Közlekedési Tudósító, 1929 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1929-01-01 / 1. szám

II. évfolyam Budapest, 1929. január 1. ■ ■ 1. szám KÖZLEKEDÉS TUDÓS TO KÖZLEKEDÉSÜGYI, SZÁLLÍTÁSI, PÁLYÁZATI' GAZDASÁGI SZAKLAP A Ifi. KIK. ÁLLAMVASUTAK, A M. KIK. POSTA, AZ ÁLLAMI KEZELÉSBE» LEVŐ VASUTAK, A MAGÁI- ÉS KISVASUTAK (GAZDA­SÁGI VASUTAK), VIlXiAMOSVASUTAK, HAJÓZÁSI, LÉGIFORGALMI, AUTÓBUSZ- ÉS AtTOMOBIL­FORGALMI, GÉPJÁRMŰVÁILALATOK SZÁRÁRA MEGJELENIK MINDEN KEDDEN Felelős szerkesztő és laptulajdonos: KÉZIRATNAK TEKINTENDŐ HIRDETÉSEK DÍJSZABÁS SZERINT Dr. HOMONNAY TIVADAR országgyűlési képviselő SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: vi.,ti:kéz-köket 4. — tee. : aut. sas-ss ELŐFIZETÉSI DÍJ: A KÜLÖN KŐNYOMAI OS SZÁMOKKAL EGYÜTT EGÉSZ ÉVKE 80.— PENGŐ A társulati adó leszállítása Irta: SCHNELLER LAJOS, a Községi Takarékpénztár vezérigazgatója Sok szó esett az utóbbi hónapokban arról, hogy az adóterheket enyhíteni kell. Kétségtelen, hogy a ma­gyar közgazdasági élet még a békebeli időkben sem tudta volna elviselni azt, hogy az adókból és az egyéb közszolgáltatásokból eredő bevételek évenként mintegy 100 millió pengővel haladják meg az állami kiadáso­kat. Ezek az összegek a közgazdasági élet vérkeringé­séből legnagyobb részt elvonatnak és csak részben használtatnak fel beruházásokra. Ezzel szemben vissza kell idéznünk az emlékezetbe a békebeli helyzetet, ami­kor a magyar állam csaknem minden évben mintegy 150 millió aranykorona kölcsönt vett fel, hogy kitűzött céljait megvalósíthassa. Ilyen kölcsönök felvételére ed­dig természetesen felesleges volt gondolnunk, mint­hogy a népszövetségi kölcsönök maradékából lehetett fedezni a beruházásokat. A jövőben pedig kívánatos volna, hogy mindaddig, amig az emlitettt készpénz- készletek nem csökkennek arra az összegre, amely az államháztartás zavartalan vitele érdekében feltétlenül szükséges, a további beruházások ezekből a felhalmo­zott készletekből eszközöltessenek. A gazdasági életre ezeknek az öszegeknek a fel- használása magában véve is kedvező befolyást gya­korolna, minden esetre kedvezőbbet, mint az esetleges újabb külföldi kölcsön felvétele árán eszközölt beru­házások. Ez azonban még nem elegendő! Mert ha a jelenlegi adók és egyéb állami szolgáltatások mostani magasságukban fenbartatnak, akkor számolni keli az­zal, hogy a további években is jelentékeny feleslegek­kel fog zárulni az államháztartás, amit a háború és a forradalmak által megviselt magyar közgazdasági élet valóban nem birna el. Múlhatatlanul szükséges tehát, hogy az adóterheken lényeges könnyítés eszközöltessék és ezzel szemben nem fogadható el az az érv, hogy az állami kiadások a jövőben emelkedni fognak és igy a várható felesleg is mindinkább csökkenni fog, mert az állami kiadások összege már oly magas, hogy további emelésre a mai viszonyok között gondolni sem szabad. Mindezek a körülmények közismerten indokol­ják a közszolgáltatások leszállításának szükségessé­gét, de a társulati adó leszállítását még különösen is indokolják a következők: Mint ismeretes, az 1928. évi XL. törvénycikk elő­írta a kötelező aggkori biztositást. E törvény oly idő­pontban került tárgyalásra, amikor a közszolgáltatá­sok leszállítása iránti óhaj már általános volt. Hogy mégis oly könnyen emelkedett törvényerőre, az rész­ben annak tudható be, hogy sokan nem voltak tisz­tában azokkal a terhekkel, amelyeket a törvény élet­belépése jelent, részben pedig annak, hogy a tör­vény mély, nagyfontosságu szociális célt szolgált. Kétségtelen, hogy a törvény elgondolása szép, de vi­tatható, hogy a mostani időpont, amikor a lakosság­nak a háború és a forradalmak egész terhét kell vi­selnie, a legalkalmasabb időpont-e a gondolat meg­valósítására? — Tény az, hogy a törvény hatályba lép és ezzel emeli a közszolgáltatásokat olyan idő­pontban, amikor általános az óhaj a közszolgáltatá­sok csökkentésére, közgazdasági szempontból pedig ugyancsak egyöntetű óhaj az, hogy a részvénytársa­ságok magasabb osztalékot fizessenek. Minden tekin­tetben méltányos tehát, hogy a vállalatok, amelyekre elsősorban nehezedik az említett törvény okozta te­her, recompenzációban részesüljenek az állam részé­ről, aminek legalkalmasabb módja volna a társulati adó leszállítása. Az adó leszállításának természetesen megfelelő mértékűnek kellene lennie, hogy egyrész­ről kiegyenlítse azt a tehertöbbletet, amelyet a tör­vény hatálybalépése okoz a vállalatoknak, másrészt pedig lehetővé tegye a magasabb osztalék fizetését. Ilynemű recompenzációra egyébként az utóbbi idő­ben már volt is példa, amikor a kormány a házbérek további tervbe vett emelésétől elállott, azonban a háztulajdonosokat ezáltal ért hátrányt kiegyenlítette azzal, hogy a házadó kulcsát leszállította. A társulati adó leszállítása ellen több oldalról elhangzott az az érv is, hogy ezzel a kormány tulaj­donképen nem éri el a kitűzött célt, mert a részvény- társaságok úgy sem fognak magasabb osztalékot fizetni. Köztudomású ugyanis, hogy a konzervatív szellemben vezetett vállalatok csak nehezen határoz­zák el magukat magasabb osztalék fizetésére. Köny- nven megtalálható azonban a módja annak, hogy a társulati adó leszállítására megalkotandó törvénybe oly cautélák vétessenek fel, amelyek biztosítják azt. hogy az adómérséklés révén előállott többlet az osz­talék növelésére fordittassék. Ezzel azután el volna érhető az a cél, hogy a részvénytársaságok tényleg magasabb osztalékot fizessenek és a kisrészvényesek is élvezzék részben az osztalékemelés előnyeit, rész­ben pedig azt, hogy részvényeik magasabb értéket képviselnek.

Next

Regisztráció Regisztráció
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék