Kelmefestő Ujság, 1938 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1938-01-01 / 1. szám

ál KELMEFESTŐ ÚJSÁG lllll!lllllllllllllllllllillllllllllllllllllllllllllllllillllllllllllllllllll!llllllllllll!lllllllllllllllllllllllllllllll!illllllllillllllli!illlllllll!l!llllllllll!illl^ Ön- és közellenség Ezen jelzővel illetjük mindazokat a kartár­sainkat, akik akár jogosan vagy jogtalanul fog­lalkoznak a szakmánk űzésével és ennek ke­retein belül nem minden esetben tesznek eleget kartársi és becsületbeli kötelességeiknek és kar­társaik rovására illegitim módon iparkodnak sa­ját maguk részére előnyöket biztosítani. Elsősorban önmaga és családja ellen vét mindaz, aki lehetetlen olcsó árakon próbálko­zik a kartársai elől a munkát elvállalni, olyan áron, hogy azzal saját magán egyáltalá­n nem segít, ellenben a többi kartársának helyzetén rontott, amelyet csak azért vállalt, hogy az Istenért, ne a másik kartársa, kezébe kerüljön az a kérdéses munkadarab. Kedves kartársaim, kik véletlenül magukra találnak ezen soraimban, gondolkozzanak egy kissé és szálljanak magukba és vegyék fonto­lóra és elbírálás tárgyává, hogy ezen az úton, ilyen módszerrel, lehet-e kilátásuk egy jobb jö­vőre és egy igazi új esztendőre; ilyen körül­mények között esetleg tudnak-e némileg javí­tani a helyzetükön. Most bőven akad idejük a tél víz idején ezzel a problémával foglalkozni, és a tavaszig határozni és önmagukat, helye­sebben a lelkiismeretüket megkérdezni, hogy me­­het-e ez így tovább és célravezető-e a régi, ár­romboló rendszer alkalmazásával tovább kínlód­ni és cél nélkül kapkodni, az élet viharában? Egy tényt, mint igét, kívánok egyszer és mindenkorra leszögezni és mindenkorra felszí­nen tartani, azt, hogy jövőnk nincs, ha mi ma­gunk arról nem gondoskodunk, mert sminket, önálló iparosokat, semmiféle életjáradék és­ — nyugdíj nem biztosít, hogy öreg napjainkban — gondnélküli napokkal tegyük kellemessé az éle­tünket. Ez legyen az ige, ez lebegjen mindenkor a szemeink előtt, ezt az igét sose felejtsük el, különösen akkor ne, amikor a sokat hangoz­tatott és minden szavunkban elsírt vállalási ára­inkról a tényleges vállalás idejében dönteni kell és határozottnak kell lenni. Ez az ige legyen a memento, az emlékeztető, hogy ha nem akarunk öreg napjainkban koldulni menni és mások meg­alázó könyöradományáért­ esedezni. Inkább az öntudatos és emberi méltóság teljes férfias utat­ választani, mert csak így remélhetjük, hogy öreg­­napjainkat gondtalanabbá és kellemesebbé te­hetjük, úgy akkor nem kell szívszorongva má­sok szeszélyeihez alkalmazkodva, azok könyör­­adományaiért esedezni. Ezt diktálja a józan ész és az emberi méltóság.­­ Hisz a vállalási áraink sohasem úgy alakul­tak, ahogy a vevők, illetve a megbízóink kér­ték, hanem úgy, ahogy pár ön- és közellenség azt lefelé licitálta, azzal a­ hátsó gondolattal, hogy így majd lendíteni fog a saját üzlet­menetén. Nem a vevők alkudták le az árainkat, nem ők az okozói a mai, lerombolt árainknak, hanem azok, akik ezt ajándékozták haszonszer­zési célzattal, s így oda jutottak, hogy amit kerestek volna a munkájukon, azt könnyű­szer­rel átengedték és ajándékozták a­­vevőiknek, melyből a vevő sem lett gazdagabb, de ellen­ben az, aki ezt a módszert rendszeresen alkal­mazta, az év végén azt tapasztalhatta, hogy pénze nincs, hitelét kimerítette és egyik napról a másikra tengődik. Ezek a napi 10—15 tételek, ahányszor 1—2 pengős különbözettel olcsóbban vállalt, ezek tették ki a m­onapi 15-20 pengős kü­lönbözetet, amit keresni kellett volna, hogy fizethesse a közterheit és pár pengőt, öregsége esetére, félretehetett volna. Ez az a körülmény, mivel a tönk szélére, helyesebben bele lehet jutni, mert a nem kere-,és, az a­ valami, ami a pusztulást jel­enti. Vevő sze­met, vagy bármily­en szemmel nézve, sohasem abból leszünk ,mi dogok, vagy gazdagok, amit a személyi kiadásainknál lealkudunk, hanem a fog­lalkozásunkból kifolyólag, ha azt kellő módszer­­rel és gazdaságosan tudjuk vezetni. Ha keresni nem tudunk, akkor nem vagyunk fogyasztók és nem azért nem tudunk magunknak cipőt, vagy ruhát venni, mert az két pengővel drágább, vagy olcsóbb, hanem azért, mert nincs pénzünk s hiába kínálják azt az árut, ha az 100 pengő árat ér is, h­a 10 pengőért adják, akkor is mzt tudjuk megvenni, ha nincs pénzünk, vagy nem időszerű. Ugyanez az eset áll a mi szakmánkra is, hiába minden erőlködés, hiába akarjuk mi azt január, vagy februárban olcsóbban adni, ha nem időszerű, úgysem adják azt munkába, viszont ha az ideje megjön, akkor meg nem azért adják munkába, mert olcsóbb, vagy drágább, hanem azért, mert kell és akinek kell, és szüksége van rá, úgyis ad megbízást, tekintet nélkül, hogy mekkora az árdifferencia. Ezeket az egyenetlenségeket szeretnénk már a múlt emlékei közé sorolni, hogy az elmúlt esztendővel egyidejűleg ezeket is lezártnak te­kinthetnénk és mint rosszat, a feledés homályá­val örökre letakarni. Újévi kívánságul még annyit sem kívánunk, mint amennyit az Üdvözítő mondott, hogy sze­resd felebarátodat, mint önmagadat. Mi beér­jük azzal is, ha önmagadat szereted. Mert ha megszereted önmagadat és családodat, úgy a­k­kor nem lesz szíved a hasznodat elajándékozni a, vevőidnek és jobb árakra, törekszel. Ez a mi újévi kívánságunk! Szer­ény és tel­jesíthető. Ha teljesíted, biztosítottabb lesz ,a jövőd. Il!liilllll!!!lllllll!!ll!!lll!llli!lll!l!llllllillllli!ll!llllllllllll!lllllllllll!lllllllll!llllllllllllllllllllllllllllll!lllll!llllllll||!lll!ll!llllllllllf j REICHER ISTVÁN | Megrendülve vettük azon gyászhírt, amely arról számol be, hogy Reicher István 1937. évi december hó 13-án, délután 1 órakor, életének 64-ik, boldog házasságának 42-ik évében, hosz­­szú szenvedés után elhalálozott. Az elhunytat 1937. december 16-án, délelőtt 11 órakor, a Farkasréti temetőben, a gyászoló család, rokonság és barátok sokasága közt számos kartársunk is összeszorult szívvel kísérte el az utolsó útjára és sírjára Egyesületünk és Ipar­­testületünk is koszorút helyezett. A kelmefestők és vegytisztítók táborában közismert volt a Reicher István kartársunk neve, mert ő volt a több közül szintén az, aki nagy

Next