Honi Ipar, 1916 (17. évfolyam, 1-24. szám)

1916-01-01 / 1. szám

á­ sainkat és községeinket, amelyeknek ez idő szerint sem vízvezetéki, sem csator­názási berendezésük nincsen : Alsókubin, Aranyosmarót, Balassagyarmat, Beregszász, Csíkszereda, Déva, Dicsőszentmárton, Eger, Eperjes, Esztergom, Fogaras, Gyula, Ipolyság, Liptószentmiklós, Lugos, Magyaróvár, Makó, Máramarossziget, Nagybecskerek, Nagyenyed, Nagy­károly, Nyíregyháza, Nyitra, Nagyszőllős, Sepsiszentgyörgy, Szentes, Szekszárd, Székelyudvarhely, Turócszentmárton, Ungvár, Zalaegerszeg, Zilah, Zombor. A következő városok szintén híjján vannak még a vízvezetéki és csator­názási berendezéseknek: Baja, Cegléd, Félegyháza, Gyöngyös, Gyulafehérvár, Karánsebes, Kecskemét, Munkács, Nagykanizsa, Nagyszombat, Pancsova, Pöstyén, Orsova, Szabadka, Szamosújvár, Szatmár, Újvidék, Vác, Versec, Zenta. Ha vesszük, hogy ezek közül hány fekszik a harcterek közelében, hány van vízmentes fekvésénél fogva különösen kitéve annak, hogy ragályok terjesz­tőjévé válik, hánynak a lakossága sza­porodott tetemes módon a fogolytábo­rok és internáltak által, könnyen lehet ezen városok és községekből 10—12-őt kiválasztani, melyekre fenti körülmé­nyekre való tekintettel, egyenesen élet­kérdés, hogy ilyen községi egészség­­ügyi művek létesítésével a várható és fenyegető veszedelem elhárítására fel­készüljenek. A fentieken kívül van még néhány városunk, hol a meglevő vízmű még a mostani, a hadiszolgálat következtében lényegesen csökkent lakosság vízfogyasz­tási igényét sem képes kielégíteni, így például: Marosvásárhely, Szeged, Debrecen, Pécs, Kolozsvár stb. Valóban úgy tűzbiztonság, valamint egészségügyi szempontból istenkísértés­­számba megy, hogy még most is be­érik a 10—15 év előtti állapot alapján megtervezett vagy megépített vizum­nek a közönség igényét ki nem elégítő üzembentartásával! Az erdőn át kívánkozók, de már a bokortól is ijedezők válasza erre ter­mészetesen az lesz, hogy a jelenlegi viszonyok között miképen javasolhat­tam és javasolhatom ily községi művek megépítését, amikor jelenleg, a községi zálogleveleink felvevő piacának elzárása folytán, szó sem lehet arról, hogy a vá­rosok, a községi kölcsönökkel foglalkozó bankjaink révén a szükséges hitel él­vezetébe jussanak. Legyen szabad erre megjegyeznem, hogy 4—5 év óta fenti városok jórésze még a béke idején kapott előnyös köl­­csönajánlatot ezen berendezések léte­sítésére, de elmulasztották a kínált hi­telt igénybe venni. De nemcsak szub­jektív meggyőződésem, hanem konkrét tények után indulok, amikor azt állítom, hogy úgy városi kölcsönökkel foglal­kozó hazai nagybankjaink, valamint németországi tőkeerős pénzcsoportok a hozzájuk forduló városoknak fenti cé­lokra most a háború alatt is adnának elegendő készpénzhitelt, ha nem is min­dig 50 éves községi kölcsön, hanem pár évi függő kölcsön alakjában. Tudomásom van arról, hogy a pénz­­ügyminiszérium már a háború előtt beha­tóan foglalkozott a legsürgősebb városi és községi kölcsönszükségletek kumu­latív kielégítésének kérdésével és kon­szolidált viszonyok beálltával a kor­mánynak bizonyára egyik fontos prog­­rammpontját fogja képezni, hogy az ország testének alkatrészeit képező vá­rosok és községek ezen fontos igényei kielégítést nyerjenek. A függő kölcsö­nök lejártukkor át lesznek alakíthatók községi kölcsönökké, amely alkalommal a kormány minden bizonnyal támo­gatni fogja az illetékes tényezőket azok­ban a törekvéseikben, hogy a lejárt köl­csönök megújítása révén, vagy egyéb hasonló módon szabályozást nyerjenek. Igen fontos követelmény, hogy ezek­ből a munkákból amennyit lehet, még a háború alatt végezzünk el, már azért is, mivel az ezen munkálatoknál fontos szerepet tevő földmunkák, hadifoglyok révén, rendkívül jutányos árban eszközöl­­hetők, továbbá azért, mivel mint azt még a háború előtti években is láttuk, a magyarországi öntöttvas-csőgyárak, évi 2000 nagyon csőtermelési teljesítőképes­ségükkel, évente csak 2—3 nagyobb vá­ros, vagy megfelelő számú kisebb város részére szükséges csőmennyiséget tudják előállítani. Ezeket a munkálatokat fo­kozatos munkaprogramm alapján tehát már most kell megkezdeni, mert külön­ben megtörténhetik az, hogy mondjuk három vagy négy év múlva, egyszerre 10—15 várost fog a szükség arra kény­szeríteni, hogy neki­fogjon a munkának, mely esetben, a gyárak gyenge szállító­képessége mérvéhez képest, a ránk sza­kadt munka csak további évekre lesz felosztható. A sok mezőgazdasági, ipari, közúti, lakóház- és vasútépítkezés, mely a há­ború után minden bizonnyal előtérbe fog nyomulni, a munkaerőt és az ily építkezésekhez szükséges anyagot szin­tén oly módon fogja drágítani, hogy a jelenleg eszközölhető befektetésnek to­vábbi 20—25%-os áremelkedésével szá­molhatunk. Különben is érthetetlen a városok és községek húzódozása ezen egészségügyi közművek megteremtése elől, hisz a gya­korlati életben felmerült vízszükséglet ellátása oly szabályrendeletileg bizto­sítható hozamát adja a csatornázási és vízvezetéki berendezéseknek, amely a befektetett tőke törlesztésén, kamatoz­tatásán és az üzemi költségeken kívül, a legtöbb esetben még a díjtalan utcai öntözéshez és a tűzoltói célokra szükséges vizet szolgáltatja és ezenfelül még gyak­ran fölös jövedelmet is biztosít. Remélem, hogy a legközelebbi újévi visszatekintésem keretében már kevesebb oly megyei székhelyről és­ nagy­városról számolhatok be, melyek nélkülözik a kul­túra ezen legelemibb követelményét. Kenderkikészítő és kenderfonó­­ ipar. írta Wimmer Fülöp, a Szegedi kender­­fonógyár r­­t. vezérigazgatója. Mint a textilipar minden ágára, úgy a kenderfonóiparra nézve is minden tekintetben rendkívüli volt a lefolyt esztendő. Az 1914. évi kendertermés gyenge­közepes eredménye, valamint a rendes kereskedelmi forgalomnak a háború ál­tali megakasztása folytán a kender, a háború első hónapjaiban, egészen a múlt év utolsó hónapjáig szinte el volt hanyagolva, kereslet alig volt, a katonai rendelések csak szórvá­nyosan jöttek és az árak augusztustól november végéig a háború előtti nívón, cca 70 - án, maradtak. Csak decemberben indultak meg a tömegesebb katonai megrendelések, a­melyek azután állandóan növekedve, a monarchia kenderiparát az egész 1915-ik éven át túlnyomó részben fog­lalkoztatták. És mivel ugyanakkor be­szüntették az olasz kenderkivitelt, az 1915. évi gyenge kendertermés pedig még a közepesen is jóval alul maradt, főleg pedig mert a jutaipar saját nyers­anyagának, a jutának teljes hiányában, kender feldolgozására tért át, a kender­árak folytonosan és gyakran ugrássze­rűen emelkedve, augusztusban már a 400 K-t, vagyis a háború előtti árnak kb. a hatszorosát is elérték. Ez késztette azután a hadügyi kor­mányt arra, hogy az árat maximálja. Mivel azonban a 300 K-ban történt maximálásnak elhatározása és a rende­let tényleges kibocsátása között hat hétnél is nagyobb idő telt el, a maxi­málás hatás nélkül maradt és a kendert, az ismert mindenféle kibúvókkal, to­vábbra is 360, 370 sőt 380 K-ás árban fizetik és vásárolják. Arról, hogy mennyi kender áll még egyáltalán rendelkezésre és hogy ez meddig fog tartani, a vélemények el­térőek, különösen azért, mivel a leg­fontosabb bácskai termelési adatok na­gyon hiányosak, mindazonáltal felte­hető, hogy a mostani feldolgozás mellett az új aratásig lesz elég ken­der. Csak az a baj, hogy főleg kender hiányában, de azért is, mert a földeket most őszkor kenderre előkészíteni nem tudták, a jövő évi termés elé csak a leg­nagyobb aggodalommal nézhetünk. Mint sok más ipar, a kenderipar is tökéletesen tudott alkalmazkodni a hadi szükséglet követelményeihez,­ sőt a magyar ipar részesedését még a quota­­szerű arányon felül is sikerült biztosí­tani, amennyiben a kenderből előállí­tott cikkek nagyobb részét kétségtelenül a magyar ipar szállította a hadvezető­ségnek. HONI IPAR

Next