Honi Ipar, 1930 (23. évfolyam, 1-24. szám)

1930-01-01 / 1. szám

a­yo HONI XXIII. évf., 1. szám A MAGYAR IPARPÁRTOLÁS ÉS IPARFEJLESZTÉS LAPJA KÖZGAZDASÁGI FOLYÓIRAT 1930 január 1. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL BUDAPEST, V., SAS­ UTCA 29 TELEFON: AUTOMATA 261-55 Postatakarékpénztári csekkszámla: 36.266 SZERKESZTI: SUGÁR OTTÓ .ELŐFIZETÉSI ÁR Egész évre . . . 20.— P Félévre......... 10.— P WtfSl now*1 MEGJELENIK: HAVONTA KÉTSZER A magyar ipar karácsonya Írta: FENYŐ MIKSA Nem lesz fehér karácsonya az idén a gyár­iparnak. Csillogó, téli napot és kék eget visszaverő havas tájakkal, ezüstös-aranyos díszektől ékes karácsonyfával, alatta szív­nek'szemnek kedves, dús ajándékokkal. Barátságtalanul borús ég, dísztelen fa, szomorú szegénység, amit az idei karácsony számára hozott. Igen könnyű ezt az elcsépelt metaforát a számok, statiszti­kai adatok nyelvére lefordítani: az év utolsó három hónap­jában az egyes és épen a legmunkaigényesebb iparok ter­melésében olyan jelentős csökkenés mutatkozik, a tex­til-, a bőr-, a gép-, a vasiparban olyan komoly arányú lebontás következett be, hogy az ipar a legkomolyabb aggodalommal lépi át az új esztendő küszöbét. Hiába állapítjuk meg magunkban, hogy ez a konjunk­túrahanyatlás világpiaci jelenség és hogy agrárországokban, ahol a gyáripar jórészt éppen a mezőgazdaság fogyasztásán épül fel, a válság még fokozottabban jelentkezik, fel kell vetnünk a kérdést magunkkal és másokkal szemben: vajon mindent elkövettünk-e, hogy a konjunktúra hanyatlását, melynek előjelei már régebben mutatkoznak, megakasszuk és megteszünk-e mindent, hogy a jövő fejlődést kedvezőb­ben alakítsuk? Mert mi sem könnyebb, mint a diagnózis: a mezőgazdasági válság szükségszerűen vonta maga után a mezőgazdasági lakosság fogyasztásainak csökkenését s ez elsősorban az iparcikkeik keresletének megfogyatkozá­sában jelentkezett: az amerikai pénzpiac mostoha viszonyai a magyar záloglevelek elhelyezését lehetetlenné tették, ami az építkezések teljes beszüntetését vonta maga után; a jóvátételi kérdés brutális reánk zúdítása minden állami köl­csönakciót kizár, tehát a beruházások abbamaradtak, egye­dül ennek a három ténynek a megállapítása elegendő ma­gyarázatul szolgálhat az ipari konjunktúra barométerének rohamos esésére. Ha még ehhez hozzátesszük, hogy mind­ettől függetlenül az ipari termelés is megdrágult a hitelpénz drágulása és a növekedő közterhek által fokozódó rezsi­­költségei révén, hogy az a kampány, mely mindenfajta ipari szervezkedést lehetetlenné kíván tenni, az ipart a vámvédelemtől, melyre termelését felépítette, meg akarja fosztani, általában az ipart más termelési ágakat sújtó ba­jokért felelőssé tenni, akkor senki sem fog csodálkozni azon, hogy termelésünk hanyatlásában idáig jutottunk. Ha már most azt nézzük, hogy mi az, amiben ez ele­mentáris jelenségek mellett, cselekedeteinkben vagy mulasz­tásainkban, mi magunkat felelősnek érezhetjük, akkor leg­súlyosabb vádként állapíthatjuk meg önmagunk ellen, hogy a gyáripar megállóit a szervezkedés útján. Félelem­ből-e, az országszerte megindult és komoly gazdasági érvek helyett zengzetes jelszavakkal dolgozó kartelellenes agitáció következtében, vagy mert az ipar még maga sem ismerte fel azt az alkotóerőt, melyet egyedül a fegyelmezett szer­vezkedés tud biztosítani számára, nem tudjuk, de hogy e szervezkedés híjján a konjunktúra-hanyatlással szemben ellenálló erőt is csak fogyatékosan tud kifejteni, azt hatá­rozottan állíthatjuk. A textilipar esztendeje erőtlen szervez­kedési kísérleteikkel, de komoly organizációs cselekedetek nélkül múlt el és ez az iparág, mely épen fiatalságánál fogva rá van utalva, hogy a részére biztosított méltányos vámvéde­lemnek legalább egy részét okosan kihasználja, megcsök­kent fogyasztás mellett valósággal dömpingolt a belső piacon és a gyárak, egymás árait letörve, minden lehetőt megtettek egymás tőkéinek elértéktelenítésére. De ugyanezt kell megállapítanunk a gép- és fémiparban, a bőriparban, a vegyészeti ipar számos ágában, némely élelmezési ipar­ban . . ., úgy, hogy organizáció tekintetében a magyar ipari termelés igazán elszomorító képet mutat. Sem termékeik árának megfelelő szabályozása, a kihitelezési viszonyok javítása, sem pedig a gyártási programok megfelelő össze­egyeztetése tekintetében nem tudott komoly eredményeket felmutatni, úgy, hogy valójában fel kell vetni a kérdést, hogy nem állami feladat volna-e­ kényszerkartelek segítsé­gével konszolidálni az ipari termelés viszonyait, ha egyszer az iparok erre maguk belátásától nem képesek? Sietve hozzáteszem, hogy ez csak költői kérdés, amelyre nem várok feleletet: az állam, mely igazságügyminisztere útján már bejelentette a kartelbüntető-expedíciót, nem kapható arra, hogy maga segítse megcsinálni az ipar fegyelmezett organizációit. De — ha ezt a kérdést szenvedélyektől és pártpolitikai törekvésektől menten lehetne tárgyalni­­— elvben azt kell mondanunk, hogy mindaddig, míg a szük­séges tőkék nem állanak az országnak rendelkezésére, álta­lában, míg a termelés normális rendje helyre nem áll, addig megindokoltnak tartanák a termelésnek ezt az állami segítséggel való megszervezését, amely a romboló verseny kizárásával a termelés állandó tökéletesítését, ezáltal az árak olcsóbbodását lehetővé teszi. De hát ezt csak úgy mellesleg. Az organizáció hiányának két következményére kívá­nunk még rámutatni. Az egyik abban áll, hogy gyáralapí­­tásoknál, ü­zemnagyobbításoknál vagy új cikkek gyártásá­nak felvételénél a gyárak nincsenek tekintettel arra, hogy mi

Next