Honi Ipar, 1904. szeptember-december (5. évfolyam, 18-24. szám)

1904-09-15 / 18. szám

-­ ban érint bennünket, az, hogy az állam a­mikor a viszonyokat rendezni akarja, nem találja meg a válaszvona­lat az altruisztikus szövetkezetek és a tisztán kereskedelmi jelleggel bíró szö­vetkezetek között. Az altruisztikus szö­vetkezetek, melyek egy pillanatra sem hagyják el a jótékonysági intézmény terrénumát, a­melyek szűk körben együtt élő, rendkívüli viszonyok kö­zött lévő korlátolt számú egyének hely­zetén vannak hivatva segíteni, egészen más elbírálás alá esnek, mint azok a kereskedők, a­kik a szövetkezeti eszme álarc­a megett rendkívüli kedvezmé­nyek összeharácsolásával jogosulatlan versenyt akarnak támasztani az állami terhek alatt görnyedező egyéni keres­kedővel szemben. Az altruisztikus szö­vetkezetek mint jótékonysági intézmé­nyek az állam rendkívüli támogatá­sára szorulnak, de a tisztán kereske­delmi jelleggel bíró szövetkezetek tel­jesen egyforma állami mértékkel mérve azonos feltételek mellett kényteleníttes­­senek a legális harc­ot felvenni az egyéni kereskedelemmel szemben. Az előbb említett kétféle szövetkezeti ala­kulatot mérhetetlen különbség választja el egymástól, mindegyik más kezelésre szorul, mindegyiknek mások kell hogy legyenek a működési feltételei. Sajná­lattal látjuk, hogy dr. Nagy Ferencz, a­ki a szövetkezeti törvényjavaslatot el­készítette, a válaszvonalat e két alaku­lat között meg nem találta. Javaslatá­val tág teret enged az altruisztikus szövetkezeteknek, hogy jogosulatlanul belenyúljanak a kereskedelem verseny­­viszonyaiba és viszont a legnagyobb szigorral és a legnagyobb megszorí­tásokkal sújtja azokat a szövetkezete­ket, melyek tiszta lobogó alatt, nyíl­tan kereskedelmi érdekeket szolgálnak és semmiféle különleges védelmet vagy előnyt az államtól nem kérnek. Lesz alkalmunk a jövőben részletesen fog­lalkozni ezen törvényjavaslattal, a­mely nyilván a mezőgazdasági körök behatása alatt íródott és a­melynek igazságta­lan rendelkezései ellen a lét érdeké­ben folyton fenyegetett kereskedelem sorompóba fog lépni. A kereskedelem nem tehet egyebet, mint hogy továbbra is küzdeni fog azon helytelen, az állam érdekét és a gazdasági életet mélyen sértő felfogás­sal szemben, a­mely lassú sorvadásra akarja késztetni a magyar kereskedel­met. Erélyesen fog küzdeni, mert a­mikor harczol, tudja, hogy nemcsak saját életéért, hanem a magyar állam javáért is tör lándzsát és nem adja fel a reményt, hogy az állam szemét sikerül majd kinyitnia, hogy az őt fe­nyegető veszedelmet megláthassa. Arról a reményről, hogy a mezőgazdasági körök szemét kinyissa, már letett. Ők nem látnak, mert nem akarnak látni. A kereskedelem eddig a saját rovására állott a mezőgazdasági körök védel­mében a vámközösség mellett. A mező­­gazdasági körök ezen nagy áldozatot azzal honorálták, hogy összes szellemi erejüket a kereskedelem tönkretételére konc­entrálták. Álljanak ők is az ön­álló vámterület mellé, szabadítsák meg a kereskedelmet a függőségi viszony­tól, akkor elérik a magyar kereske­delem purifikálását, a vevők olcsóbb kiszolgálását szövetkezetek nélkül és a haladás korszaka köszönt az országra, mely komoly lesz, mert nem áll a magyar szövetkezeti eszme romboló jegyében. A munkával járó veszedelmek eleinte a babona körébe tartoztak. Az elmék­ben csak lassanként hódított tért az a felfogás, hogy a véráldozat nem elen­gedhetetlen és elháríthatatlan járuléka a verejtékes munkának. Az a 2000 an­gol bányász, ki Northumberland és Durham sötét aknáiban ezer veszély közt vájva a kőszenet, már 1662-ben a királyhoz fordult peticzióval, hogy véd­erőberendezéseket kérjen veszedelmes munkájához, tán az első hirdetője volt a balesetek elháríthatóságának. Ez a századok előtt felhangzott föld­alatti panasz gyakran eszembe jut, mi­dőn az előítélet még napjainkban is gyanúval, néha gúnynyal, sőt nem rit­kán rosszakarattal fogadja azokat a védőintézkedéseket, a­melyeket a mun­kás életének védelmére a haladás meg­alkotott. A keleti fatalizmus valamely válfaja az a nembánomság, a­melylyel gyakran találkozun­k munkásnál, m­un­ka­­adónál egyaránt. Ez ellen a babona ellen, mely még a legmiveltebb elmék­hez is néha utat talál, végtelen nehéz a küzdelem. Ebben a küzdelemben a mérnöknek jut a legfontosabb szerep, mert a technikai tudomány kudarc­á­­val egy jelentőségű volna annak beis­merése, hogy a munka balesetei el­­háríthatatlanok. A tizenkilenczedik század utolsó ti­zedeiben jutott csupán nagyobb diada­lokhöz a balesetelhárítás eszméje, mi­dőn az államhatalmak erélyesebb be­avatkozással kényszerítették a munka­adókat védelmi intézkedésekre. A tár­sadalom előző önkéntes felbuzdulásai csekély sikert voltak képesek csak fel­mutatni, pedig fanatikus apostolok har­­c­oltak a balesetelhárítás érdekében, ama jelszó alatt, hogy „a munkaadó a A balesetvédelemről* Irta: Vázsonyi Jenő m. kir. államvasúti gépészmérnök, munkabéren kívül még mással is tar­tozik a munkájának.“* Az államhata­lom majdnem mindenütt bölcs belátás­sal a balesetek megelőzésének kérdését a munkaadó anyagi érdekeltségével hozta kapcsolatba és ez a szavatosság, melyet némely államban a kötelező balesetbiztosítás helyettesít, volt a leg­hatalmasabb lendítője, előmozdítója a balesetelhárítás ügyének. A­mit a hu­manizmus meg nem alkothatott, a­mit a babona sötétsége terjedésében meg­gátolt, azt az anyagi érdekek veszedelme egyre előbbre viszi a diadalhoz. Hozzá­járult a viszonyok javulásához, hogy a kormányok már régebben közvetlenül is beavatkoztak bizonyos veszedelmes üzemek biztonsági intézkedéseibe. Pél­dául az Egyesült­ Államok ama egyet­len rendelete, mely 1897-ben a vasút­üzemekre az önműködő kocsikapcsolás alkalmazását kötelezővé tette, a vasúti munkások halálos baleseteinek számát 1/4-del csökkentette. Mik a balesetveszedelem tényezői ? A baleseteket a föld színéről teljesen eltö­rölni természetesen semmiféle intézke­dés nem képes. De viszont az is bizo­nyos, hogy a balesetek száma előre­látással, belátással csökkenhető. Tagadhatatlan, hogy minden foglal­kozás bizonyos fokú balesetveszede­lemmel jár, mely a munkakör neme * Engel—Dollfuss­ szerint változó. Tudvalevő, hogy a bá­nyász, a vasúti tolató munkás, a cséplő­gépetető munkáját ugyanazon elővi­gyázat, éberség mellett is sokszorta nagyobb balesetveszedelem kíséri, mint a dohánygyári munkásét,­­a szabóét vagy a vargáét. Egy szóval: minden mesterségnek megvan a maga alapveszedelmessége, mely azonban bizonyos határok közt nő vagy csökken az illető egyén alanyi tulajdonságai és az üzemberendezés tö­kéletes vagy tökéletlen volta szerint. A meggondolatlan, elővigyázatlan, gya­korlatlan vagy nem mindig józan mun­kás könnyebben sérül meg, mint a megfontolt, körültekintő, tapasztalt és éber. De viszont a legmegbízhatóbb ember is könnyen baleset áldozatává lehet, ha az üzem óvóberendezések hijján van és a munkás szerszámai, esz­közei, felszerelési tárgyai tökéletlenek. A balesetveszedelem három legfőbb tényezője tehát: 1. a munkás egyénisége, 2. az üzemberendezés fejlettsége, 3. az illető mesterség természete. A­mint látjuk, mind a három tényező változó vagy változtatható. A munkás egyénisége a helyes kiválasztás és a kiképzés szerint, az üzemberendezés fej­lettsége, az állami beavatkozás foka, a munkaadó belátása és tudásához mér­ten változó, az üzem természetében HONI IPAR ROSEHZWEIG JÓZSEF ÉS FIAI NEMZETKÖZI CZIMIRODÁJA BUDAPEST, V., NÁDOR­ U. 23. Telefon 43—37. Prospektus bérmentve. CZIMEK bármely ország­ és szakmából, ajánlatok szét­küldése és üzleti összeköttetések lé­tesítése czéljából (postadíj jótállással).

Next