Halászat, 1941 (42. évfolyam, 1-12. szám)
1941-01-15 / 1. szám
Az é'et'.e'en anyagok ellenében nem képesek a baktériumok rothasztó tevékenységét meggátolni, ezért a baktériumok azokat nagyon rövid idő alatt alkotó elemeikre bontják. E folyamat gyorsításához mindenesetre a baktériumok felette nagy szaporodó képessége is hozzájárul. A reducenseknek ezt az intenzív bomlasztó munkáját a felemelt tárgy szabad esésével hasonlíthatjuk össze, mert ez a folyamat is, miként a testek esése, rohamosan zajlik le. Ezzel szemben a producensek és konzumensek szervesanyag elbontó tevékenysége az óra súlyának meglassított esésével volna összehasonlítható, mert hiszen ezek a szervezetek nem az egész rendelkezésükre álló nyersanyagot égetik el vízzé és széndioxiddá, hanem annak csak elenyésző kicsiny részét, t. i. annyit, amennyi életfolyamataik fenntartásához, vagyis az óramű hajtásához szükséges energia felszabadításához kell. A producensek feladata az élettér nyersanyag szükségletét előteremteni, a konzumenseké viszont, azoknak az élettér céljaira élőanyagként való megtartása. Más szóval a konzumensek a reducensek bomlasztó tevékenységétől óvják meg, a szó szoros értelmében konzerválják a szerves anyagokat. Ilyetén módon a konzumensek a körfolyamat második szakaszának lefolyását lassítják, mert ha a reducensek az élő szerves anyagokat is el tudnák bontani, a második szakasznak megfelelő kémiai folyamat a zuhanó test módjára menne végbe, ami végül is az élettér gyors elnéptelenedésére vezetne, ez pedig az élettér rendeltetésével ellenkeznék. Hogy a szervezetek melyik csoportját kell a vízi élettér főproducensének tekinteni, nem régen tudjuk, de hogy ma már ismerjük a főproducenseket azt Lohmannak köszönhetjük. Mielőtt ugyanis Lohmann a víz biológiai vizsgálatának módszereit a centrifuga alkalmazásával gazdagította volna (1911), egyáltalán nem volt tiszta képünk a vizekben végbemenő termelési folyamat lényegéről, mert hiányzott a legfontosabb láncszem a vízben lejátszódó élettani folyamatokat lebonyolító tényezők sorozatából. Ezt a természetes vizek háztartására vonatkozó ismereteinkben mutatkozó rést a tudósok annak idején sehogysem tudták kitölteni, nagy port vert tehát fel Púdernek. * * * 5 1909-ben megjelent munkája, amelyben a hírneves német fiziológus azt iparkodott bebizonyítani, hogy a tengerben és édesvizekben élő szervezetek egyaránt, — még a magasabbrendű állatokat, tehát a halakat sem véve ki, — táplálékuk tekintélyes, sőt túlnyomó részét nem szilárd alakban, szájukon keresztül, hanem oldott alakban egész testfelületükön keresztül való felszívódás útján veszik fel. Azt a nehézséget, hogy a természetes vizekben kimutatott nagyon csekély mennyiségű (literenként 10-20 mg) szervesanyag miként lehet elegendő a vízi élettér konzumenseinek eltartásához, Potter azzal hidalta át, hogy számítással kimutatta miszerint azok igen kis töménységük ellenére is a tenger és tavak óriási víztömegében fölötte nagy készleteket jelentenek. Ez az elmélet tehát a producensek jelentőségét az élettérben meglehetősen alászállította mégpedig azért, mert akkor még nem ismerték a szervezeteknek azt a csoportját, amelyekről feltehető lett volna, hogy a vízi élettér egész szervesanyag szükségletét autotrof módon elő tudnák állítani. Potter fenti elméletének már eleve sok ellenzője volt, míg azután Lohmann felfedezése azt végleg meg is döntötte. Lohmannak sikerült ugyanis a természetes vizek tulajdonképeni főproducenseit felfedeznie, midőn rájött arra, hogy a molnár szitából készült planktonháló, — amelyet eladdig a plankton összegyűjtésére csaknem kizárólag használtak, a planktonlények nagyobbik részét nem tartja vissza, mert a szitaselyem 50 u (1 .0 × 1 1000 mm) átmérőjű likacsain az ennél kisebb átmérőjű szervezetek átbújnak és így azok a vizsgálat céljára elvesznek. Ezért Sohmann a plankton összegyűjtésére kis vízmennyiségek centrifugálását ajánlotta és ilyen módon sikerült is az 500-nál kisebb átmérőjű planktonlényeket összegyűjtenie, amelyekről kiderült, hogy azok együttes térfogata kb. tízszerese az azonos térfogatú vízből planktonhálóval kifogható planktonénak. Minthogy ezek a centrifugálással összegyűjthető szervezetek a többi plankton lényekhez viszonyítva nagyon kicsinyek, Lohmann a hálóval kifogható ú. n. hálóplanktonnal szemben a centrifugálással összegyűjtött planktonlényeket gyűjtő nevén törpeplanktonnak, görögül nanoplanktonnak nevezi. A Lohmanntól bevezetett módszerrel végzett vizsgálatok nyomán kiderült, hogy a törpeplankton a szennyezetlen természetes vizekben csaknem 100o/o-ig az azelőtt figyelemre sem méltatott, bár már a mikroszkóp feltalálása óta ismert klorofill-tartalmú, többnyire egysejtű algákból, tehát producensekből tevődik össze. Továbbá rendes körülmények között még elenyészően kevés baktérium, valamint ostoros és csillangós ázalék-állatka is fordulhat elő a nannoplanktonban. Ezzel szemben a hálóplankton többsejtű állati szervezetekből (főleg alsórendű rákokból, kerekes férgekből, stb.), tehát konzumensekből áll. A nannoplanktonban rendes körülmények között nagyon kis mennyiségben találhatók baktériumok, reducensek. Minthogy ezek élettelen szerves anyagokból élnek, ott szaporodnak el nagyobb mértékben, ahol ilyen élettelen szervesanyagok, tehát ürülék, elhalt állatok és növények testmaradványai, stb. felhalmozódnak. A vízben magában, ahol a plankton lebeg, rendes körülmények között kevés élettelen szervesanyag van, ezért kevés a baktérium a normális planktonban. Ha azonban valamilyen oknál fogva a vízben önszennyezés következik be, vagy mesterséges úton-módon szennyeződik a víz, akkor a baktériumok nagy mértékben elszaporodhatnak. Az ú. n. eutrof tavak iszapjában halmozódik fel nagyobb mennyiségű élettelen szervesanyag, ezért ott bőséges baktérium flóra is fejlődik ki. Az ostoros- és csillangós ázalék-állatkák baktérium evők (bakteriofágok), ezért ezek tulajdonképen konzumenseknek tekintendők, mert állati módon táplálkoznak. Ahol tehát sok a baktérium, ott sok az ázalék állatka is és tulajdonképen ezek is, mint a többi konzumensek, a körfolyamat második szakaszának lefolyását fékezik, mert a gyorsan szaporodó baktériumokat elfogyasztván, azok testét felépítő szervesanyagokat saját testükben halmozzák fel, hogy az egyszer már élettelenné vált szerves anyagokat ismét élő alakba hozva, az élettér részére megmentsék. Lohmann módszerének kétségkívül egyik legértékesebb eredménye, hogy reávezetett a természetes vizek főproducenseinek megismerésére, mert ma már tudjuk, hogy a vízi élettér régebben sokat vitatott producensei a nannoplanktonban élő parányi algák. Lohmann vizsgálatai továbbá egy feltűnő jelenségre is reáterelték a figyelmünket, nevezetesen a producensek, konzumensek és reducensek között fennálló nagyságrendbeli különbségekre. Míg ugyanis a producensek és reducensek többnyire egysejtű, s ezért igen kicsiny, csak mikroszkóppal megfigyelhető szervezetek, addig a konzumensek sok sejtből felépített nagytestű lények. Nyilvánvaló, hogy ennek a jelenségnek mélyen fekvő okai vannak, s azokat az alábbiakban óhajtjuk kifejteni. Volt már róla szó, hogy a producensek rendeltetése az élettér egész szervesanyag szükségletét előteremteni, a konzumenseké a termelt szerves anyagokat testükben felraktározni, a reducenseké pedig, hogy az elhalt, tehát élettelenné vált szervesanyagokat elbontsák. Míg a konzumensek szilárd alakban, szájukon keresztül veszik fel a táplálékot, addig a producensek és reducensek testébe egész felületükön keresztül diffúzió útján kerül be a táplálék. Az a körülmény, hogy a konzumensek a szervesanyagokat testükben felhalmozzák, eléggé indokolja a konzumensek nagyobb testméretét. A producensek és konzumensek parányi méreteit azonban elsősorban az a körülmény szabja meg, hogy a diffúzió útján való táplálékfelvétel annál intenzívebb, minél nagyobb felület áll e célra rendelkezésre. Mint azt mind 1 //. Lohmann: Über das Nannoplankton und die Zentrifugierung kleinster Wasserproben zur Gewinnung derselben in lebendem Zustande. Internat. Rev- IV., 1911. 1. 6 A. Pütter: Die Ernährung der Wasseriiere und der Stoffhaushalt der Gewässer. Jena. 1909.