „Szemle“, meggyőződés nélkül és „hangulatkeltő propaganda“ céljából sürgetjük az egyesületi tagdíjak leszállítását, holott az egyesületi programok végrehajtása szoros összefüggésben van a költségvetés nyújtotta lehetőségekkel. A tagdíjak határozzák meg az egyesületi munka kiterjedését, tehát: Isten őrizz a tagdíjak (a gyógyszerészi nyomorúsághoz nem illő) túl magas voltának bírálatától. Mert ha tán, netalán egyszer mégis arra szánná magát valamelyik közgyűlés, hogy a tagdíjakat az adottságokhoz képest reális mértékre csökkentse, úgy — és itt a fenyegetés — nyugodtan be lehet majd zárni a Hegedűs Sándor utcai székház kapuját. Bumm! Tőlünk teljesen idegen az a tekervényes, ám kétségtelenül elismerésre méltó észjárás, mely ezt a lényegében egészen egyszerű problémát kiszélesíteni és — hetet-havat összehordva — összebogozni kívánja. Legjobb tudomásunk szerint senki nem állította soha, hogy nem fontos az érdekvédelem és nincs szükség az egyesületi programm minél hathatósabb végrehajtására, ellenben azt nem csak állítottuk, de állítjuk és a jövőben is mindig fogjuk állítani (amennyiben pedig a bizonyításra módot adnak, szívesen hajlandók vagyunk bizonyítani!), hogy a Magyarországi Gyógyszerész Egyesület adminisztrációja túlságosan költséges, nem áll arányban a végzett munkával. Állítjuk továbbá, hogy a tagdíjak igazságtalanok és nincsenek arányban különösen a kisegzisztenciájú gyógyszerészek teherviselő képességével. Hogy az adminisztráció valóban költséges, arról mindenki meggyőződhet az Egyesület évi zárszámadásából, mely szerint pl. a múlt évben 51.742 pengő 93 fillér volt az Egyesület kiadása. Kétségtelen, hogy a luxust lehetne fokozni és ennél az öszszegnél sokkal többet is sikerülne esetleg „szétrázni“, azonban megítélésünk szerint az egyesületi életre is alkalmazni kellene a gazdasági optimum elvét, vagyis a legkisebb költséggel a legtöbbet termelni. Bárkit meggyőzhet állításaink igazsága, aki a hasonló jellegű egyesületek költségvetéseit tanulmányozza. Egy szó mint száz : a Magyarországi Gyógyszerész Egyesület ügyvitele —■ drága. Nézzük már most, várjon a végzett munka mennyiben áll arányban a köz által viselt költségekkel? Kezünk között van az Egyesület superhivatalos lapjának, a „Hivatalos Közlemények“nek új száma, melynek 4-ik és következő oldalain olvasható az ügyvezető igazgató munkajelentése. Tessék ceruzát elővenni és bárki kiszámíthatja, hogy az az adminisztráció, amely egy ügyvezetőigazgatót, egy titkárt, egy főkönyvelőt, szépszámú más irodai munkaerőt, altisztet stb. vall büszkén magáénak, naponta 6 (írdd és mondd — hat) iktatmányt, továbbá naponta 10,8 (mondd és írdd — tíz egész és nyolc tized) levelet intéz el. Ez a munkateljesítmény kerül tehát a magyar gyógyszerészek összességének évente 52.000.— pengőbe. A Magyarországi Gyógyszerész Egyesület nem mai keletű intézmény. Megvolt akkor is, amikor adminisztrációját nem ilyen kiváló tehetségű és nem ily nagyszerű beszélőképességű férfiak látták el. Hosszú évtizedeken keresztül tökéletesen végezte akkor is feladatát. Az érdekvédelem semmi hiányt nem szenvedett. Ezzel szemben a luxusnak nyomait sem találhattuk meg a régi ügyvitelben Ám azért nem esett ki a világ feneke és főképpen nem volt annyi elintézetlen kérdés, annyi furcsa és érthetetlen adminisztrációs hiba, mint manapság. Nem■ volt 52.000.A pengős költségvetése, jóllehet a boldog béke Nagy-Magyarországának gyógyszerészi érdekeit szolgálta és annaleseink szerint mégsem foglalkoztak a mai nagyvonalú adminisztráció nélkülözése miatt az Egyesület kapuinak bezárási, gondolatával. Egyszerű, puritán, áldozatkész és szívesen dolgozó férfiak különösebb emóciómentesen „ex nobile officio“ intézték a magyar gyógyszerészet sorsát, és pedig minden zökkenő nélkül. Kissé különös tehát, mikor az ál-hivatalos orgánum tollforgatója, materiális vizekre kívánd siklatni az érdekvédelem gondolatát. Meglepő, hogy helyesli azt a bátor kezdést, mely az ex nobile officio állásokat díjazza. Csak ki bátran a porondra Uraim, de akkor — ahogy a közelmúltban valaki mondotta — nem kell a tisztségviselőket pld. elnöknek, alelnöknek nevezni, hanem vezérigazgatónak, cégvezetőnek stb. Nem hiszem, hogy ott tartanánk, miszerint az érdekvédelmi mindulat minden lépésének előbbre jutását pénzzel és min