Honi Ipar, 1904. szeptember-december (5. évfolyam, 18-24. szám)
1904-09-15 / 18. szám
- ban érint bennünket, az, hogy az állam amikor a viszonyokat rendezni akarja, nem találja meg a válaszvonalat az altruisztikus szövetkezetek és a tisztán kereskedelmi jelleggel bíró szövetkezetek között. Az altruisztikus szövetkezetek, melyek egy pillanatra sem hagyják el a jótékonysági intézmény terrénumát, amelyek szűk körben együtt élő, rendkívüli viszonyok között lévő korlátolt számú egyének helyzetén vannak hivatva segíteni, egészen más elbírálás alá esnek, mint azok a kereskedők, akik a szövetkezeti eszme álarca megett rendkívüli kedvezmények összeharácsolásával jogosulatlan versenyt akarnak támasztani az állami terhek alatt görnyedező egyéni kereskedővel szemben. Az altruisztikus szövetkezetek mint jótékonysági intézmények az állam rendkívüli támogatására szorulnak, de a tisztán kereskedelmi jelleggel bíró szövetkezetek teljesen egyforma állami mértékkel mérve azonos feltételek mellett kényteleníttessenek a legális harcot felvenni az egyéni kereskedelemmel szemben. Az előbb említett kétféle szövetkezeti alakulatot mérhetetlen különbség választja el egymástól, mindegyik más kezelésre szorul, mindegyiknek mások kell hogy legyenek a működési feltételei. Sajnálattal látjuk, hogy dr. Nagy Ferencz, aki a szövetkezeti törvényjavaslatot elkészítette, a válaszvonalat e két alakulat között meg nem találta. Javaslatával tág teret enged az altruisztikus szövetkezeteknek, hogy jogosulatlanul belenyúljanak a kereskedelem versenyviszonyaiba és viszont a legnagyobb szigorral és a legnagyobb megszorításokkal sújtja azokat a szövetkezeteket, melyek tiszta lobogó alatt, nyíltan kereskedelmi érdekeket szolgálnak és semmiféle különleges védelmet vagy előnyt az államtól nem kérnek. Lesz alkalmunk a jövőben részletesen foglalkozni ezen törvényjavaslattal, amely nyilván a mezőgazdasági körök behatása alatt íródott és amelynek igazságtalan rendelkezései ellen a lét érdekében folyton fenyegetett kereskedelem sorompóba fog lépni. A kereskedelem nem tehet egyebet, mint hogy továbbra is küzdeni fog azon helytelen, az állam érdekét és a gazdasági életet mélyen sértő felfogással szemben, amely lassú sorvadásra akarja késztetni a magyar kereskedelmet. Erélyesen fog küzdeni, mert amikor harczol, tudja, hogy nemcsak saját életéért, hanem a magyar állam javáért is tör lándzsát és nem adja fel a reményt, hogy az állam szemét sikerül majd kinyitnia, hogy az őt fenyegető veszedelmet megláthassa. Arról a reményről, hogy a mezőgazdasági körök szemét kinyissa, már letett. Ők nem látnak, mert nem akarnak látni. A kereskedelem eddig a saját rovására állott a mezőgazdasági körök védelmében a vámközösség mellett. A mezőgazdasági körök ezen nagy áldozatot azzal honorálták, hogy összes szellemi erejüket a kereskedelem tönkretételére koncentrálták. Álljanak ők is az önálló vámterület mellé, szabadítsák meg a kereskedelmet a függőségi viszonytól, akkor elérik a magyar kereskedelem purifikálását, a vevők olcsóbb kiszolgálását szövetkezetek nélkül és a haladás korszaka köszönt az országra, mely komoly lesz, mert nem áll a magyar szövetkezeti eszme romboló jegyében. A munkával járó veszedelmek eleinte a babona körébe tartoztak. Az elmékben csak lassanként hódított tért az a felfogás, hogy a véráldozat nem elengedhetetlen és elháríthatatlan járuléka a verejtékes munkának. Az a 2000 angol bányász, ki Northumberland és Durham sötét aknáiban ezer veszély közt vájva a kőszenet, már 1662-ben a királyhoz fordult peticzióval, hogy véderőberendezéseket kérjen veszedelmes munkájához, tán az első hirdetője volt a balesetek elháríthatóságának. Ez a századok előtt felhangzott földalatti panasz gyakran eszembe jut, midőn az előítélet még napjainkban is gyanúval, néha gúnynyal, sőt nem ritkán rosszakarattal fogadja azokat a védőintézkedéseket, amelyeket a munkás életének védelmére a haladás megalkotott. A keleti fatalizmus valamely válfaja az a nembánomság, amelylyel gyakran találkozunk munkásnál, munkaadónál egyaránt. Ez ellen a babona ellen, mely még a legmiveltebb elmékhez is néha utat talál, végtelen nehéz a küzdelem. Ebben a küzdelemben a mérnöknek jut a legfontosabb szerep, mert a technikai tudomány kudarcával egy jelentőségű volna annak beismerése, hogy a munka balesetei elháríthatatlanok. A tizenkilenczedik század utolsó tizedeiben jutott csupán nagyobb diadalokhöz a balesetelhárítás eszméje, midőn az államhatalmak erélyesebb beavatkozással kényszerítették a munkaadókat védelmi intézkedésekre. A társadalom előző önkéntes felbuzdulásai csekély sikert voltak képesek csak felmutatni, pedig fanatikus apostolok harcoltak a balesetelhárítás érdekében, ama jelszó alatt, hogy „a munkaadó a A balesetvédelemről* Irta: Vázsonyi Jenő m. kir. államvasúti gépészmérnök, munkabéren kívül még mással is tartozik a munkájának.“* Az államhatalom majdnem mindenütt bölcs belátással a balesetek megelőzésének kérdését a munkaadó anyagi érdekeltségével hozta kapcsolatba és ez a szavatosság, melyet némely államban a kötelező balesetbiztosítás helyettesít, volt a leghatalmasabb lendítője, előmozdítója a balesetelhárítás ügyének. Amit a humanizmus meg nem alkothatott, amit a babona sötétsége terjedésében meggátolt, azt az anyagi érdekek veszedelme egyre előbbre viszi a diadalhoz. Hozzájárult a viszonyok javulásához, hogy a kormányok már régebben közvetlenül is beavatkoztak bizonyos veszedelmes üzemek biztonsági intézkedéseibe. Például az Egyesült Államok ama egyetlen rendelete, mely 1897-ben a vasútüzemekre az önműködő kocsikapcsolás alkalmazását kötelezővé tette, a vasúti munkások halálos baleseteinek számát 1/4-del csökkentette. Mik a balesetveszedelem tényezői ? A baleseteket a föld színéről teljesen eltörölni természetesen semmiféle intézkedés nem képes. De viszont az is bizonyos, hogy a balesetek száma előrelátással, belátással csökkenhető. Tagadhatatlan, hogy minden foglalkozás bizonyos fokú balesetveszedelemmel jár, mely a munkakör neme * Engel—Dollfuss szerint változó. Tudvalevő, hogy a bányász, a vasúti tolató munkás, a cséplőgépetető munkáját ugyanazon elővigyázat, éberség mellett is sokszorta nagyobb balesetveszedelem kíséri, mint a dohánygyári munkásét,a szabóét vagy a vargáét. Egy szóval: minden mesterségnek megvan a maga alapveszedelmessége, mely azonban bizonyos határok közt nő vagy csökken az illető egyén alanyi tulajdonságai és az üzemberendezés tökéletes vagy tökéletlen volta szerint. A meggondolatlan, elővigyázatlan, gyakorlatlan vagy nem mindig józan munkás könnyebben sérül meg, mint a megfontolt, körültekintő, tapasztalt és éber. De viszont a legmegbízhatóbb ember is könnyen baleset áldozatává lehet, ha az üzem óvóberendezések hijján van és a munkás szerszámai, eszközei, felszerelési tárgyai tökéletlenek. A balesetveszedelem három legfőbb tényezője tehát: 1. a munkás egyénisége, 2. az üzemberendezés fejlettsége, 3. az illető mesterség természete. Amint látjuk, mind a három tényező változó vagy változtatható. A munkás egyénisége a helyes kiválasztás és a kiképzés szerint, az üzemberendezés fejlettsége, az állami beavatkozás foka, a munkaadó belátása és tudásához mérten változó, az üzem természetében HONI IPAR ROSEHZWEIG JÓZSEF ÉS FIAI NEMZETKÖZI CZIMIRODÁJA BUDAPEST, V., NÁDOR U. 23. Telefon 43—37. Prospektus bérmentve. CZIMEK bármely ország és szakmából, ajánlatok szétküldése és üzleti összeköttetések létesítése czéljából (postadíj jótállással).