Iparügyek, 1887 (1. évfolyam, 1-24. szám)

1886-12-20 / 1-2. szám

főrendiházhoz is ugyancsak a fővárosi ipartársulatok által terjesztett tiltakozó kérvényig — a törvény jó és rossz oldalai annak idején olyannyira ki lettek derítve, hogy az, aki ma még az ipartörvény hiányainak bonczolgatásával űzi a zabhegyezés mesterségét, az csak azt mutatja, hogy vagy rekruta az iparos közügyek terén, vagy elaludta a cselekvés idejét. . . Nem is elcsépelt bírálat és még elcsépeltebb új paragrafusgyártás czélja e czikknek, hanem egyszerű konstatálása az elért eredményeknek pozitív és negatív irányban. Első helyre kell tennünk a testületi szervezkedés körül elért kielégítő eredményeket. Százhúszra megy azon városok száma, melyekben az iparosság józanul felfogta a nyert önkormányzati jogok gyakorlásának jelentőségét, és nem riadva vissza az e jogokkal járó munka- és költségtehertől, megalkotta az ipartestületet és serényen foglalkozik az avval kapcsolatos intézmények gyakorlati hasznosításával. E napig összesen százharmincnyolczra megy a jóváhagyási záradékkal ellátott testületi alapszabályok száma, és ha végig nézünk a törvény alapjára lépett városokon és vidékeken, mindenekelőtt szembetűnik először, hogy a főváros 18 ipartestületében néhány, számra jelentéktelen iparág kivételével, az összes képesítéshez kötött mesterségek csoportosítva vannak ; másodszor, hogy az Alföld nagyobb városai közül alig van egy is, amely a testületi köteléktől idegenkedett volna; harmadszor, hogy kivált a debreczeni, miskolczi és temesvári iparkamrák területén szintén örvendetesen gyökeret vert az új autonóm intézmény, holott az erdélyi részek, továbbá a pozsonyi és soproni kamarák területén lakó városi iparosielem nagyobbára még távol tartja magát az oly irányú szervezkedéstől, melynek szükségességét a „kényszertársulás“ jelszóval oly állhatatosan hangoztatott. Nem találjuk a testületek sorában Déb-Szeczent, Kolozsvárt, Marosvásárhelyt, Brassót, Pozsonyt, Sopront, Újvidéket stb., és habár egyik másik helyen a domináló számban lévő csizmadiák sztrájkjára vezethető vissza a nem hiányzott kezdeményezések sikertelensége, a hibát mégis azon félszeg törvényintézkedésnek kell tulajdonítanunk, mely egy hatósági jogkörrel felruházott intézmény életbeléptetését a kisebbség renitencziájától teszi függővé. Idejekorán megjósoltuk azon közigazgatási unicumot, hogy az iparhatósági teendőket Nagyváradon az iparosok, Debreczenben a rendőri hivatal gyakorolja, hogy Móriczföldön, Túrkeviben és Új-Szt.-Annán alakulhat ipartestület, Kolozsvárott, Pozsonyban és Sopronban pedig nem. Ezt ugyan nem valami nagyon bölcsen csinálták meg az urak ott a Nákó-házban és a Sándor-utczában ! A kézműipar egyes csoportjai közt emelt törvényes válaszfal is az előrelátott visszáságokra vezetett. Egy és ugyanazon városban a szabó és czipész, asztalos és lakatos, borbély és kéményseprő stb. tanoncz- és munkaügyeit a testületet intézi, ellenben a fazekas, szitás, üveges, molnár stb. e kötelékből ki van rekesztve és minden ügyeivel a szolgabiróhoz vagy tanácshoz kénytelen fordulni. Nem is igen akar ez sok helyen a testületi vezetők fejébe menni, s nagy számmal vannak oly testületek, melyeknek elöljáróságában az utóbb megnevezett, szükségtelenül az „alkotmány védbástyáiból“ kirekesztett iparágak képviselői ülnek. Hogy mirevaló volt e szétválasztás, ezt ma csakugyan oly nehéz belátni, mint akkoriban, mikor a t. ház közgazdasági bizottságának és a keresk. minisztérium illető ügyosztályának bölcsessége azt így kifundálta, azt találván, hogy a borbélysághoz kell „qualificatió“, a takácsmesterséghez nem, vagy hogy a fazekasok, szövők stb. foglalkozása a „háziipar 1” körébe tartozik, a sütőké, henteseké, nőszabóké, kosárfonóké, szappanosoké stb. pedig esetleg nem éppen úgy. Mivel e bajon a törvénymódosítási nagy apparátus mozgásba hozatala nélkül miniszteri rendelettel lehet segíteni, nem kételkedünk, hogy a küszöbön levő orsz. értekezlet felterjesztésére és a kamarák támogatása mellett a kormány hajlandó is lesz segíteni. Az iparhatósági megbízottak új intézménye csak részben vált be. Ez intézmény egészséges alapokon nyugszik, jól van koncipiálva, de a létező viszonyok gyakorlati számbavétele nélkül van paragrafusokba szedve. Először is 20 szakember sok időt és fáradságot igénylő, rendszeres működés kifejtésére sok, mind megannyi speciális szakértelmet megkívánó iparrendészeti és adminisztratív teendőkre nézve pedig kevés. Aztán meg évről évre új választás! Ha egyik-másik megbízott némi routine-t és tájékozottságot tudott is magának szerezni, csakhamar „új erői által lesz felváltva. Innét van legtöbbször az új választások iránti közönyösség, a húsz bizalmi férfiút gyakran tizen-tizenöten választják, itt-ott pedig egyetlen szál választó sem jelentkezik (mint például Moóron). A tanonczok és műhelyek ellenőrzése ott, ahol ipartestület létezik, ennek hatáskörét zavarja meg, a gyárak megvizsgálása pedig éppen az ország egyetlen gyárvárosában, a fővárosban, egyáltalán nem komoly dolog. A keresk.minisztérium nem tűrheti soká, hogy a gyárfelügyelet nagy fontosságú ügye ad absurdum vitessék az által, hogy az ellenőrzést a gőzmalmokban a könyvkötő, a gépgyárakban a fűszerkereskedő teljesítse. Amennyire szeretjük a külföldet utánozni, nem értjük, miért habozik gróf Széchenyi Pál miniszter úr az országgyűlés által is évről-évre sürgetett gyárfelügyelői intézmény életbeléptetésével ? Hisztennék erre a százezer frtos dotácziókból inkább, mint némely rég gyakorlatiatlannak bizonyult „alkotásokra.“ A másodfokú iparhatóságok mellé rendelt ipartanácsról kevés mondanivalónk van. Alig találkozik az országban oly alispán vagy polgármester, aki tudná, hogy mire jó ez a collegium jelen felesleges hatáskörével, mely az eredeti Matlekovics-féle törvényjavaslat által mint voltaképeni másodfokú iparhatóság volt az ipari közigazgatási rendszerbe beillesztve, mely azonban a képviselőház tárgyalásai folyamán Grünwald Béla ellenzéki képviselő indítványára jóformán észrevétlenül a jelen szereplésre degradáltatott. Arra való tekintettel, hogy több megyében az ipartanács tagjai két év alatt egyetlen egyszer sem lettek egybehíva, a budapesti kamara már foglalkozott is a kérdéssel, hogy méltó-e évről-évre oly törvényszerű kijelöléseket tenni, és méltó-e az illetők részéről oly választást elfogadni, melyről az illetékes hatósági közegek éppen csak formailag vesznek tudomást. — Ami a képesítési igazolás gyakorlati érvényesülését illeti, hát, mi sohasem csináltunk titkot belőle, hogy a „qualificatiót “, úgy amint az megnyirbálva és amputálva — véletlenül az országos választások küszöbén — a törvényben helyet talált, valami komoly dolognak nem tartjuk, s azért semmi csodálni valót sem találunk abban, ha iparosaink csakhamar maguk is rájöttek, hogy a szabad iparűzésnek ez a korlátozása nagyon hasonlít ama bizonyos nyeletlen késhez, melynek a pengéje hiányzik. Csak az a nagy baj, hogy ettől az illuzórius vadrendszabály hatályától sok helyütt még mindig üdvösséget várnak és elfelejtik azt, hogy a kereskedelem útján szabadon beözönlő osztrák iparczikkek versenye százszorta nagyobb súlylyal nehezedik a kézműiparra, mint a törvény oltalma alatt magát befészkelő u. n. kontárság. Erre nézve is az ipartestületi ellenőrzés bizonyult a leghatályosabb óvszernek, valmint tényleg azt tapasztaljuk, hogy ott, ahol a testületi élet kellő gyökereket vert, a kontárság. .önmagától a legszűkebb korlátok közé volt szorítható. Hogy az új törvényes kellékekkel bíró segélypénztárt két év alatt mindössze csupán 12 ipartestület kebelében lehetett megalakítani *), ez ismét csak a törvény azon se hideg se meleg rendszabályainak tulajdonítható, melyek egy szükségesnek elismert intézmény létrejöttét azoknak kénye-kedvétől teszik függővé, akik — bármely kisebbségben is — a legjobb torokkal jelennek meg a közgyűlésen. Evvel szemben örvendetes eredménykén jegyezhetjük fel, hogy — a fővárosban tekintélyes számban létezőkön kívül — ez ideig az ország különböző vidékein 197 iparos tanonciskola van működésben, avagy kisebb részben áll szervezés alatt, melyek 43.000 frt állami dotátióban részesülnek. Meg kellene még emlékeznünk a hatóságokról, mint amelyeknek kezébe a törvény végrehajtása és az iparosság erre célzó törekvéseinek támogatása letéve rá. Mivel ennek a rovatnak lapunk különös figyelmet fog szentelni, ezúttal csak arra utalunk, hogy különösen a testületek megalakításával szemben az illetékes hatósági közegek által elfoglalt magatartásra nézve több helyről oly adatok birtokában vagyunk, melyek mindenről inkább tanúskodnak, mint arról, hogy az illetők megfelelni kívánnak a miniszteri körrendelet által reájuk rótt abbeli feladatnak, mely szerint: ,,a testületek létesítése és működésük elősegítése képezze a hatóságok egyik kiváló gondját ; nemcsak azért, mert a testületek a hatóság teendőinek jó részét teljesíteni hivatják, s így a hatóság működését megkönnyítik, hanem kivált azon okból, mert a mesterséggel foglalkozó iparosok részben jövendő fejlődésük eszközét a testületek akadálytalan működésében vélik látni. [Az a baj, hogy nem mindenütt látják. Szerk.] Megkívánom ennélfogva a hatóságoktól, hogy mindenütt, ahol a testületek alakítására a szükséges elemek megvannak, az alakulásra nézve hasson közre, valamint a hol a testületek érdekében közreműködhetik, tegye meg ezt a lehető előzékenységgel.“ *) Balassa-Gyarmat, Arad, Miskolcz, Zsombolya, Kecskemét, Csurgó, Szombathely, Makó, Turkeve, Losoncz, továbbá a budapesti hentes- és csizmadiaipartestületek. IP A B ÜGYEK 1886. december 20.