Halászat, 1940 (41. évfolyam, 1-12. szám)
1940-03-15 / 3. szám
üdvrivalgásai fogadtak. A folyó nyugodtan hömpölygött, a leszálló est ünnepien csendes volt s az alkonyuló ég visszfénye a víztükör nyugati szegélyét bíboros fénybe mártotta. Megérkezésünk az egész embercsapatot mozgásba hozta, a halászok rendbeszedték szerszámaikat, a szakács felállította tűzhelyét a szabadban s a cserjés homályából harmóniák szálltak fel, melyek meg-megújuló visszhangzás után halkultak el a lassan beálló estében. A halászok egy nagy dereglyébe segítettek bennünket, melyen a hatalmas háló volt elhelyezve. Több száz öl hosszú ez a háló. középen kb. 250 széles s egy dorong mellett oly kép volt a hajón összehajtogatva, hogy egyetlen halász könnyen kiszórhatta; anyaga erős kendercérna és mindkét szélén golyók függtek rajta; azon a szélén, mely a fenékre volt szállandó, ólomgolyók, a felsőn pedig fagolyók, azért, hogy a háló kellőkép kifeszülhessen és hogy a hajósok az úszófákat kikerülhessék Hét halász szállt velünk hajóra, hat közülük evezett, egy pedig a hálót szórta el, mely a keleti parton meg volt erősítve. A halászok mind széles jókedvükben voltak, mert észrevettek már egy vitát a közelben. Csendre intettek bennünket és egyenes irányban a nyugati part felé eveztek. Alig értünk a Duna szélességének kétharmadára, a halászok oly erővel kezdtek evezni ár ellenében, hogy a heves lökések már-már félelmet keltettek bennem. Ily módon egy hosszú ellipszis alakjában a folyamnak nagy vízterületét kerítették be és 3/4 órás munka után ugyanarra a helyre tértek vissza. A dereglye megállt a parton, a most kiszórt hálót mindegyre összébb húzták és a legközelebbi fogásra megint szépen rendben a hajóra halmozták. íggy lassan-lassan szűkült a víztér és a bekerített vizának a sekély part felé kellett húzódnia, hol már vágyva várták. Egy halász a nyakig érő vízbe ugrott, hogy a viza közeledtét lesse; végre reá is bukkant és egy ujjongó, harsogó „megvan“ (így a német szövegben) kiáltással valamennyiünket izgalomba hozott. Hat másik halász is kijött a kunyhókból, ledobták ruháikat és egy vastag kötéllel a vízbe ugrottak. A háló már 12 öl híjján össze volt hajtva, a hely már oly szűk volt, hogy a halat a sekély vízben könnyen elérhették. A viza nyugodtan tűrte sorsát, sőt a halászok vakargatása majdnem merevvé tette ; ezzel lehetőség nyílt számukra a halat elhurkolva hátára fordítani és így lelkendező kiáltások közt a homokpartra vonszolni. Itt már hatalmasokat csapdosott, míg végre víz hiányában erejét vesztette. Megcsodáltuk ezt a szörnyű nagy állatot, mely az ő nagy ereje mellett olyan buta volt, hogy megfogatta magát. A halászok becslése szerint legalább 250 fontot nyomott. A homokon a kötelet az alsó állkapcsán átvonták, hurokra szedték és a vizát így újra a vízbe hurcolták, ahol addig élve kellett maradnia, míg a vásárt a halkereskedővel meg nem ejtették, mivel a gróf a halászatot ezeknek a halászoknak adta volt bérbe. A szerencsés fogás, az ég csillagos tisztasága, a muzsika varázsa és a konyhatűz bűvös fénye mindnyájunkat örömre hangolt, mely minden arcon elevenen tükröződött és az ínycsiklandó lakomát vidor jókedvvel fűszerezte. Az első fogás pontyból készült, melyet borsos lében főztek; az itt élők „Halászly“-nek nevezik ezt s a halrészek (hibásan : belső részek) fűszerezéséhez a török borsot (paprikát) használják. A halszeletek kitűnően ízlettek nekem, de ilyen égető paprikaleveshez az én ínyemnek nem volt kellő fogékonysága. A többi ételek jól voltak elkészítve s a pompás „Champagner“ az érzelmeket oly magasra hangolta, hogy mintegy földöntúli lényeknek véltük magunkat, amihez nagyban hozzájárultak a mi derék Amphionjaink,) mert ezek nekünk a legkedveltebb operák dallamait játszották. A zenehangok majd érzelmes adagióba olvadtak, majd kísérő zenéül szegődtek egy-egy áriához, melyet én egész lelkemből daloltam, majd ritmikus szárnyalással zsongtak az akkordok a jégen át. A gyönyör túláradása végre is bágyadtságra s a pihenés utáni vágyra fordult. Épp abban az órában, mikor a telehold lebukott, ismét hajóba szálltunk... A hangulatos útilevél még soké időzik Tolna, „Legard", Bátaszék nevezetességeinek, a selyemtenyésztés, dohánytermesztés és e termékek értékesítésének leírásával, de ez már bennünket kevésbbé érdekel.* A dunai vizafogásról egyébként egy még régibb magyar tárgyú, de német nyelvű könyvben, a Korabinszky féle 1778. évi Almanachban is találtunk egy furcsasága miatt érdekes adatot. Azt írja, hogy a legjelentősebb vizafogások Paks mellett vannak, melynek vizét a komáromi halászok a kalocsai érsektől bérlik, s azután Földvárnál s még lejjebb Belkénél, hol a Dráva a Dunába ömlik. Akik vizát akarnak fogni, azoknak biztonség okáért meztelneknek kell lenniük, mert azelőtt megtörtént, hogy némelyik halász az ő ruhájával e szörnyű nagy halaknak uszonyaiba akadt és nyomorultul elpusztult. A nagyobb példányok két, sőt három mázsát is nyomnak. — A pozsonyi Magyar Hírmondó 1780. évi folyamában olvastam ezt a pesti hírt: „Április 4-én az erős szelek miatt nagy habokat hányó Duna két mázsa és 70 font nagyságú Vizát vetett ki a partra. Egy közel álló katona, fának vélvén, pajtásait segítségül hivá, hogy velek együtt a fűteni való fát elvigyék. Odaérkezvén, halat találónak, melyet is, amint hanyatt fekszik vala, fejszével a hasán keresztül vágónak. S midőn a kidőlt ikráján tsudálkoznának, farkával a Viza az egyik katonát úgy a Dunába tsapó, hogy több dolguk volt a társoknak, mintsem a halnak kifogásával. Melly már ugyan örömest oda adók a halászoknak 5 aranyokonn.“ Ugyancsak a Magyar Hírmondó egyik 1780 októberi számában olvastuk: „A közelebb múlt hónap elején Zemlir (Zimony) táján a Dunában való vizahalászat szokás szerént elkezdődvén, 17 napok alatt mintegy 30 nagy vizák fogattak, mellyek közül ki három, ki négy mázsás, ki pedig még azon felyüledt néhány fontnyi vala. Az ikrája, melly a görögöknek szokott böjti étkek, a török mérték szerént oka-számra 4 vagy 5 mórjásokon szokott árultatni. (Egy oka annyi mint másfél font, egy mórjás pedig 17 kr., Belházy kulcsa szerint kb. 75 aranyfillér, vagyis egy oka 3 pengő, egy font 2 P, egy kg ikra tehát 4—5 pengő mindössze.) A komáromi Mindenes Gyűjtemény 1790. évfolyamában a vizáknak és tokoknak vándorlásáról jelent meg egy oknyomozó közlemény: „Igazi oka a bujdosósoknak az lehet, hogy ezek a gyenge bőrű halak a férgek miatt nem maradhatnak nyáron a Fekete tengerben. Azért is, mihelyt a tavaszi meleg megsokasítja a férgeket a tengerben, seregenként odahagyják azt. Bár vigyázzon rá akárki figyelmetesen, mikor valamely Vizát vagy Tokot kifognak, meglátja, melly sok apró férgecskék legyenek a fejének bőrén. Ha pedig valaki nagyító üvegen vizsgálja fejeket, felette igen soknak találja ezeknek a férgeknek számukat. Bár próbálja akárki az ily kifogott Vizáknak fejeket vakarni, megtapasztalja, hogy szint olly örömest állják azt, mint a balhés ebek a vakarást. Ezek az apró férgek meglepvén a Vizáknak fejeket, mindjárt a tavasz kezdetén a Fekete tengerben : nem maradhatnak ott a nagy viszketegségnek miatta, s azért úsznak szüntelen a follyó víznek ellenébe, mert ez a híres és sebes víz néminemű vakarzsalás helyett szolgál ő nékiek. Ha csak el nem fogattatnak, mindaddig felfelé sietnek, valamíg ezektől a férgektől meg nem szabadulnak. Azok pedig nem vesznek el elébb, hanem ősz kezdetével, amikor ők is, nem lévén már a vakarzsólásra szükségek, s érezvén talám a víznek híresedését és az ívásra való szükségeket, hazájokba visszatérnek. Ez a viszketegség, nem pedig az ostobaság okozza azt is, hogy ezek a 6, 7 s 8 mázsát nyomó Vizák olly könnyen engedik magukat kifogattatni. Mihelyt észreveszik a halászok (a komáromiak jól értenek ehhez), hogy Viza van hálójukban, csendesen viszik azt a part felé, s mikor addig viszik, hogy már a Duna gázolható, akkor egy közülük bémegy a Dunába, hónalljig vagy nyakig való vízbe, megfogja a Vizának fejét s a nála lévő kötelet rá hurkolja, s a többieknek segítségek által a partra kihúzza. Komáromig és Győrig minden esztendőben sok Vizák eljönnek, s feltévén, hogy ezek a Fekete tengerből március első napján indultak ki, így hónapok alatt utazván, minden nap több utat tettek két német mérföldnél“. A bécsi Magyar Kurír 1795. évfolyamában közli azt a Szegedről július 15.-én beküldött hírt, hogy: „E mostan folyó hónap kezdetén 5 nap alatt 123 fokot fogtak ez ide való halászok a Tisza vizében, ami igen ritkán szokott megtörténni“. Az ilyen és hasonló viza- és tokfogások a múlt század óta hazánkban teljesen megszűntek. Nem a folyamszabályozás, nem a Vaskapu munkálatai, sem pedig a sűrűbb hajóforgalom, hanem ama sajnálatos körülmény folyományaképpen, hogy ezek a nemes, finom halak általában erősen megfoyatkoztak az aldunai rablóhalászat miatt. A románok olyan intenzív halászatot folytatnak az Acipenseridák minden fajára, főleg az ikráik miatt legértékesebb vizára és tokra, annyira elzárják minden eszközzel a mi vizeinkre való feljövetelek útját, hogy előbb-utóbb maguk is csak történeti emlékszámba menő forrásokból fogják a hajdan való szerencsés vita-, meg tokfogásokat emlegetni.1) L. K. dr. 11 Ovidius Metamorph. szerint Amphion, Zeus fia és Niobe férje Hermestől lantot kapott Ennek csodás hangjaira Théba kövei maguktól fallá épültek. Azóta Amphion a zene hatalmának klasszikus megszemélyesítője. L. K. *) Az Acipenseridák megfogyatkozásáról Unger Emil szerkesztőnk írt tanulságos cikket a Halászat 1922. évi júliusi számában. A vizafogások korábbi irodalmáról v. ö. Halászat 1939. dec.-i számában közölt történeti adatgyűjtésünk jegyzetét. 23