Honi Ipar, 1937 (30. évfolyam, 1-24. szám)

1937-01-14 / 1. szám

HONI IPAR XXX. évfolyam, 1. at. terhek csökkentése és egy intenzív beruházási politika inaugu­rálásának irányában. Az adóterhek csökkentésében szociális célzatnak kell megnyilvánulnia, épen ezért a legalkalmasabb erre, mert a legnyomasztóbb adóteher, a tisztviselők különadójának eltörlése vagy lényeges lecsök­kentése. (Hogy a szociális gondolat ebben különöskép aláhúzott legyen, a csökkentés az évi tízezer pengőnél kisebb fizetésekre terjedne ki.) Egy intenzív beruházási program következetes végrehajtása galvanizálhatja csak igazi életre ennek az országnak szunnyadó gazdag erőit. Ha majd azt látjuk, hogy a kormány végre elszánta magát azoknak a beruházásoknak véghezvitelére, melyekre az ország esztendők és esztendők óta úgy vár, mint a gazda a májusi esőre, ha azt látjuk, hogy a mezőgazdaság érde­kében utuk épülnek, az erdősítésre szánt szerény össze­vak megduplázódnak, ha a zöldkereszt akcióra komolyabb pénzösszegek jutnak s végül a vasúti beruházások dolga megoldás elé kerül, akkor bizonyosak lehetünk abban, hogy úgy gazdaságilag, mint társadalmilag kialakuló egészséges szellem tesz majd lehetetlenné minden felfor­gató törekvésű politikai akciót. A vasúti beruházások kérdésénél álljunk meg egy percre. Igazi állami vasúti beruházásról utoljára 1913-ban volt szó. Aztán jött a háború, a háború utáni esztendők nyomorúsága, a budget-egyensúly éveinek köldöknézése ... a vasútra legfeljebb ha fillérek jutottak. Alépítményed­ben: a­ jó­ Isten tartja a lelket, berendezései elavultak, sőt jórészt használhatatlanná váltak, a gyorsabb közlekedés, gazdaságosabb kihasználás érdekében semmi sem történt, igazán csak a példás, odaadó vezetés és a személyzet hősies odaadásának tulajdonítható, hogy vasutaink az előírt időbe­n elindulnak, meg is érkeznek, mindaddig, míg egyszer máskép nem lesz. És ennek az időpontja nagyon is közel van. Közben persze az automobilforgalom érthe­tően komoly versenyt támaszt a vasútnak s az állam, mely milliókat költ az autóutakra, azon gondolkozik, hogyan nehezíthetné meg a vasút érdekeiben az autóforgalmat. Ahelyett, hogy szép beruházásokkal modern, versenyképes vasúti forgalmat állítana a termelés szolgálatába. Ha a beruházások dolgában igazán cselekszik valamit a kormány, ha igazán egy nagyvonalú beruházási politika alapjait rak­ja le, akkor államfér­fiainknak nem fog impo­nálni a német kényszermunkatábor, mert kényszer és drill nélkül is kialakul az egészséges és termékeny munka fegyelme. És nem kell majd törniük fejüket a diplomás és nem diplomás ifjúság elhelyezésén, mert a nekilendülő gazdasági életben mindenki megtalálja a maga megfelelő egzisztenciális lehetőséget. És ami összeget ilyen egészsé­ges beruházási program véghezvitelére szánniuk, a­z megté­rül a kincstárnak fogyasztási adókban, forgalmi adókban, kereseti adóban, megtérül abban a több produkcióban, amit egy ország számára törekvéseiben kielégített lakosságának megsokszorozódó munkakedve jelent.­­ Ehelyett mit látunk? A termelés dolgainak megköny­­nyítése helyett állandó törekvést a termelés adminisztrá­lására, mely törekvésben különösen a gyáriparnak szán­nak előkelő szerepet. Az adminisztráció azt kívánja, hogy a kereskedelmi minisztérium osztassák ketté, tehát a kereskedelmi minisztériumot kettéosztják. Mert ez egy neme az osztódás útján való szaporodásnak s mert e ketté­osztásnál skatulyázni, a beosztás sakktábláján figurákat tologatni lehet; a gyáripart ide, a kartelt oda, a kivitelt amoda lehet helyezni. S mire elkészülnek és a gép forog s az alkotó pihen, elképzelhetőbb-e dicsőbb adminisztrá­ciós feladat, mint egyesíteni, ami szét lett szakítva, új sorozást csinálni, rendezni, beosztani, programot adni. Az élelmezési cikkek jelentősen megdrágultak, a­ köztisztvi­selőtársadalomban mind hangosabban­­ beszélnek fizetés­­emelésről. Ez a kérdés is csak adminisztratív úton old­ható meg. Van egy átvizsgáló törvény 1920-ból, van egy másik, a karteltörvény 1931-ből, világos, hogy ezt a problémát csak egy harmadik törvénnyel lehet megol­dani. És­pedig, mivel az egész probléma az élelmiszerek drágulásából eredt, világos, hogy az új törvény ér­vénye a mezőgazdaságra nem terjedhet ki, csupán ke­reskedelemre és iparra. És most szálljunk szembe ezzel a kormányzati koncepcióval érvekkel, olyan érvekkel, sta­tisztikával, adatokkal, melyeket dokumentárius hűséggel épen a Honi Ipar oly kitűnően sorakoztatott fel? Feles­leges, hiszen itt nem érvek döntenek: fontos az ad­minisztráció és a kommüniké. Azt olvassuk, hogy meg kellett csinálni, mert a­­kínálat és kereslet törvényét megzavarta a kartelek árpolitikája, másrészről, mert új szociális tartalommal telítődött a kormány politikája­. Nos, hát a rendelet megokolásában, melyet az árvizsgá­latról a kormány a harminchárma­s bizottság elé terjesz­tett, a kartelek árpolitikájáról elismerő kijelentéseket olvashattunk, a kartelek beváltak, a karteltörvény be­vált, ami pedig az új szociális tartalmat illeti, hát legyen szabad megemlítenünk, hogy Vass József alko­tásai is jelentenek valami szociális tartalmat, melyről egyébként a kormánynak addig nincs is joga beszélni, amíg a mezőgazdaságban a betegség és baleset elleni biz­tosítást meg nem csinálta. A jegybank politikájához a közgazdasági életnek vajmi kevés köze, holott a Jegybank ma a kivitelnek és behozatalnak szuverén ura lévén, politikája abszolút de­terminálja a termelés ügyét. Az a körülmény, hogy a Jegybank ügyeit egy kivételes tehetségű, kiváló erudíciójú ember fogja össze erős kézzel, akinél a viszonyok adta centrális hatalom egyéni hajlandóságaival is találkozik, számunkra még nehezebbé teszi a helyzetet, mert előre lefegyverzi a vele szemben megnyilvánuló minden kriti­kát. A kereskedelempolitika egyébként is az adminiszt­ráció kizárólagos vadászterületévé vált: a közgazdasági élet — a mezőgazdaság épúgy, mint a gyáripar — rend­szerint csak befejezett tényekről értesül, melyekhez aztán úgy ahogy alkalmazkodik, akár egy konkrét kereskedelmi szerződésről legyen szó, akár nagy elvi kérdéseket felölelő megállapodásokról, mint amilyen a római egyezmény volt. A gyáripar állandóan megismétli a Vámpolitikai Tanács reaktiválására vonatkozó kívánságát, a kormányzat e kí­vánságot rendszerint nagy megértéssel is fogadja és azután marad minden a régiben. Minek is megkérdezni a termelést, mikor a kormányzat nem tudhatja, hogy mit válaszol majd az rá. (Külön vigasztalás, hogy a kereske­delmi tárgyalások szellemi irányítóiban a közgazdasági tudás és­ gyakorlati érzék nem engedi szóhoz jutni az adminisztrációs szellemet, kivéve, ha ezt felülről rájuk kényszerítik és hogy a kereskedelmi politika végrehajtó közege, a Külkereskedelmi Hivatal, igazán feladata ma­gaslatán áll.)­­ Mindazt elmondjuk, sine ira et studio, harag nélkül, csodálkozás nélkül. Hogyan is csodálkozhatnánk, amikor azt olvassuk, hogy az iparügyi miniszter úr egy érdek­­képviselet ünnepi lakomáján azt a kijelentést tette, hogy »ki kell alakítani azt az új magyar típust, mely a köz­gazdasági életben vállalja a­­szerepet, hogy a nemzeti érdekeket tudja is, akarja is képviselni«. Hát mi többre értékeljük a miniszter úr tehetségét, mintsem hogy ilyen sámecurával kimerítettnek tartanók az ő feladatkörét. Ennél különbre, komolyabbra, problematikusabbra kell vállalkozni a miniszterinek, ha túl az adminisztráláson igazán teremteni akar. Mert épúgy mondhatta volna, hogy fel kell találnunk a lőport, ha a nemzetek küzdel­mében helyünket megállni akarjuk, mint ahogy azt mon­dotta: ki kell alakítani azt az új magyar típust, mely a közgazdasági életben tudja is, akarja is a nemzeti érde­keket képviselni. Csak lapozza át az utolsó száz esztendő közgazdaságának történetét s akkor azt fogja látni, hogy ez a magyar típus már megvan s tudása, szelleme, mun­kája alakította ki azt a hatalmas domíniumot — nemzeti termelésünk java erejét — melynek vezető pozícióját ma a miniszter úr elfoglalja. Viszont igaz, hogy könnyebb egy ünnepi lakomán egy tetszetős, kerekre csiszolt mon­dattal hatást elérni, mint száz év történetét átlapozni.

Next