Halászat, 1940 (41. évfolyam, 1-12. szám)

1940-03-15 / 3. szám

üdvrivalgásai fogadtak. A folyó nyugodtan hömpölygött, a leszálló est ünnepien csendes volt s az alkonyuló ég visszfénye a víztükör nyugati szegélyét bíboros fénybe mártotta. Megérkezésünk az egész embercsapatot mozgásba hozta, a halászok rendbeszedték szerszámaikat, a szakács felállította tűzhelyét a szabadban s a cserjés homályából harmóniák száll­tak fel, melyek meg-megújuló visszhangzás után halkultak el a lassan beálló estében. A halászok egy nagy dereglyébe segí­tettek bennünket, melyen a hatalmas háló volt elhelyezve. Több száz öl hosszú ez a háló. középen kb. 25­0 széles s egy do­rong mellett oly kép volt a hajón összehajtogatva, hogy egyetlen halász könnyen kiszórhatta; anyaga erős kendercérna és mind­két szélén golyók függtek rajta; azon a szélé­n, mely a fenékre volt szállandó, ólomgolyók, a felsőn pedig fagolyók, azért, hogy a háló kellőkép kifeszülhessen és hogy a hajósok az úszó­­fákat kikerülhessék Hét halász szállt velünk hajóra, hat közülük evezett, egy pedig a hálót szórta el, mely a keleti parton meg volt erősítve. A halászok mind széles jókedvükben voltak, mert észrevettek már egy vitát a közelben. Csendre intettek bennünket és egye­nes irányban a nyugati part felé eveztek. Alig értünk a Duna szélességének kétharmadára, a halászok oly erővel kezdtek evezni ár ellenében, hogy a heves lökések már-már félelmet keltettek bennem. Ily módon egy hosszú ellipszis alakjában a folyamnak nagy vízterületét kerítették be és 3/4 órás munka után ugyanarra a helyre tértek vissza. A dereglye megállt a parton, a most kiszórt hálót mindegyre összébb húzták és a legközelebbi fogásra megint szépen rendben a hajóra halmozták. íggy lassan-lassan szűkült a víztér és a bekerített vizának a sekély part felé kellett húzódnia, hol már vágyva várták. Egy halász a nyakig érő vízbe ugrott, hogy a viza közeledtét lesse; végre reá is bukkant és egy ujjongó, harsogó „megvan“ (így a német szövegben) kiáltással valamennyiünket izgalomba hozott. Hat másik halász is kijött a kunyhókból, ledobták ruháikat és egy vastag kötéllel a vízbe ugrottak. A háló már 12 öl híjján össze volt hajtva, a hely már oly szűk volt, hogy a halat a sekély vízben könnyen elérhették. A viza nyugodtan tűrte sorsát, sőt a halászok vakargatása majdnem merevvé tette ; ezzel lehetőség nyílt számukra a halat elhurkolva hátára for­dítani és így lelkendező kiáltások közt a homokpartra von­szolni. Itt már hatalmasokat csapdosott, míg végre víz hiányá­ban erejét vesztette. Megcsodáltuk ezt a szörnyű nagy állatot, mely az ő nagy ereje mellett olyan buta volt, hogy megfogatta magát. A halászok becslése szerint legalább 250 fontot nyomott. A homokon a kötelet az alsó állkapcsán átvonták, hurokra szedték és a vizát így újra a vízbe hurcolták, ahol addig élve kellett maradnia, míg a vásárt a halkereskedővel meg nem ej­tették, mivel a gróf a halászatot ezeknek a halászoknak adta volt bérbe. A szerencsés fogás, az ég csillagos tisztasága, a muzsika varázsa és a konyhatűz bűvös fénye mindnyájunkat örömre hangolt, mely minden arcon elevenen tükröződött és az íny­csiklandó lakomát vidor jókedvvel fűszerezte. Az első fogás pontyból készült, melyet borsos lében főztek; az itt élők „Ha­­lászly“-nek nevezik ezt s a halrészek (hibásan : belső részek) fűszerezéséhez a török borsot (paprikát) használják. A halszele­tek kitűnően ízlettek nekem, de ilyen égető paprikaleves­hez az én ínyemnek nem volt kellő fogékonysága. A többi ételek jól voltak elkészítve s a pompás „Champagner“ az érzelmeket oly magasra hangolta, hogy mintegy földöntúli lényeknek véltük magunkat, amihez nagyban hozzájárultak a mi derék Amphion­­jaink,­) mert ezek nekünk a legkedveltebb operák dallamait játszották. A zenehangok majd érzelmes adagióba olvadtak, majd kísérő zenéül szegődtek egy-egy áriához, melyet én egész lelkemből daloltam, majd ritmikus szárnyalással zsongtak az akkordok a jégen át. A gyönyör túláradása végre is bágyadt­­ságra s a pihenés utáni vágyra fordult. Épp abban az órában, mikor a telehold lebukott, ismét hajóba szálltunk... A hangulatos útilevél még soké időzik Tolna, „Legard", Bátaszék nevezetességeinek, a selyemtenyésztés, dohánytermesz­tés és e termékek értékesítésének leír­ásával, de ez már ben­nünket kevésbbé érdekel.* A dunai vizafogásról egyébként egy még régibb magyar tárgyú, de német nyelvű könyvben, a Korabinszky féle 1778. évi Almanach­ban is találtunk egy furcsasága miatt érdekes adatot. Azt írja, hogy a legjelentősebb vizafogások Paks mellett vannak, melynek vizét a komáromi halászok a kalocsai érsek­től bérlik, s azután Földvárnál s még lejjebb Belk­énél, hol a Dráva a Dunába ömlik. Akik vizát akarnak fogni, azoknak biztonség okáért mezte­lneknek kell lenniük, mert azelőtt meg­történt, hogy némelyik halász az ő ruhájával e szörnyű nagy halaknak uszonyaiba akadt és nyomorultul elpusztult. A nagyobb példányok két, sőt három mázsát is nyomnak. — A pozsonyi Magyar Hírmondó 1780. évi folyamában ol­vastam ezt a pesti hírt: „Április 4-én az erős szelek miatt nagy habokat hányó Duna két mázsa és 70 font nagyságú Vizát ve­tett ki a partra. Egy közel álló katona, fának vélvén, pajtásait segítségül hivá, hogy velek együtt a fűteni való fát elvigyék. Odaérkezvén, halat találónak, melyet is, amint hanyatt fekszik vala, fejszével a hasán keresztül vágónak. S midőn a kidőlt ik­ráján tsudálkoznának, farkával a Viza az egyik katonát úgy a Dunába tsapó, hogy több dolguk volt a társoknak, mintsem a halnak kifogásával. Melly m­ár ugyan örömest oda adók a ha­lászoknak 5 aranyokonn.“ Ugyancsak a Magyar Hírmondó egyik 1780 októberi szá­mában olvastuk: „A közelebb múlt hónap elején Zemlir­ (Zimony) táján a Dunában való vizahalászat szokás szerént elkezdődvén, 17 napok alatt mintegy 30 nagy vizák fogattak, mellyek közül ki három, ki négy mázsás, ki pedig még azon felyül­edt néhány fontnyi vala. Az ikrája, melly a görögöknek szokott böjti étkek, a török mérték szerént oka-számra 4 vagy 5 mórjásokon szokott árul­­tatni­. (Egy oka annyi mint másfél font, egy mórjás pedig 17 kr., Belházy kulcsa szerint kb. 75 aranyfillér, vagyis egy oka 3 pengő, egy font 2 P, egy kg ikra tehát 4—5 pengő mindössze.) A komáromi Mindenes Gyűjtemény 1790. évfolyamában a vizáknak és tokoknak vándorlásáról jelent meg egy oknyomozó közlemény: „Igazi oka a bujdosósoknak az lehet, hogy ezek a gyenge bőrű halak a férgek miatt nem maradhatnak nyáron a Fekete tengerben. Azért is, mihelyt a tavaszi meleg megsokasítja a fér­geket a tengerben, seregenként odahagyják azt. Bár vigyázzon rá akárki figyelmetesen, mikor valamely Vizát vagy Tokot ki­fognak, meglátja, melly sok apró férgecskék legyenek a fejének bőrén. Ha pedig valaki nagyító üvegen vizsgálja fejeket, felette igen soknak találja ezeknek a férgeknek számukat. Bár pró­bálja akárki az ily kifogott Vizáknak fejeket vakarni, megtapasz­talja, hogy szint olly örömest állják azt, mint a balhés ebek a vakarást. Ezek az apró férgek meglepvén a Vizáknak fejeket, mindjárt a tavasz kezdetén a Fekete tengerben : nem maradhat­nak ott a nagy viszketegségnek miatta, s azért úsznak szüntelen a follyó víznek ellenébe, mert ez a híres és sebes víz néminemű vakarzsalás helyett szolgál ő nékiek. Ha csak el nem fogattatnak, mindaddig felfelé sietnek, valamíg ezektől a férgektől meg nem szabadulnak. Azok pedig nem vesznek el elébb, hanem ősz kezdetével, amikor ők is, nem lévén már a vakarzsólásra szük­ségek, s érezvén talám a víznek híresedését és az ívásra való szükségeket, hazájokba vissza­térnek. Ez a viszketegség, nem pedig az ostobaság okozza azt is, hogy ezek a 6, 7 s 8 mázsát nyomó Vizák olly könnyen engedik magukat kifogattatni. Mihelyt észreveszik a halászok (a komáromiak jól értenek ehhez), hogy Viza van hálójukban, csendesen viszik azt a part felé, s mikor addig viszik, hogy már a Duna gázolható, akkor egy közülük bémegy a Dunába, hónalljig vagy nyakig való vízbe, megfogja a Vizának fejét s a nála lévő kötelet rá hurkolja, s a többieknek segítségek által a partra kihúzza. Komáromig és Győrig minden esztendőben sok Vizák eljönnek, s feltévén, hogy ezek a Fekete tengerből március első napján indultak ki, így­­ hónapok alatt utazván, minden nap több utat tettek két német mérföldnél“. A bécsi Magyar Kurír 1795. évfolyamában közli azt a Szegedről július 15.-én beküldött hírt, hogy: „E mostan folyó hónap kezdetén 5 nap alatt 123 fokot fogtak ez ide való halá­szok a Tisza vizében, ami igen ritkán szokott megtörténni“. Az ilyen és hasonló viza- és tokfogások a múlt század óta hazánkban teljesen megszűntek. Nem a folyamszabályozás, nem a Vaskapu munkálatai, sem pedig a sűrűbb hajóforgalom, hanem ama sajnálatos körülmény folyományaképpen, hogy ezek a nemes, finom halak általában erősen megf­oyatkoztak az al­­dunai rablóhalászat miatt. A románok olyan intenzív halászatot folytatnak az Acipenseridák minden fajára, főleg az ikrái­k miatt legértékesebb vizára és tokra, annyira elzárják minden eszköz­zel a mi vizeinkre való feljövetelek útját, hogy előbb-utóbb maguk is csak történeti emlékszámba menő forrásokból fogják a hajdan való szerencsés vita-, meg tokfogásokat emlegetni.1) L. K. dr. 11 Ovidius Metamorph. szerint Amphion, Zeus fia és Niobe férje Hermestől lantot kapott Ennek csodás hangjaira Théba kövei maguktól fallá épültek. Azóta Amphion a zene hatalmának klasszikus megszemélyesítője. L. K. *) Az Acipenseridák megfogyatkozásáról Unger Emil szer­kesztőnk írt tanulságos cikket a Halászat 1922. évi júliusi szá­mában. A vizafogások korábbi irodalmáról v. ö. Halászat 1939. dec.-i számában közölt történeti adatgyűjtésünk jegyzetét. 23

Next