Honi Ipar, 1930 (23. évfolyam, 1-24. szám)
1930-01-01 / 1. szám
ayo HONI XXIII. évf., 1. szám A MAGYAR IPARPÁRTOLÁS ÉS IPARFEJLESZTÉS LAPJA KÖZGAZDASÁGI FOLYÓIRAT 1930 január 1. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL BUDAPEST, V., SAS UTCA 29 TELEFON: AUTOMATA 261-55 Postatakarékpénztári csekkszámla: 36.266 SZERKESZTI: SUGÁR OTTÓ .ELŐFIZETÉSI ÁR Egész évre . . . 20.— P Félévre......... 10.— P WtfSl now*1 MEGJELENIK: HAVONTA KÉTSZER A magyar ipar karácsonya Írta: FENYŐ MIKSA Nem lesz fehér karácsonya az idén a gyáriparnak. Csillogó, téli napot és kék eget visszaverő havas tájakkal, ezüstös-aranyos díszektől ékes karácsonyfával, alatta szívnek'szemnek kedves, dús ajándékokkal. Barátságtalanul borús ég, dísztelen fa, szomorú szegénység, amit az idei karácsony számára hozott. Igen könnyű ezt az elcsépelt metaforát a számok, statisztikai adatok nyelvére lefordítani: az év utolsó három hónapjában az egyes és épen a legmunkaigényesebb iparok termelésében olyan jelentős csökkenés mutatkozik, a textil-, a bőr-, a gép-, a vasiparban olyan komoly arányú lebontás következett be, hogy az ipar a legkomolyabb aggodalommal lépi át az új esztendő küszöbét. Hiába állapítjuk meg magunkban, hogy ez a konjunktúrahanyatlás világpiaci jelenség és hogy agrárországokban, ahol a gyáripar jórészt éppen a mezőgazdaság fogyasztásán épül fel, a válság még fokozottabban jelentkezik, fel kell vetnünk a kérdést magunkkal és másokkal szemben: vajon mindent elkövettünk-e, hogy a konjunktúra hanyatlását, melynek előjelei már régebben mutatkoznak, megakasszuk és megteszünk-e mindent, hogy a jövő fejlődést kedvezőbben alakítsuk? Mert mi sem könnyebb, mint a diagnózis: a mezőgazdasági válság szükségszerűen vonta maga után a mezőgazdasági lakosság fogyasztásainak csökkenését s ez elsősorban az iparcikkeik keresletének megfogyatkozásában jelentkezett: az amerikai pénzpiac mostoha viszonyai a magyar záloglevelek elhelyezését lehetetlenné tették, ami az építkezések teljes beszüntetését vonta maga után; a jóvátételi kérdés brutális reánk zúdítása minden állami kölcsönakciót kizár, tehát a beruházások abbamaradtak, egyedül ennek a három ténynek a megállapítása elegendő magyarázatul szolgálhat az ipari konjunktúra barométerének rohamos esésére. Ha még ehhez hozzátesszük, hogy mindettől függetlenül az ipari termelés is megdrágult a hitelpénz drágulása és a növekedő közterhek által fokozódó rezsiköltségei révén, hogy az a kampány, mely mindenfajta ipari szervezkedést lehetetlenné kíván tenni, az ipart a vámvédelemtől, melyre termelését felépítette, meg akarja fosztani, általában az ipart más termelési ágakat sújtó bajokért felelőssé tenni, akkor senki sem fog csodálkozni azon, hogy termelésünk hanyatlásában idáig jutottunk. Ha már most azt nézzük, hogy mi az, amiben ez elementáris jelenségek mellett, cselekedeteinkben vagy mulasztásainkban, mi magunkat felelősnek érezhetjük, akkor legsúlyosabb vádként állapíthatjuk meg önmagunk ellen, hogy a gyáripar megállóit a szervezkedés útján. Félelemből-e, az országszerte megindult és komoly gazdasági érvek helyett zengzetes jelszavakkal dolgozó kartelellenes agitáció következtében, vagy mert az ipar még maga sem ismerte fel azt az alkotóerőt, melyet egyedül a fegyelmezett szervezkedés tud biztosítani számára, nem tudjuk, de hogy e szervezkedés híjján a konjunktúra-hanyatlással szemben ellenálló erőt is csak fogyatékosan tud kifejteni, azt határozottan állíthatjuk. A textilipar esztendeje erőtlen szervezkedési kísérleteikkel, de komoly organizációs cselekedetek nélkül múlt el és ez az iparág, mely épen fiatalságánál fogva rá van utalva, hogy a részére biztosított méltányos vámvédelemnek legalább egy részét okosan kihasználja, megcsökkent fogyasztás mellett valósággal dömpingolt a belső piacon és a gyárak, egymás árait letörve, minden lehetőt megtettek egymás tőkéinek elértéktelenítésére. De ugyanezt kell megállapítanunk a gép- és fémiparban, a bőriparban, a vegyészeti ipar számos ágában, némely élelmezési iparban . . ., úgy, hogy organizáció tekintetében a magyar ipari termelés igazán elszomorító képet mutat. Sem termékeik árának megfelelő szabályozása, a kihitelezési viszonyok javítása, sem pedig a gyártási programok megfelelő összeegyeztetése tekintetében nem tudott komoly eredményeket felmutatni, úgy, hogy valójában fel kell vetni a kérdést, hogy nem állami feladat volna-e kényszerkartelek segítségével konszolidálni az ipari termelés viszonyait, ha egyszer az iparok erre maguk belátásától nem képesek? Sietve hozzáteszem, hogy ez csak költői kérdés, amelyre nem várok feleletet: az állam, mely igazságügyminisztere útján már bejelentette a kartelbüntető-expedíciót, nem kapható arra, hogy maga segítse megcsinálni az ipar fegyelmezett organizációit. De — ha ezt a kérdést szenvedélyektől és pártpolitikai törekvésektől menten lehetne tárgyalni— elvben azt kell mondanunk, hogy mindaddig, míg a szükséges tőkék nem állanak az országnak rendelkezésére, általában, míg a termelés normális rendje helyre nem áll, addig megindokoltnak tartanák a termelésnek ezt az állami segítséggel való megszervezését, amely a romboló verseny kizárásával a termelés állandó tökéletesítését, ezáltal az árak olcsóbbodását lehetővé teszi. De hát ezt csak úgy mellesleg. Az organizáció hiányának két következményére kívánunk még rámutatni. Az egyik abban áll, hogy gyáralapításoknál, üzemnagyobbításoknál vagy új cikkek gyártásának felvételénél a gyárak nincsenek tekintettel arra, hogy mi