Iparegészségügy, 1907 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1907-01-01 / 1. szám

1907. a nehézségeket a munkások megszokják s különö­sen vastag cipőtalppal később fel sem veszik. Ami a vágó, vagy ródató foglalkozást különö­sen egészségtelenné teszi, az az ólommérgezés, mely a lágy ólommal való munkánál eléggé gyakori. Említettük, hogy a felvágott reszelő lapot puha ólomlapra fektetik, nehogy a reszelő éles végei eltompuljanak. Az ólomba belemélyedő apró fogak az ólomlapból apró részecskéket letördelnek s az ólomlap lassanként elkopik. A reszelővágó kefe ülésének környéke be van borítva ilyen feketés tör­melékkel, mely az acélszilánkokból és ólomból áll. Vegyi vizsgálat alá adtam a hulladékot, mely­ben 55 százalék ólom volt. A reszelő barázdáiban visszamaradó ólom­részecskéket a felvágás után drótkefével tisztítják ki Ez a művelet, a reszelők kefével való tisztítása egyike a legártalmasabbaknak s azért ezt a műve­letet a műhely helyiségében elvégezni nézetünk szerint nem lenne szabad. Magunk részéről az java­­solnók, hogy a rudulódarabok ki­kefélésére géppel hajtott erős szőr vagy gyenge drótkeféket lehetne használni, melyek egyben porszívó készülékkel lenne­­felszerelhetők. Régóta ajánlják az ólomlapok helyettesítésére és néhol a tássé drágább cinket alkalmazzák. Az a kis költségtöbblet, mely ez úton előáll, bőven megtérül a munkások védett egészsége, fokozott munkabírása révén. Addig is, míg ezt az érszabályt mindenütt alkalmazzák, több gondot kell fordítani a műhelyek tisztántartására, szellőzésére. Különösen alapos tisz­títást kívánnak a tőkék, a padozat. Csökkenne a mérgezések száma, ha a munkások a kézmosásra több gondot fordítanának. E célra természetesen langyos vizet, szappant, törlőkendőt kell számukra adni. Egyáltalában szigorúan kellene ellenőrizni, hogy a munkaórákat kivéve, a műhelyekben a munkás ne tartózkodjék. Alkalmunk volt látni egyik nagyobb ipartelepen, hogy a déli szünet idejében a róhaió munkás ebédjét arról a tőkéről fogyasztotta el, melyen dolgozott. Látva ezt a gondatlanságot s a szennyes, ólomporral borított kezeket, nem kellett többé kutatnom az okát ama nagyszámú ólom­mérgezésnek (a munkások 30’/ idült ólommérgezés­ben szenved), mely e helyen előfordult. A vágó foglalkozásnak megvan még az a rossz befolyása is az egészségre, hogy előrehajló testtartásával a munkás mellkasát összeszorítja. Ezeken a bajokon javarészt segít a gépekkel való reszelővágás. Ezeknél a munkás álló helyzet­ben dolgozik, nagyobb erőt nem fejt ki s csak is a gép munkáját s annak gyorsaságát szabályozza, ellenőrzi. Az ólom itt is arra a célra szolgál, mire a kézi vágásnál használják, azért az óvórendszabá­lyok itt is teljes szigorúsággal betartaná­k. Általánosságban elmondhatjuk erről az érdekes iparágról, hogy a technika haladásával az ipar is fejlődik, a gyártmányok tökéletesebbek lesznek s amit részünkről örömmel látunk, a munkások egész­sége javul s még inkább javulni fog a helyzet, ha az általunk leírt és javasolt újításokat és tanácsokat az érdekelt iparosok megszívelik s gyakorlatban alkalm­azzák. . Vége. MUNKÁSJÓLÉTI INTÉZMÉNYEK. Munkásjóléti intézmények a magyar királyi dohánygyárakban. Irta: dr. Bányász László. A dohány monopólium munkásjóléti szempontból nagy hasznú állami intézmény, mert az államnak módot nyújt arra, hogy a szegényebb polgárok jelentős tömegéről gondoskodhassék. Az állam figyelemmel van arra, hogy munkásai jólétét a méltányosan megállapított munkabéreken kívül humanitárius in­tézményekkel is elősegítse s lehető boldogulásukat ilyképpen is biztosítsa. Ily humanitárius intézmények: a megfelelő szol­gálati idő után járó nyugbér, a végkielégítés, a dohány­gyári betegsegélyző-pénztárak kedvezményei, a munkáskony­hák, gyermekmenhelyek, a rendkívüli jutalmazások és segé­lyezések. Ami a betegsegélyező pénztárakat illeti, ezek az 1891: XIV. t.-c. alapján alakíttattak. Ily intézmény azonban a do­hánygyáraknál már ezen törvénycikk megalkotása előtt is léte­zett a dohánygyári munkásbetegápoló- és segélyegyletek for­májában, melyek az önálló magyar dohányjövedék létrejöttével együtt lettek felállítva. Ezekbe a belépés eleinte csak önkén­tesen történt, később azonban a belépési kényszert hozták be. Enélkül a dohánygyári munkás nem nyerhetett állandó, munkahelyet. Aki pedig már a dohánygyár szolgálatában állott, az véglegesített munkás mindaddig nem lehetett, míg az egyletbe tényleg be nem lépett. A belépési kényszer behozatalával a dohánygyári munkás­betegápoló- és segélyegyletek a dohánygyárak szervezetének kiegészítő részét képező intézménynyé váltak. Feladatuk az volt, hogy tagjaikat megbetegedés esetén orvosi segélyben, gyógyszerekben és betegpénzben részesítsék, aggkorukban se­gélyezzék, elhalálozásuk alkalmával pedig eltemettetésükről gon­doskodjanak. Az egyletek ügyeit a dohánygyári igazgatóságok és azok felettes hatósága az alapszabályok szerint s az egyleti tagok sorából alakított választmány közreműködése mellett in­tézték. Az egylet tagjai voltak: 1. a belépésre kötelezett állandó és szolgálatban állott gyári munkások, 2. azok a nyugbéres mun­­munkások, akik tényleges szolgálatuk idejében az egyletnek már tagjai voltak, 3. a dohánygyári altisztek és szolgák, kik szabad elhatározásukból léphettek be az egyletbe. Az egyletbe csak azokat a jelentkezőket vették fel, kiket a dohánygyár orvosa egészségesnek talált s kik közül a férfiak a 18 évet, a nők a 15 évet már betöltötték, a 40, illetőleg 35 évet azon­ban még meg nem haladták. Ezen munkássegélyző egyletek a kezdet nehézségeinek le­küzdése után évről-­évre mindinkább fejlődtek. A munkások a belépési kényszer folytán s az egyleti tagsággal kapcsolatos kedvezmények tudatában mind nagyobb számmal, a korhoz kö­tött feltételeknek megfelelt munkások pedig úgyszólván teljes számmal léptek be. Miként már említve volt, a dohánygyári munkások beteg­­ápoló- és segélyegyletet dohánygyári betegsegélyző-pénztárakká alakíttattak át. Az ezekre vonatkozó betegsegélyző-pénztári alap­szabályokat a m. kir. pénzügyminiszter jóváhagyván, azokat a m. kir. dohányjövedéki központi igazgatóság 1893. évi okt. 1-én léptette életbe. Ezen alapszabályok érvényét a kereskedelmi minisztérium által a képviselőházhoz benyújtott s az ipari, gyári és keres­kedelmi alkalmazottaknak betegség és baleset esetére való biztosításáról szóló törvényjavaslat továbbra is meghagyja, a­mennyiben a 156. §-ban kimondja, hogy »a dohánygyári be­­tegsegélyző-pénztárak szervezetét, a segélyezés mérvét, a járu­lékok nagyságát a kezelés módozatait és a felügyeletet a dohánygyári pénztári alapszabályok szabályozzák és a dohány- ipareg­eszségü­g­y 7. oldal

Next