Honi Ipar, 1934 (27. évfolyam, 1-24. szám)
1934-01-01 / 1. szám
4 HONI IPAR XXVII. évfolyam, 1. sz. Párizsban, Prágában, Rómában kiagyaltak, messzebb esnek a megvalósulástól, mint valaha. Nem a mi hibánk. És nem a mi hibánk, nem kormányzati ügyességen múlott, hogy kereskedelempolitikai helyzetünkben igazi javulás nem következett be. Mindezek a világgazdasági és politikai válságnak csaknem szükségszerű következményei, melyeket mi a magunk erejéből kivédeni aligha tudunk. A baj csak az, hogy olyan kérdésekben is mulasztások terhelnek bennünket, amelyeket nem írhatunk a világválság rovására. Sajnos, elmulasztottunk egy csomó olyan dolgot, melyeket pedig módunkban lett volna a magunk erejéből megvalósítani és a gazdasági válságot e mulasztások révén olyan mértékben kiéleztük, hogy a nyomában járó szociális válság méreteiben szinte már leküzdhetetlennek látszik. Az a mód, ahogy kormányaink Bethlen István bukása óta ráfeküdtek az államháztartás egyensúlyának helyreállítására, ahogy az előirányzatból kidobtak minden beruházási tételt, ellenben az ilyenképen életerejétől megfosztott közgazdaságra — amelyre még a jegybank deflációs rúdja is rájárt — elviselhetetlen adóterheket hárítottak: ez a mód a társadalom elszegényedésének, a munka- és keresetnélküliségnek, a proletariátus megnövekedésének olyan ijesztő tüneteit idézte fel, hogy felelősséggel dolgozó politikus vagy közgazdász ezen nem teheti túl magát. El kell ismernünk: a kormány nem egy komoly kísérletet próbált a pusztulás útjába vetni. Az Ipari Munkaszervező Intézet megalakulását nem szabad lekicsinyelnünk és az a harmincmillió pengő, amit a kormány beruházási célra kölcsön vett és részben már el is költött, valamennyire szintén érezteti jótékony hatását. De a válság méreteihez képest ezek az intézkedések teljesen elégtelennek, rőzsegátak a Tisza áradásával szemben. Bizonyos új dolgot, csodaszert nem lehet kieszelni, kiváltképen olyat, ami az állam kasszáját nem terheli meg, de megvan a lehetősége — majdnem egyedüli lehetőség — egy nagyarányú, szépen kitervelt beruházási program végrehajtásának. Nem arról van szó, hogy III. Napóleon módjára árkokat ássunk és árkokat temessünk be; az ország deinstruálása az utolsó öt esztendőben olyan mértékben maradt vissza, hogy bármely területét nézzük a termelésnek, a beruházások sürgető szüksége szinte szemébe szúr az embernek. Kezdődhetnék ez a beruházási program egy központi pályaudvar megépítésével Budapesten. Három pályaudvarról bonyolítják le a rendkívül lecsökkent vasúti forgalmat és e pályaudvarok — melyek közül kettő felesleges — benyúlnak a város szívéig, megszakítják forgalmát, megakadályozzák fejlődését, rontják higiéniáját és decentralizációjuk révén a vasútnak nagy költséget okoznak. Egy új központi pályaudvar felépítése megoldaná Budapesten a munkanélküliség problémáját; nemcsak a pályaudvar építése, hanem a felszabaduló területeknek közmunkákkal való ellátása, beépítése, parkolása, új villamosvonalak, autóbuszjáratok beállítása révén is. Négyöt esztendei munkát jelentene ez Budapest számára, anélkül, hogy túlzott költséget igényelne, mert hiszen e költség jó része, a felszabaduló telkek értékesítése, a szociális nyomor enyhítésére előirányzott költség jelentős lecsökkenése révén, megtérülne. Kezdődhetnék ezzel és folytatódhatnék a vasutak szerelvényanyaga feljavításával, teljesen elavult síneinek kicserélésével, a nemzetközi útvonalak és mezőgazdaság szempontjából fontossággal bíró utak kiépítésével, adókedvezményes városbelsejei építkezésekkel. Mindenütt így csinálják és mindenütt láthatók a javulás valamelyes jelei. Igaz, más országokban e beruházások megtakarítást jelentenek a munkanélküli segélynél, de az a körülmény, hogy nálunk nincsen munkanélküli segély, — és helyes, hogy nincsen — nem szolgálhat érvül egy nagyobb stílusú beruházó politika ellen. Ez az egyetlen lehetőség; senki ennél különbet a világon ki nem eszelt és aki ezt elutasítja, mert az állami előirányzat szépen kicirkalmazott köreit megzavarja, az ismerheti ugyan a finánctudomány tételeit,de nem ismeri a világtörténelmet, melynek tanításai szerint kellő időben helyes módokon fizetett ilyen biztosítási prémiumok segítségével gyakran komoly fenyegető válságokat sikerült elhárítani-Százmillió pengő közmunkára van szükség. De honnan a fedezet! Múltesztendei cikkemet azzal végeztem: •ha az állam adóssága a jegybanknál egyidőben 160 millió volt és ezt letörlesztette hatvanra,, akkor nem infláció, ha újból 160 millióval lesz adós. Nos, hát azóta ezt a jótanácsot a kincstár megszívlelte, a gazdaadósságok rendezéséről szóló törvény értelmében ezt a 100 millió pengőt felveszi a jegybanknál és tíz esztendő alatt, megállapodás szerint, visszatéríti. Nem akarok most rátérni arra, hogy helyes-e ennek albi0 millió pengőnek (és további 75 milliónak) elköltése adósságrendezés céljaira, nem szolgálta volna-e különben a mezőgazdaság érdekeit, ha adóját csökkentik, sőt a kisgazdákét teljesen törlik ha mezőgazdasági utakat építenek számára, ha bizonyos mezőgazdasági üzemágak fejlesztését prémiumokkal segítik, ha nagyobb arányú telepítési politikát csinálnak, ha a kisgazdák gazdálkodásának megkönnyítésére a községeket gépekkel látják el. Mondom, erre nem akarok kitérni,, már csak azért sem, mert a gazdaadósságok problémájának rendezését magam is fontosnak ítélem és a 175 milliónak a kormány intenciói szerint való elköltése szintén meg fogja hozni a maga gazdaságos gyümölcseit. Azonban újabb 100 millió pengő hitel a jegybanknál, ha e réven a gazdasági élet vérkeringése megindul és ami cementföld van az országban, cementté és ami cement épületté, burkolólappá, cementcsövekké, ami gyapjú posztóvá, ami kender ponyvává, ami érc és szét vasgerendává, sínné, kapává, ami bőr cipővé, transzmiszsziós szíjjá, stb., stb. változik. Újabb 100 milliós jegybankhitel ilyen célokra, ilyen előfeltételek mellett, megint csak nem infláció. A döntő probléma: vannak-e tőkejavak, nyersanyagok, üzemanyagok, félgyártmányok elegendő mennyiségben az országban! Mert ha igen, akkor a bankjegykibocsátás szerepe nem egyéb, minthogy ezeket a szunnyadó erőket csipkerózsaálmukból felkeltse, megszervezze, közös teremtő munkára összehozza és e munkával a jegybank százmillióját egészségesen fundálja. Hogy az állam közvetlenül vegye-e fel ezt a kölcsönt, vagy megfelelő szervezetekrévén, másodrangú kérdés. Egészen jól el tudom képzelni, hogy a központi pályaudvar megépítésére közös szervezetbe állnak össze az állam, a főváros, az érdekelt vállalkozók és azok szállítói és a munka finanszírozása e szervezet által kibocsátott és a jegybank által leszámított váltók segítségével történik. Ami pedig az utak építését illeti, itt a finanszírozás problémájának megoldása az IMI-től várható, melynek alaptőkéje e végből, az útépítő vállalatok jegyzése révén, megfelelően felemelhető, persze megint feltételezve, hogy a jegybank az ennek megfelelő külön keretet biztosítja. Semmi veszedelmet e megoldások nem rejtenek magukban, aminthogy a német Reichsbank talaját sem rendítette meg, hogy fix kamatozású papírok vásárlását vette fel programjába, azzal a céllal, hogy a közületi kölcsönkötvények árfolyamát megszilárítsa és ilyen módon beruházó célokra új kibocsátásokat tegyen lehetővé. Wagemann mondja a pénzről írt kitűnő brosúrájában: »In der Depression, in der es einer Entlastung der Betriebe bedarf, kann die öffentliche Hand sich meist unbedenklich verschulden, um die durch die Steuersenkungen entstehenden Ausfälle zu decken. In Zeiten abnormer Deflationstendenzen wie der jetzigen, ist sogar in gewissen Grenzen die Schaffung von Reichsbankgeld für diese Zwecke zu verantworten.« Persze, ehhez némi előítéletmentesség, fémjelzett fináncigazságokat provokáló bátorság kell, mely szakemberekben ritkán van meg. A szakemberek nehezen tudnak megszabadulni tudományos igazságuk láncaitól, még akkor sem, ha a tudományos igazság — a mai teljesen megváltozott szociális és gazdasági igazságokat tekintve a légüres térben folytatott kísérleteken alapul. A miniszterelnökhöz kellene intéznünk szavunkat, akiben van lendület.