Halászat, 1943 (44. évfolyam, 1-12. szám)
1943-01-15 / 1. szám
Először tehát a halászati joggal, azután az állami kezeléssel, az őstermelők megszervezésével, a halászati társulatoknak az igazgatásból való kikapcsolásával, a szakigazgatással és az érdekképviseletekkel fogok foglalkozni. A törvény: jogszabály. Ennélfogva a gazdasági élet egyes ágaira vonatkozó törvények nem az illető gazdasági ág művelési (technikai) részét, hanem jogi vonatkozásait szabályozzák. A törvény sikerült voltának kérdése azután az, hogy ezt a gazdasági követelményeknek megfelelően teszi-e, vagy sem. A halászatra vonatkozó jogszabálynak ezekből folyóan központi kérdése maga a halászati jog a szónak szorosabb értelmében tehát az, hogy egy bizonyos vizen kinek van joga halászni. A jog általában az illető kor gazdasági berendezkedésének és fejlettségének a kifejezője és ha nem akarunk egy az élettől idegen jogot, amely részben gátolja is az életet fejlődésében, részben azonban kényszeríti is az életet arra, hogy kibúvókat találjon és ezáltal a szabályozás tárgyát alkotó konkrét életviszonyok körén túlmenőleg is aláássa a törvények tiszteletét, úgy ennek így is kell lennie. Nincsenek örök törvények sőt a gazdasági, a forgalmi jogban talán örök igazságok sincsenek. A halászati jogot is abból a szemszögből nézve kell szabályozni, amit a halászat a mai gazdasági életben jelent. A magyar nemzet államalkotó képességének egyik bizonyítéka az is, hogy a halászati jogot is mindig a kor gazdasági fejlettségének, igényeinek, szükségletének megfelelően tudta, merte és akarta módosítani és nem csak módosítani, hanem ha kellett alapjában elvetni és helyébe újat alkotni. Nemcsak a honfoglaló magyaroknál, akik elsősorban halász és vadásznép voltak, bizonyos mértékig állattenyésztők is, de semmiesetre sem földművesek, volt a halászatnak a maiénál sokkal nagyobb jelentősége és része az ellátásban és a termelés egészében, hanem ami ez utóbbit illeti, elmondhatjuk, hogy a termelésnek mind belterjesebbé válta folytán a halászat jelentősége a földbirtok szempontjából a honfoglalás óta is hullámzás nélkül állandóan csökken és mióta a földművelés a múlt század dereka óta az agrokémia, növényélettan stb. folytán tudományos irányítás alatt rohamosan fejlődik, a halászat relatív hozama akkor is rohamosan csökken és csökkenni fog, ha a halászatot is tudományos ismeretekkel alátámasztva irányítjuk. Ez annak a megmásíthatatlan ténynek a következménye, hogy a növényi termelés emberi behatással közvetlenebbül irányítható és így fokozható is, mint az állattenyésztés és a háziállatok tenyésztése sokkal inkább, mint a szabadon élőké. Ez az egyik szempont, amit az új halászati törvény megalkotásánál figyelembe kell venni. A gazdasági átalakulás kétségkívül a legfontosabb tényezője, alapja, irányítója és útmutatóa a törvényalkotásnak, azonban a gazdálkodás sem független a társadalmi viszonyoktól, a társadalom átrétegeződésétől és közjogi struktúrájától, sőt ezek ki nem kapcsolható állandó kölcsönhatással vannak egymásra. Ha régi jogunk szerint valóban úgy lett volna, hogy a halászati jog a földbirtok tartozéka (az alantiakból ki fog tűnni, hogy sohasem volt az), akkor is ez érthető és természetes lett volna, mert az akkori közjog és a társadalom akkori szerkezete mellett a földesúr úgy a szoros értelemben vett földmívelést, mint a halászatot előbb rabszolgákkal, majd jobbágyokkal, de a saját földesúri területén (melyet szándékosan nem nevezek «tulajdonnak») végeztette el. Még ha lehetne is tehát törvényeket puszta logikai elgondolások alapján, bölcseleti és természetjogi meggondolásokból kiindulva alkotni, akkor is fel kellene tűnni annak a logikai ellentmondásnak, hogy míg a földet felszabadítottuk a földesúri terhek alól és annak a kezébe adtuk, aki azt valóban műveli és minden újabb törvényhozási alkotásunk csak elmélyíti ezt a folyamatot, addig a halászat terén éppen az ellenkező irányban haladtunk, a halászt megfosztottuk a vizétől és azt egy bölcseleti doktrína nevében a legújabb korban és a nemzeti jogfejlődés vonalán kívül a földtulajdonosnak adtuk, mint «öröktől» fogva őt megilletőt. A mai halászati törvény a halászati jogot a földtulajdon elválaszthatatlan tartozékának nevezi, hosszabb kifejezést a legszorgosabb kereséssel sem lehetet volna találni. Hogy a jogi terminológia szempontjából nemcsak a konkrét életviszonyt minősíti helytelenül, de önmagában is ellentmondó (contradictio in adiecto) és lehetetlent tartalmazó meghatározás és hogy a jogi alkotásban iskolapéldája annak, hogy hogyan nem szabad törvényt szövegezni, az általában ismeretes. Ami tartozék, az nem elválaszthatatlan és ami elválaszthatatlan, az nem tartozék, hanem alkotórész (alkatkatrész). De alkotórész csak testi tárgy lehet, szoros értelemben vett «dolog». — A mai általában elfogadot jogi felfogás és szabatos jogi minősítés szerint a halászati jog a földtulajdon folyománya, abból folyik: a tulajdonjogot összetevő számtalan jogosítvány egyike. Vizsgáljuk azonban meg, van-e ennek a jogi felfogásnak (lásd Szaldits, Dologi Jog 65. oldal), akár történeti, akár csak természetjogi (jogbölcseleti) vagy esetleg gazdasági alapja, vagy" pedig ez a «de lege lala» kétségkívül helytálló felfogás egyedül és kizárólag a tételes jogi minősítsen, illetve — elég különösen — egyedül azon alapul-e, hogy a tételes törvény másnak nevezte a halászati jogot. Azt hiszem pár szóban is be lehet bizonyítani, hogy a halászati jog sem történetileg, sem a jogi gondolkodás szükségképpeni következményeként, legkevésbbé pedig társadalmunk gazdasági struktúrájának folyományaképp nem bennrejlő része a földtulajdonnak és azzá csak az tette, hogy a törvény elválaszthatatlan tartozéknak nevezte. A kérdést igen széles alapon kellene exponálnom, mert amit itt el kell mondanom, az többé-kevésbbé áll a többi vízjogokra is és főként a medertulajdonra. De mert most csak a halászati jog reformjáról van szó és a többi vízjogokat érinteni nem kívánom, mert továbbá a többi vízjog és főleg a medertulajdon kérdése — bár hasonló — mégsem teljesen azonos a halászati jog kérdésével és pedig elsősorban azért nem, mert azokkal nem függ össze egy egész külön őstermelési ág és egy őstermelői társadalmi réteg, egy rend élete vagy pusztulása, egyszerűen utalok arra, hogy a hazai jogfejlődésben a halászatot nemcsak gyakorlatilag (hanem) elvileg is megkülönböztették a többi vízjogoktól (vízmertés, hajózás, öntözés, itatás,) azaz elvileg lehetségesnek tartották, hogy ugyanazon a vizen más gyakorolja a halászatot és más a többi vízjogokat.» (Dr. Degré Alajos egyetemi m. tanár: Magyar halászati jog a középkorban c. mű 79. old.) Az alantiakban én sem kívánom a többi vízjogokat érinteni. Csak rámutatok arra, hogy a halászat voltaképp nem is tartozik a vízjogok közé. A többi vízjog tárgya maga a víz, a halászaté a hal. Hogy a hal a vízben él, az épp annyira nem teszi a halászati jogot a többi vízjoggal legislatio és codificatio szempontjából kapcsolandóvá, mint ahogy nincs kapcsolatban a fácántenyésztés, a gyáraknak a szokség légterébe való füst és gázkibocsátása a légiközlekedéssel pusztán azért, mert ez mind a tulajdonjog tárgya feletti légtérben történik. A halászati jog szabályozásánál tehát figyelemmel kell lenni a többi vízjogokra is, megállapítani a vízzel kapcsolatos jogosítványok egymásközti hierarchiáját, de nem a magántulajdonra, hanem a közérdekre való tekintettel (lásd az egeszben mintaszerű új görög polgári törvénykönyvet, hogy két érdek ütközése esetén a nagyobb közérdeket képviselő legyen előnyben, de nem kell a halászati jogot és a többi vízjogot szükségképp egységesen azonos előírások szerint szabályozni. Sőt egy olyan szabályozás, mely a jogszabályok egymás közötti harmonizálása kedvéért erőltetné az egy nevezőre hozást, a formának áldozná fel a lényeget. A törvényeknek nem szabad egymással ellentétben állniok és egymást lerontaniok, harmonizálni azonban elsősorban nem egymással, hanem az élet követelményeivel kell. Minthogy pedig az előző bekezdésben ha nem is kifejtett, de távolról érintett különbségeknél fogva a gyakorlati követelmények lényegesen mások a halászatnál és mások a többi vízjogoknál, kell, hogy adódjanak eltérések a szabályozásban is. A különféle érdekek összeütkö