Kelmefestő Ujság, 1938 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1938-01-01 / 1. szám
ál KELMEFESTŐ ÚJSÁG lllll!lllllllllllllllllllillllllllllllllllllllllllllllllillllllllllllllllllll!llllllllllll!lllllllllllllllllllllllllllllll!illllllllillllllli!illlllllll!l!llllllllll!illl^ Ön- és közellenség Ezen jelzővel illetjük mindazokat a kartársainkat, akik akár jogosan vagy jogtalanul foglalkoznak a szakmánk űzésével és ennek keretein belül nem minden esetben tesznek eleget kartársi és becsületbeli kötelességeiknek és kartársaik rovására illegitim módon iparkodnak saját maguk részére előnyöket biztosítani. Elsősorban önmaga és családja ellen vét mindaz, aki lehetetlen olcsó árakon próbálkozik a kartársai elől a munkát elvállalni, olyan áron, hogy azzal saját magán egyáltalán nem segít, ellenben a többi kartársának helyzetén rontott, amelyet csak azért vállalt, hogy az Istenért, ne a másik kartársa, kezébe kerüljön az a kérdéses munkadarab. Kedves kartársaim, kik véletlenül magukra találnak ezen soraimban, gondolkozzanak egy kissé és szálljanak magukba és vegyék fontolóra és elbírálás tárgyává, hogy ezen az úton, ilyen módszerrel, lehet-e kilátásuk egy jobb jövőre és egy igazi új esztendőre; ilyen körülmények között esetleg tudnak-e némileg javítani a helyzetükön. Most bőven akad idejük a tél víz idején ezzel a problémával foglalkozni, és a tavaszig határozni és önmagukat, helyesebben a lelkiismeretüket megkérdezni, hogy mehet-e ez így tovább és célravezető-e a régi, árromboló rendszer alkalmazásával tovább kínlódni és cél nélkül kapkodni, az élet viharában? Egy tényt, mint igét, kívánok egyszer és mindenkorra leszögezni és mindenkorra felszínen tartani, azt, hogy jövőnk nincs, ha mi magunk arról nem gondoskodunk, mert sminket, önálló iparosokat, semmiféle életjáradék és — nyugdíj nem biztosít, hogy öreg napjainkban — gondnélküli napokkal tegyük kellemessé az életünket. Ez legyen az ige, ez lebegjen mindenkor a szemeink előtt, ezt az igét sose felejtsük el, különösen akkor ne, amikor a sokat hangoztatott és minden szavunkban elsírt vállalási árainkról a tényleges vállalás idejében dönteni kell és határozottnak kell lenni. Ez az ige legyen a memento, az emlékeztető, hogy ha nem akarunk öreg napjainkban koldulni menni és mások megalázó könyöradományáért esedezni. Inkább az öntudatos és emberi méltóság teljes férfias utat választani, mert csak így remélhetjük, hogy öregnapjainkat gondtalanabbá és kellemesebbé tehetjük, úgy akkor nem kell szívszorongva mások szeszélyeihez alkalmazkodva, azok könyöradományaiért esedezni. Ezt diktálja a józan ész és az emberi méltóság. Hisz a vállalási áraink sohasem úgy alakultak, ahogy a vevők, illetve a megbízóink kérték, hanem úgy, ahogy pár ön- és közellenség azt lefelé licitálta, azzal a hátsó gondolattal, hogy így majd lendíteni fog a saját üzletmenetén. Nem a vevők alkudták le az árainkat, nem ők az okozói a mai, lerombolt árainknak, hanem azok, akik ezt ajándékozták haszonszerzési célzattal, s így oda jutottak, hogy amit kerestek volna a munkájukon, azt könnyűszerrel átengedték és ajándékozták avevőiknek, melyből a vevő sem lett gazdagabb, de ellenben az, aki ezt a módszert rendszeresen alkalmazta, az év végén azt tapasztalhatta, hogy pénze nincs, hitelét kimerítette és egyik napról a másikra tengődik. Ezek a napi 10—15 tételek, ahányszor 1—2 pengős különbözettel olcsóbban vállalt, ezek tették ki a monapi 15-20 pengős különbözetet, amit keresni kellett volna, hogy fizethesse a közterheit és pár pengőt, öregsége esetére, félretehetett volna. Ez az a körülmény, mivel a tönk szélére, helyesebben bele lehet jutni, mert a nem kere-,és, az a valami, ami a pusztulást jelenti. Vevő szemet, vagy bármilyen szemmel nézve, sohasem abból leszünk ,mi dogok, vagy gazdagok, amit a személyi kiadásainknál lealkudunk, hanem a foglalkozásunkból kifolyólag, ha azt kellő módszerrel és gazdaságosan tudjuk vezetni. Ha keresni nem tudunk, akkor nem vagyunk fogyasztók és nem azért nem tudunk magunknak cipőt, vagy ruhát venni, mert az két pengővel drágább, vagy olcsóbb, hanem azért, mert nincs pénzünk s hiába kínálják azt az árut, ha az 100 pengő árat ér is, ha 10 pengőért adják, akkor is mzt tudjuk megvenni, ha nincs pénzünk, vagy nem időszerű. Ugyanez az eset áll a mi szakmánkra is, hiába minden erőlködés, hiába akarjuk mi azt január, vagy februárban olcsóbban adni, ha nem időszerű, úgysem adják azt munkába, viszont ha az ideje megjön, akkor meg nem azért adják munkába, mert olcsóbb, vagy drágább, hanem azért, mert kell és akinek kell, és szüksége van rá, úgyis ad megbízást, tekintet nélkül, hogy mekkora az árdifferencia. Ezeket az egyenetlenségeket szeretnénk már a múlt emlékei közé sorolni, hogy az elmúlt esztendővel egyidejűleg ezeket is lezártnak tekinthetnénk és mint rosszat, a feledés homályával örökre letakarni. Újévi kívánságul még annyit sem kívánunk, mint amennyit az Üdvözítő mondott, hogy szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Mi beérjük azzal is, ha önmagadat szereted. Mert ha megszereted önmagadat és családodat, úgy akkor nem lesz szíved a hasznodat elajándékozni a, vevőidnek és jobb árakra, törekszel. Ez a mi újévi kívánságunk! Szerény és teljesíthető. Ha teljesíted, biztosítottabb lesz ,a jövőd. Il!liilllll!!!lllllll!!ll!!lll!llli!lll!l!llllllillllli!ll!llllllllllll!lllllllllll!lllllllll!llllllllllllllllllllllllllllll!lllll!llllllll||!lll!ll!llllllllllf j REICHER ISTVÁN | Megrendülve vettük azon gyászhírt, amely arról számol be, hogy Reicher István 1937. évi december hó 13-án, délután 1 órakor, életének 64-ik, boldog házasságának 42-ik évében, hoszszú szenvedés után elhalálozott. Az elhunytat 1937. december 16-án, délelőtt 11 órakor, a Farkasréti temetőben, a gyászoló család, rokonság és barátok sokasága közt számos kartársunk is összeszorult szívvel kísérte el az utolsó útjára és sírjára Egyesületünk és Ipartestületünk is koszorút helyezett. A kelmefestők és vegytisztítók táborában közismert volt a Reicher István kartársunk neve, mert ő volt a több közül szintén az, aki nagy