Honi Ipar, 1937 (30. évfolyam, 1-24. szám)
1937-01-14 / 1. szám
HONI IPAR XXX. évfolyam, 1. at. terhek csökkentése és egy intenzív beruházási politika inaugurálásának irányában. Az adóterhek csökkentésében szociális célzatnak kell megnyilvánulnia, épen ezért a legalkalmasabb erre, mert a legnyomasztóbb adóteher, a tisztviselők különadójának eltörlése vagy lényeges lecsökkentése. (Hogy a szociális gondolat ebben különöskép aláhúzott legyen, a csökkentés az évi tízezer pengőnél kisebb fizetésekre terjedne ki.) Egy intenzív beruházási program következetes végrehajtása galvanizálhatja csak igazi életre ennek az országnak szunnyadó gazdag erőit. Ha majd azt látjuk, hogy a kormány végre elszánta magát azoknak a beruházásoknak véghezvitelére, melyekre az ország esztendők és esztendők óta úgy vár, mint a gazda a májusi esőre, ha azt látjuk, hogy a mezőgazdaság érdekében utuk épülnek, az erdősítésre szánt szerény összevak megduplázódnak, ha a zöldkereszt akcióra komolyabb pénzösszegek jutnak s végül a vasúti beruházások dolga megoldás elé kerül, akkor bizonyosak lehetünk abban, hogy úgy gazdaságilag, mint társadalmilag kialakuló egészséges szellem tesz majd lehetetlenné minden felforgató törekvésű politikai akciót. A vasúti beruházások kérdésénél álljunk meg egy percre. Igazi állami vasúti beruházásról utoljára 1913-ban volt szó. Aztán jött a háború, a háború utáni esztendők nyomorúsága, a budget-egyensúly éveinek köldöknézése ... a vasútra legfeljebb ha fillérek jutottak. Alépítményedben: a jó Isten tartja a lelket, berendezései elavultak, sőt jórészt használhatatlanná váltak, a gyorsabb közlekedés, gazdaságosabb kihasználás érdekében semmi sem történt, igazán csak a példás, odaadó vezetés és a személyzet hősies odaadásának tulajdonítható, hogy vasutaink az előírt időben elindulnak, meg is érkeznek, mindaddig, míg egyszer máskép nem lesz. És ennek az időpontja nagyon is közel van. Közben persze az automobilforgalom érthetően komoly versenyt támaszt a vasútnak s az állam, mely milliókat költ az autóutakra, azon gondolkozik, hogyan nehezíthetné meg a vasút érdekeiben az autóforgalmat. Ahelyett, hogy szép beruházásokkal modern, versenyképes vasúti forgalmat állítana a termelés szolgálatába. Ha a beruházások dolgában igazán cselekszik valamit a kormány, ha igazán egy nagyvonalú beruházási politika alapjait rakja le, akkor államférfiainknak nem fog imponálni a német kényszermunkatábor, mert kényszer és drill nélkül is kialakul az egészséges és termékeny munka fegyelme. És nem kell majd törniük fejüket a diplomás és nem diplomás ifjúság elhelyezésén, mert a nekilendülő gazdasági életben mindenki megtalálja a maga megfelelő egzisztenciális lehetőséget. És ami összeget ilyen egészséges beruházási program véghezvitelére szánniuk, az megtérül a kincstárnak fogyasztási adókban, forgalmi adókban, kereseti adóban, megtérül abban a több produkcióban, amit egy ország számára törekvéseiben kielégített lakosságának megsokszorozódó munkakedve jelent. Ehelyett mit látunk? A termelés dolgainak megkönynyítése helyett állandó törekvést a termelés adminisztrálására, mely törekvésben különösen a gyáriparnak szánnak előkelő szerepet. Az adminisztráció azt kívánja, hogy a kereskedelmi minisztérium osztassák ketté, tehát a kereskedelmi minisztériumot kettéosztják. Mert ez egy neme az osztódás útján való szaporodásnak s mert e kettéosztásnál skatulyázni, a beosztás sakktábláján figurákat tologatni lehet; a gyáripart ide, a kartelt oda, a kivitelt amoda lehet helyezni. S mire elkészülnek és a gép forog s az alkotó pihen, elképzelhetőbb-e dicsőbb adminisztrációs feladat, mint egyesíteni, ami szét lett szakítva, új sorozást csinálni, rendezni, beosztani, programot adni. Az élelmezési cikkek jelentősen megdrágultak, a köztisztviselőtársadalomban mind hangosabban beszélnek fizetésemelésről. Ez a kérdés is csak adminisztratív úton oldható meg. Van egy átvizsgáló törvény 1920-ból, van egy másik, a karteltörvény 1931-ből, világos, hogy ezt a problémát csak egy harmadik törvénnyel lehet megoldani. Éspedig, mivel az egész probléma az élelmiszerek drágulásából eredt, világos, hogy az új törvény érvénye a mezőgazdaságra nem terjedhet ki, csupán kereskedelemre és iparra. És most szálljunk szembe ezzel a kormányzati koncepcióval érvekkel, olyan érvekkel, statisztikával, adatokkal, melyeket dokumentárius hűséggel épen a Honi Ipar oly kitűnően sorakoztatott fel? Felesleges, hiszen itt nem érvek döntenek: fontos az adminisztráció és a kommüniké. Azt olvassuk, hogy meg kellett csinálni, mert akínálat és kereslet törvényét megzavarta a kartelek árpolitikája, másrészről, mert új szociális tartalommal telítődött a kormány politikája. Nos, hát a rendelet megokolásában, melyet az árvizsgálatról a kormány a harminchármas bizottság elé terjesztett, a kartelek árpolitikájáról elismerő kijelentéseket olvashattunk, a kartelek beváltak, a karteltörvény bevált, ami pedig az új szociális tartalmat illeti, hát legyen szabad megemlítenünk, hogy Vass József alkotásai is jelentenek valami szociális tartalmat, melyről egyébként a kormánynak addig nincs is joga beszélni, amíg a mezőgazdaságban a betegség és baleset elleni biztosítást meg nem csinálta. A jegybank politikájához a közgazdasági életnek vajmi kevés köze, holott a Jegybank ma a kivitelnek és behozatalnak szuverén ura lévén, politikája abszolút determinálja a termelés ügyét. Az a körülmény, hogy a Jegybank ügyeit egy kivételes tehetségű, kiváló erudíciójú ember fogja össze erős kézzel, akinél a viszonyok adta centrális hatalom egyéni hajlandóságaival is találkozik, számunkra még nehezebbé teszi a helyzetet, mert előre lefegyverzi a vele szemben megnyilvánuló minden kritikát. A kereskedelempolitika egyébként is az adminisztráció kizárólagos vadászterületévé vált: a közgazdasági élet — a mezőgazdaság épúgy, mint a gyáripar — rendszerint csak befejezett tényekről értesül, melyekhez aztán úgy ahogy alkalmazkodik, akár egy konkrét kereskedelmi szerződésről legyen szó, akár nagy elvi kérdéseket felölelő megállapodásokról, mint amilyen a római egyezmény volt. A gyáripar állandóan megismétli a Vámpolitikai Tanács reaktiválására vonatkozó kívánságát, a kormányzat e kívánságot rendszerint nagy megértéssel is fogadja és azután marad minden a régiben. Minek is megkérdezni a termelést, mikor a kormányzat nem tudhatja, hogy mit válaszol majd az rá. (Külön vigasztalás, hogy a kereskedelmi tárgyalások szellemi irányítóiban a közgazdasági tudás és gyakorlati érzék nem engedi szóhoz jutni az adminisztrációs szellemet, kivéve, ha ezt felülről rájuk kényszerítik és hogy a kereskedelmi politika végrehajtó közege, a Külkereskedelmi Hivatal, igazán feladata magaslatán áll.) Mindazt elmondjuk, sine ira et studio, harag nélkül, csodálkozás nélkül. Hogyan is csodálkozhatnánk, amikor azt olvassuk, hogy az iparügyi miniszter úr egy érdekképviselet ünnepi lakomáján azt a kijelentést tette, hogy »ki kell alakítani azt az új magyar típust, mely a közgazdasági életben vállalja aszerepet, hogy a nemzeti érdekeket tudja is, akarja is képviselni«. Hát mi többre értékeljük a miniszter úr tehetségét, mintsem hogy ilyen sámecurával kimerítettnek tartanók az ő feladatkörét. Ennél különbre, komolyabbra, problematikusabbra kell vállalkozni a miniszterinek, ha túl az adminisztráláson igazán teremteni akar. Mert épúgy mondhatta volna, hogy fel kell találnunk a lőport, ha a nemzetek küzdelmében helyünket megállni akarjuk, mint ahogy azt mondotta: ki kell alakítani azt az új magyar típust, mely a közgazdasági életben tudja is, akarja is a nemzeti érdekeket képviselni. Csak lapozza át az utolsó száz esztendő közgazdaságának történetét s akkor azt fogja látni, hogy ez a magyar típus már megvan s tudása, szelleme, munkája alakította ki azt a hatalmas domíniumot — nemzeti termelésünk java erejét — melynek vezető pozícióját ma a miniszter úr elfoglalja. Viszont igaz, hogy könnyebb egy ünnepi lakomán egy tetszetős, kerekre csiszolt mondattal hatást elérni, mint száz év történetét átlapozni.