Honi Ipar, 1916 (17. évfolyam, 1-24. szám)
1916-01-01 / 1. szám
á sainkat és községeinket, amelyeknek ez idő szerint sem vízvezetéki, sem csatornázási berendezésük nincsen : Alsókubin, Aranyosmarót, Balassagyarmat, Beregszász, Csíkszereda, Déva, Dicsőszentmárton, Eger, Eperjes, Esztergom, Fogaras, Gyula, Ipolyság, Liptószentmiklós, Lugos, Magyaróvár, Makó, Máramarossziget, Nagybecskerek, Nagyenyed, Nagykároly, Nyíregyháza, Nyitra, Nagyszőllős, Sepsiszentgyörgy, Szentes, Szekszárd, Székelyudvarhely, Turócszentmárton, Ungvár, Zalaegerszeg, Zilah, Zombor. A következő városok szintén híjján vannak még a vízvezetéki és csatornázási berendezéseknek: Baja, Cegléd, Félegyháza, Gyöngyös, Gyulafehérvár, Karánsebes, Kecskemét, Munkács, Nagykanizsa, Nagyszombat, Pancsova, Pöstyén, Orsova, Szabadka, Szamosújvár, Szatmár, Újvidék, Vác, Versec, Zenta. Ha vesszük, hogy ezek közül hány fekszik a harcterek közelében, hány van vízmentes fekvésénél fogva különösen kitéve annak, hogy ragályok terjesztőjévé válik, hánynak a lakossága szaporodott tetemes módon a fogolytáborok és internáltak által, könnyen lehet ezen városok és községekből 10—12-őt kiválasztani, melyekre fenti körülményekre való tekintettel, egyenesen életkérdés, hogy ilyen községi egészségügyi művek létesítésével a várható és fenyegető veszedelem elhárítására felkészüljenek. A fentieken kívül van még néhány városunk, hol a meglevő vízmű még a mostani, a hadiszolgálat következtében lényegesen csökkent lakosság vízfogyasztási igényét sem képes kielégíteni, így például: Marosvásárhely, Szeged, Debrecen, Pécs, Kolozsvár stb. Valóban úgy tűzbiztonság, valamint egészségügyi szempontból istenkísértésszámba megy, hogy még most is beérik a 10—15 év előtti állapot alapján megtervezett vagy megépített vizumnek a közönség igényét ki nem elégítő üzembentartásával! Az erdőn át kívánkozók, de már a bokortól is ijedezők válasza erre természetesen az lesz, hogy a jelenlegi viszonyok között miképen javasolhattam és javasolhatom ily községi művek megépítését, amikor jelenleg, a községi zálogleveleink felvevő piacának elzárása folytán, szó sem lehet arról, hogy a városok, a községi kölcsönökkel foglalkozó bankjaink révén a szükséges hitel élvezetébe jussanak. Legyen szabad erre megjegyeznem, hogy 4—5 év óta fenti városok jórésze még a béke idején kapott előnyös kölcsönajánlatot ezen berendezések létesítésére, de elmulasztották a kínált hitelt igénybe venni. De nemcsak szubjektív meggyőződésem, hanem konkrét tények után indulok, amikor azt állítom, hogy úgy városi kölcsönökkel foglalkozó hazai nagybankjaink, valamint németországi tőkeerős pénzcsoportok a hozzájuk forduló városoknak fenti célokra most a háború alatt is adnának elegendő készpénzhitelt, ha nem is mindig 50 éves községi kölcsön, hanem pár évi függő kölcsön alakjában. Tudomásom van arról, hogy a pénzügyminiszérium már a háború előtt behatóan foglalkozott a legsürgősebb városi és községi kölcsönszükségletek kumulatív kielégítésének kérdésével és konszolidált viszonyok beálltával a kormánynak bizonyára egyik fontos programmpontját fogja képezni, hogy az ország testének alkatrészeit képező városok és községek ezen fontos igényei kielégítést nyerjenek. A függő kölcsönök lejártukkor át lesznek alakíthatók községi kölcsönökké, amely alkalommal a kormány minden bizonnyal támogatni fogja az illetékes tényezőket azokban a törekvéseikben, hogy a lejárt kölcsönök megújítása révén, vagy egyéb hasonló módon szabályozást nyerjenek. Igen fontos követelmény, hogy ezekből a munkákból amennyit lehet, még a háború alatt végezzünk el, már azért is, mivel az ezen munkálatoknál fontos szerepet tevő földmunkák, hadifoglyok révén, rendkívül jutányos árban eszközölhetők, továbbá azért, mivel mint azt még a háború előtti években is láttuk, a magyarországi öntöttvas-csőgyárak, évi 2000 nagyon csőtermelési teljesítőképességükkel, évente csak 2—3 nagyobb város, vagy megfelelő számú kisebb város részére szükséges csőmennyiséget tudják előállítani. Ezeket a munkálatokat fokozatos munkaprogramm alapján tehát már most kell megkezdeni, mert különben megtörténhetik az, hogy mondjuk három vagy négy év múlva, egyszerre 10—15 várost fog a szükség arra kényszeríteni, hogy nekifogjon a munkának, mely esetben, a gyárak gyenge szállítóképessége mérvéhez képest, a ránk szakadt munka csak további évekre lesz felosztható. A sok mezőgazdasági, ipari, közúti, lakóház- és vasútépítkezés, mely a háború után minden bizonnyal előtérbe fog nyomulni, a munkaerőt és az ily építkezésekhez szükséges anyagot szintén oly módon fogja drágítani, hogy a jelenleg eszközölhető befektetésnek további 20—25%-os áremelkedésével számolhatunk. Különben is érthetetlen a városok és községek húzódozása ezen egészségügyi közművek megteremtése elől, hisz a gyakorlati életben felmerült vízszükséglet ellátása oly szabályrendeletileg biztosítható hozamát adja a csatornázási és vízvezetéki berendezéseknek, amely a befektetett tőke törlesztésén, kamatoztatásán és az üzemi költségeken kívül, a legtöbb esetben még a díjtalan utcai öntözéshez és a tűzoltói célokra szükséges vizet szolgáltatja és ezenfelül még gyakran fölös jövedelmet is biztosít. Remélem, hogy a legközelebbi újévi visszatekintésem keretében már kevesebb oly megyei székhelyről és nagyvárosról számolhatok be, melyek nélkülözik a kultúra ezen legelemibb követelményét. Kenderkikészítő és kenderfonó ipar. írta Wimmer Fülöp, a Szegedi kenderfonógyár rt. vezérigazgatója. Mint a textilipar minden ágára, úgy a kenderfonóiparra nézve is minden tekintetben rendkívüli volt a lefolyt esztendő. Az 1914. évi kendertermés gyengeközepes eredménye, valamint a rendes kereskedelmi forgalomnak a háború általi megakasztása folytán a kender, a háború első hónapjaiban, egészen a múlt év utolsó hónapjáig szinte el volt hanyagolva, kereslet alig volt, a katonai rendelések csak szórványosan jöttek és az árak augusztustól november végéig a háború előtti nívón, cca 70 - án, maradtak. Csak decemberben indultak meg a tömegesebb katonai megrendelések, amelyek azután állandóan növekedve, a monarchia kenderiparát az egész 1915-ik éven át túlnyomó részben foglalkoztatták. És mivel ugyanakkor beszüntették az olasz kenderkivitelt, az 1915. évi gyenge kendertermés pedig még a közepesen is jóval alul maradt, főleg pedig mert a jutaipar saját nyersanyagának, a jutának teljes hiányában, kender feldolgozására tért át, a kenderárak folytonosan és gyakran ugrásszerűen emelkedve, augusztusban már a 400 K-t, vagyis a háború előtti árnak kb. a hatszorosát is elérték. Ez késztette azután a hadügyi kormányt arra, hogy az árat maximálja. Mivel azonban a 300 K-ban történt maximálásnak elhatározása és a rendelet tényleges kibocsátása között hat hétnél is nagyobb idő telt el, a maximálás hatás nélkül maradt és a kendert, az ismert mindenféle kibúvókkal, továbbra is 360, 370 sőt 380 K-ás árban fizetik és vásárolják. Arról, hogy mennyi kender áll még egyáltalán rendelkezésre és hogy ez meddig fog tartani, a vélemények eltérőek, különösen azért, mivel a legfontosabb bácskai termelési adatok nagyon hiányosak, mindazonáltal feltehető, hogy a mostani feldolgozás mellett az új aratásig lesz elég kender. Csak az a baj, hogy főleg kender hiányában, de azért is, mert a földeket most őszkor kenderre előkészíteni nem tudták, a jövő évi termés elé csak a legnagyobb aggodalommal nézhetünk. Mint sok más ipar, a kenderipar is tökéletesen tudott alkalmazkodni a hadi szükséglet követelményeihez, sőt a magyar ipar részesedését még a quotaszerű arányon felül is sikerült biztosítani, amennyiben a kenderből előállított cikkek nagyobb részét kétségtelenül a magyar ipar szállította a hadvezetőségnek. HONI IPAR