Honi Ipar, 1917 (18. évfolyam, 1-24. szám)
1917-01-01 / 1. szám
d a lommal, amivel az állam, ezenkívül előnye a mozgékonyság, kockázatra készség, s a legjobb szabad szakerőkben való válogatás, amihez járul az is, hogy a felelősséget magára veheti. Az ellenkövetelések lapján valószínűleg közellátási monopóliumszerű megrendelések, vagy ezzel rokonságban álló kívánságok fognak szerepelni. Mindezek a keret-kézbe elvénél fogva a nagy tömegszükségletek cikkeinél valami trösztszerű termelési alakban fognak kikerekedni. Az ezután következő alakzat sor vonala a magántőkéhez vezet, a régi rendszerű gyári nagyiparhoz, mely az egyéni iniciatívának még teljesebb birtokában a sikerkockázat még nagyobb reményével állhat munkasorba. Sikere főleg tőkeerejétől fog függni, mert az előző vonalakon állók az anyagi erő túlsúlyával fogják győzni. Fel kell tételezni, hogy az állam a legteljesebb rokonszenvvel fogja kísérni vállalkozási törekvéseiket és segélyükre lesz mindenben. Azonban a segélyezés (iparfejlesztési támogatás) aligha lehet olyan individualizált, minden telep egyéniségéhez alkalmazkodó, mint volt a régi korszakban. Nem érnek arra rá, s nem lesz ember minden dolog gyors átérzéséhez, lemérlegeléséhez, annak kiértékeléséhez, hogy hol az egyenes és a görbe határa. Talán nem az lesz az ipartámogatás rendje, hogy az egyes vállalkozások részletesen kifejtik, amit kérnek, hanem az állam állít fel egyszerű ipargazdasági vonalakat, követeléseket s mintegy pályázatot ír ki, hogy ezekre kik milyen erővel és képességekkel akarnak vállalkozni. Valószínű, hogy az állami támogatásnak az az alakja, hogy az állam egyes vállalatoknál részvényérdekeltséget vállal, gyakorlatba jön, mert egyszerű és bizonyos felügyelet mellett ez nem olyan kockázatos, mint amilyennek a régi időkben látták.Valószínű az is, hogy a magántőke e vállalkozásait maga az állam segíti hozzá ahhoz a kényelmesebb gyári bosszúhitelhez, melyet az nálunk a hitelintézetektől akkor sem volt képes megszerezni, amikor a hitelintézetek nagyjában mégis csak hitelnyújtásból éltek, ezután pedig, — amikor már iparűzésből és kereskedésből fognak élni — még kevésbé lesz képes. Az üzemtelepek szerint individualizált iparfejlesztő, vagy helyesebben iparfenntartó állami segítségnek azokban az esetekben fog tere nyílni, amikor fennálló vállalatok további erőben és munkában tartásáról lesz szó. A német vámunió kissé lehanyatlott szárnyú gondolatköre itt azután forradalmi lehetőségek perspektíváit nyithatja meg, erről azonban nem lehet röviden beszélni. A közép- és kisiparnál még kevésbé lehet szó egyénített támogatásokról, gépadományozásokról, mert ez az út még nagyobb labirintba vezetne. Valószínűleg kísérlet történik arra nézve, hogy a háború roppant tanulságaiból a kézműiparosok is vonjanak le annyit, amennyi a tömörüléshez, szövetkezéshez, a háborúban eléggé kipróbált közös műhelyekhez, közös termelési alakzatokhoz szükséges. És ha lesz egy komolyan lelkes és végtelenül türelmes gárda, mely a kamarákigénybevételével ennek a propagandának szenteli magát, kétségtelen eredményeket is fog elérni s talán nyélbe üti valahogy a kisipari hitelnek sokfelől mozgatott azt a kérdését is, mely az OKH kezeiből kihullóban van, de uj és jobb komoly kezekre még nem talált. A kisipar egyébként abban a jelentékeny tömegében, mely a kisemberi szuverenitás ülőszékén dolgozik, megmarad továbbra is, megtartja az emberi ősszokás, mely erősebb gyökerű a háborús rázkódás hatásainál s támogatja azt a fogyasztónak az a tudata, hogy ő a maga kismesterénél jobbat kap, mindenesetre egyénibb kvalitást, mint a gyári termékek tömegében. Első kapásra ezekre tudtam hirtelenében gondolni. Meglássuk, mindebből, mit igazol be az idő ! Dr. Tonelli Sándor, a szegedi kereskedelmi és iparkamara titkára: Hogy milyen legyen iparfejlesztésünk rendszere a háború után, erre csak bizonyos tapasztalati tények és az ezekből levont következtetések alapján lehet megfelelni. A háború első hónapjaiban iparunk kábultsághoz hasonló állapotban volt. Ha szabad magamat így kifejeznem, szokatlan volt neki a világháború, az előző gazdasági szervezetnek teljes összeomlása. Ezt követte a második periódus, amely a föléledés és megváltozott viszonyhoz való alkalmazkodás jegyében állott. A hadsereg ezer meg ezer szükséglete az ipart bőségesen ellátta rendelésekkel, ha egyes iparágak, mint az építőipar, pangottak is, nagy általánosságban el lehet mondani, hogy az ipar érezte ugyan a háborús bajokat, de ezek mellett megélt, sőt számos esetben meg is erősödött. Közvetlen tapasztalatból az iparvállalatoknak egész sorozatára tudnék utalni, amelyek a háború előtt meglehetősen gyengén állottak, azóta azonban szilárd alapokra helyezkedtek. Felfogásom szerint a háború utáni konjunktúrák a legtöbb iparágra ismét kedvezőek lesznek, sőt még a most pangó építőipar is fel fog lendülni. Az összes készletek fogytán lévén, vagy teljesen kifogyván, ezeknek pótlása minden iparágnak bőséges munkát fog adni. Ha lesz nehézség, ez elsősorban az anyagbeszerzés kérdésénél fog jelentkezni. Ez a várható magas konjunktúra természetesen egész iparfejlesztési politikánkat új feladatok elé fogja állítani. Kétségtelennek tartom, hogy a megváltozott helyzet folytán számos iparágat, amely eddig támogatásra szorult, törülni kell majd a szubvencióban részesítendő iparok sorából. Hogy melyek lesznek ezek, arra majd pontos felvételek alapján kell megfelelni. Valószínűnek tartom azt is, hogy az erősen foglalkoztatott iparágak régi vállalataiban meglesz a tendencia a terjeszkedésre és meglesz a tendencia új alapításokra is. Ilyen iparágaknál a háború előtti mértékben való segédkezést feleslegesnek tartom és elégségesnek látom, ha az állam ideédesgetésük céljából esetleg adókedvezményekben részesíti őket, egyebekben pedig a városokra bízza, hogy őket olcsó vagy ingyen telek átengedésével és kommunális segélyekkel támogassák. A városokat egyébként is erősebben kellene bevonni az iparfejlesztési politikába, nem annyira anyagi igénybevételük formájában, mint inkább iparügyeiknek modernebb alapokon való intézése révén. Az adókedvezményt pedig azért látom az iparfejlesztési politika jó eszközének, mert annál az állam egy olyan jövedelemről mond le, amelyet addig amúgy sem élvezett, de amely viszont más oldalon számos formában megtérül. Maradnak ezek után az iparágak, amelyeknél részben épen a háború tapasztalatai mutatták meg, hogy fejlesztésük, akár gazdasági függetlenségünk szempontjából, akár más szempontból múlhatatlanul szükséges. Ezeknél a protekcionizmuson alapuló iparfejlesztés rendszerét, melynek eredményeit csak a rosszakarat képes tagadni és amelynek sikerei, ha stílusosan vezetik, a jövőben is kétségtelenül meglesznek, továbbra is megengedhetőnek tartom. Kikapcsolandónak tartom azonban a fond pérda jellegével bíró kamatmentes kölcsönöket, amelynél sokkal jobbnak és eredményesebbnek bizonyult a munkások számához és a termelés mennyiségéhez alkalmazkodó egyenes szubvenció. Lesz kétségtelenül az iparnak egy csoportja, amely a háború után nagyarányú segélyezésre fog szorulni s ez a háborúból visszatérő kisiparosok nagy tömege. Ennek a tömegnek visszahelyezése régi foglalkozásába, anyaggal való ellátása és munkájának megindítása egyike lesz a háború utáni legfontosabb szociális feladatoknak. A háború alatt a termelésben minden bizonnyal további nagy eltolódás történt a gyári üzemek javára s a kisiparosság termelésének viszonyszáma a jövőben még kedvezőtlenebb lesz, mint a háború előtt. Épen azért, ami ezen a téren történni fog, nem annyira iparfejlesztési, mint inkább szociális jellegű akció lesz a meglevőnek megmentése érdekében. HONI IPAR ... 'A.'.- ■ k Dr. Wolff Gerő, a pozsonyi kereskedelmi és iparkamara titkára: A háború beláthatatlan következő tényeit a gazdasági téren ma még természetesen nem lehet értékelni, de azt hiszem, hogy az állam támogató, sőt kezdeményező tevékenységét az iparfejlesztés terén a jövőben sem lehet nélkülözni. Az állami támogatás rendszere Magyarországon már korán jut érvényre: így előbb a vasutak építésének előmozdítása, később az ipar és mezőgazdaság fejlesztése terén. A kormányok ezt előrelátással és annak felismerésében kezdeményezték, hogy hazánk közismert viszonyai között a vállalkozási kedv és a magángazdasági munka jobban serkenthető az állam támogató közreműködésével; de még azért is, mivel a gazdaságilag fejlett Ausztriával létrejött közös vámterületen épen az állami segélyezés rendszere pótolhatta legalább némileg a vámvédelem hatását a belföldi termelésre. Az állami iparfejlesztés módját azon