Közgazdasági és Közlekedési Tudósító, 1938 (11. évfolyam, 1-24. szám)

1938-01-12 / 1. szám

2 A Darányi-kormány új esztendeje írta: Serényi Sándor Elfogultság nélkül, félretéve az ellenzéki kritika fegyvereit és elutálkozva minden­féle hízelgéstől, az újságírói meggyőződés teljességével akarjuk mérlegre tenni annak a kormánynak a szereplését, amelyet el­nökéről, Darányi-kormánynak neveznek ugyan, de amelyet tagjainak túlnyomó többsége alapján nyugodtan emlegethet­nénk Gömbös-kormány néven is. Ez utóbbi megjelölésnek sem bántó, sem dicsérő éle nincsen, mert nagyfokú politikai rövidlátás kellene ahhoz, hogy Gömbös Gyulának valamennyi kezdeményezését, újítását és kibontakozni készülő reformtervét káros és használhatatlan politikai társasjátéknak minősítse az utókor. A jogos ellenzéki inszurrekció, amelyet a diktátorhajlamú néhai miniszterelnök politikai gesztiól vál­tott ki, még nem jogcím arra, hogy mág­lyára vessük a magyar, politikai történe­lem e legérdekesebb, legszínesebb és két­ségkívül legtragikusabb egyéniségen­ek cse­lekedeteit és gondolatait. Dehát Gömbös Gyula letűnt és kor­mánya, melyet ő az izzó tenniakarás len­dületével, rapszódikus egyéniségével, teljes bizalmi kölcsönösségének a fel­levelezésében válogatott össze, megmaradt és kormá­nyozza az or­szágot. Nem lennénk igazsá­gosak, ha ennek a kormánynak az­t vet­nénk a szemére, amit Gömbös Gyula érá­jában ígért, de nem csinált meg. A válto­zott korszak változott felfogást ültetett trónra a magyar politika csarnokában. A múltat tehát még azon az alapon sem le­hetne a jelenlegi minisztereknek a terhére róni, hogy­ olyan miniszteri székben ülnek, amelyet eredetileg más ember, más célki­tűzés jegyében, más személyi bizalom alap­ján juttatott nekik. Az a körülmény, hogy Darányi Kálmán ugyanarra a pártra tá­maszkodik az ország politikai ügyeinek intézésében, amely annak idején a kilenc­venöt pont lázában és reménységében buz­­dult neki az ország sorsának, semmi szín alatt sem lehet forrása a komoly politikai bírálatnak. Sajnos, egészen más, de súlyosabb és messzebb ható kérdések azok, amelyeknek a tisztázása befolyásolja ennek a politikai mérlegnek az alakulását. A kormánytól más problémák megoldását várja az ország, mint az adminisztrációtól. Ebben a vo­natkozásban pedig semmivel sem jutottunk előbbre, mint ahogyan 1937 új esztendejé­­nek beköszöntésekor állottunk. Magyarország külföldi gazdasági piacait nem sikerült olyan mértékben kifejlesz­teni, hogy ennek révén egészséges és sta­bil belső árképződés alakulhatott volna ki. A gazdasági expanziónkkal szorosan ösz­­szefüggő külpolitikai vonalvezetésünk hiá­nyosságai nem abban bontakoznak ki, hogy a napi politika futószalagján milyen szim­pátiák vagy antipátiák suhannak át a mindennap eseményeinek forgatagán, ha­nem abban, hogy sehol sem tudjuk meg­vetni a lábunkat annyira, amennyire a stabil termelés, a kellő súllyal érvényesülő külföldi elhelyezés szenpontjai biztosítva lennének. Ha Magyarország részt vesz egy­­egy külföldi versenytárgyaláson, mögöt­tünk, sajnos, nem sorakozik fel egyetlen olyan hatalomnak támogató közbelépése sem, amely biztosítaná akárcsak e­rvenlő feltételek esetén is a magyar ipar számára a sokmilliós foglalkoztatást. Annak a szociális átrendezésnek, amely­ről az utóbbi években ennyi szó esett, a Darányi-kormány részéről kevesebb felével találkoztunk, mint amennyit a Gömbös­­kormány legalább igyekezetben bedobott a politikai fórumára. Bajos lenne eldön­teni, hogy ezeknek a szociális követelmé­nyeknek örökös hangoztatása nem vál­­tott-e ki sok helyen hátrányos reakciót. Annyi bizonyos, hogy nem látjuk a szo­ciális igények és a szociális lehetőségek között az egyensúlyt. Szociális igényeket támasztani felülről, aláfűteni ezeket fele­lős helyről és ugyanakkor asszisztálni azokhoz az egészen kivételes, minden kép­zeletet felülmúló gondokhoz és terhekhez, amelyekkel a szociális szolgáltatásokra kötelezett tényezőknek ma meg kell küz­deniük: ez legalább is egyoldalú politika. De előrevitte a Darányi-kormány annak az eszmei frontnak a tisztázódását, amelyet állítólag a jelenlegi rezsim óhajt kép­viselni? A jobboldaliság fogalma ma pon­tosan olyan homályos, ellentétes értelme­­zése és kusza, mint amilyen volt egy esz­tendővel ezelőtt. Természetes, hogy a köz­felfogást nem a hivatalos lap rendelkezései­vel szokták kialakítani és az is kétségtelen, hogy a zárkózott hallgatás, amelyben a Darányi-kormány a maga napjait morzsol­­gatta, a minden élt, feltűnést, új gondolatot óvatosan kerülgető nyilatkozatok a Da­rányi-kormány adminisztrációs arculatának hivatali szempontjait tolmácsolták legfel­jebb a közvélemény előtt. Arról azonban, hogy ez a Darányi-kormány hogyan értel­mezi a jobboldaliságot, szívében a szélső­­jobboldalhoz vagy pedig az alkotmányos fronthoz áll-e közelebb, fokozni akarja-e a politikai keresztény jellegének az érvénye­sítését, vagy pedig az úgynevezett nemzeti szocialista eszmekör befogadására készül. — a magyar közvélemény sohasem kapott feleletet. Ezek a csiszolt, kerekded minisz­teri és miniszterelnöki megnyilatkozások legfeljebb a dodokaéder valamelyik síkjá­nak a fénytörésében mutatták be ugyanazt a gondolatot, ugyanazon mondanivalót. A tükör más, a lényeg ugyanaz. Talán kulturális, művészeti téren sikerült a Darányi-kormánynak kivételes eredmé­nyeket felmutatnia? A mérhetetlen értékű, gazdag forrás, amely a művészi és tudo­mányos tehetségeket ontja itt a csonka től­­dön, nem a kormánytól, hanem­ az Istentől és a nemzeti géniusztól valók. Ennek a működésében nincs is hiba. Arról azonban, hogy a kormányhatalom elkövetett-e min­dent a magyar föld értékeinek a kimunká­lására és védelmezésére, hogy talált-e mó­dot a Darányi-kormány a tudomány és a­­művészet olyan felkarolására, amelyre el­mondhatnánk az új korszak dicsérő jelzőit — a legjobb akarattal sem vélekedhetünk máskép, mint a kietlen pesszimizmus hang­ján. Szinte semmi nem történt ezen a téren és az a magyar művész- és tudóstársada­lom, amelyet más ország igényesebb és módosabb társadalma te­jben-vajban fürösz­­tene, elhalmozna a megbecsülés jeleivel. — a joviális Hóman minisztersége alatt épp­úgy küzd az ínség csillapításának és a meg­­élhetés pengős gondjainak földönkúszó gondjaival, mint ahogyan azelőtt is a sze­génységgel és a küzdelemmel jegyezkedett el minden, ami csak szép és nemes volt ezen a földön. A végtelenségig lehetne folytatni mind­annak a felsorolását, ami ma nyílt sebe a társadalomnak. Vagy talán hiszi valaki, hogy az öregek és a fiatalok társadalom­­romboló problémája nyugvópontra jutott? Akad egyetlenegy tagja a mi közvélemé­nyünknek, aki ne látná a város és a falu mindig mélyebb, keményebb szembenállá­sát? A vagyon és a jövedelemeloszlás terén felmutatott-e a Darányi-kormány akárcsak egyetlenegy egészséges, erőteljes kezdemé­nyezést is? Megreformálta adórendszerün­ket, kiirtotta a közigazgatás ezer felesleges sikanériáját, lefaragta a napi életről a copfot és a bürokratikus nagyképűséget, tett egyetlenegy lépést annak a névtelen, nyomorgó társadalomnak a védelmében, amellyel szemben egzisztenciapusztító szankciója van a végrehajtásnak és ítélet­nek. kiemelte a munkáskérdést eddigi me­revgörcsös mozdulatlanságából, tartalmat adott a vidék ipari fejlesztésére irányuló programjának, széthintette a magyar föl­dön az energia, a bátor kezdeményezés, a szabad vállalkozás kincseit? Hol találunk feleletet a kérdésre máskép, mint úgy, hogy a­­Darányi-kormány ugyan mindezt nem cselekedte meg, de nagy jóakarattal foglalkozott a problémákkal. Nem gúnyo­san aposztrofáljuk ezt a jóakaratot, hanem megbecsüléssel, hiszen ebben a vonatkozás­ban történelmi érdemeket szerzett a Da­rányi rezsim. Meg kellene azonban értenie a felelős tényezők grémiumának, hogy a nemzet anyagi és lelki problémáinak a megoldásá­hoz hihetlenül sok dolog szükséges. A tu­dásnak, a bátorságnak, a politikai érzék­nek olyan hatalmas szellemi alaptőkéjére van szükség egy ország kormányzásához, amilyennel végeredményben egyetlen kor­. Arány sem rendelkezik, legfeljebb az egyik többet sejtet, mint a­ másik. A magyar kö­zönség nem is kívánja a részletekkez küz­­ködő kormányférfiaktól, hogy megoldást találjanak a város és a falu, az ifjúság és a munkanélküliség, a gazdasági élet m millió problémájára. Csupán annyit kíván az igényeiben megfogyatkozott, szerénységre szoktatott közvélemény, hogy legalább fog­lalkozzanak azzal, ami az ország egziszten­ciális érdekeinek a vonalában fekszik, ami ha kedvezőbb mederbe terelik, megváltoztat­hatja a nemzet mai struktúráját és leg­alább egy halk, de határozott lépést jelent annak az erős Magyarországnak a meg­teremtése felé, amely majd, ha máskép nem megy, ki tudja verekedni a maga igazát. lUkr.Al.Vm-, Acél-és Gépgyárat BUDAPEST. X., KŐBÁNYAT-ÚT 21. Házi vízellátáshoz, kertöntözéshez kézi- és gépn­­yitású szivattyúk Kitűnő tartós kivitel. Hivatalok, háztartások részére a legjobbiknak bizonyultak a Jobbágy féle folytonégő kályháink. SLlttárl­ak 1. «BHHffia1938 január 12. Tízmilliót keres az állam évenkint a biztosítókon Minden esztendőben beszedi tehát az összes társaságok egész alaptőkéjét A biztosítási üzlet — a befektetett tőkét és annak szerény jövedelmezését tekintve — majdnem inkább­­dinasz­tikus tevékenységnek, mint üzleti vál­lalkozásnak mondható. Lényegében azonban jelentős összegeket­ forgat, ke­zel és tartalékol s vannak olyan kon-­ junktúra hullámai is, amelyeknél jelen­tős vállalkozói haszon marad s ebből a részvényeseknek is lehet juttatni s így természetes, hogy ebből az üzletből az államnak is kell részesednie. A biztosítói magánvállalkozásnál az üzleti tőkének alárendelt jelentősége van, az csak az üzletet lebonyolító szervezet megteremtésére szükséges. Az üzletviteli költségeket, a biztosítási köt­vényen alapuló szolgáltatásokat és úgy a technikai, mint a rossz konjunktúra veszteségeinek kiegyensúlyozására szol­gáló­­ vagyontartalékokat a vállalatok díjbevételeiből kell előteremteni. Ami­kor tehát a kötséghányadokat kell ki­mutatni, úgy nem a vállalati vagyon­hoz vagy az alaptőkéhez, hanem az évi díjbevételhez viszonyítják azokat. A biztosítóvállalatok alaptőkéje kere­ken 10 millió pengőt tesz ki, de­­ az évi díjbevétel ennek a nyolcszoro­sát is meghaladja. Ennek a díjnak egy része mellékilleték s ha ezt leszámítjuk, úgy a nettó díjnak nevezett kockázati díj, amelyhez a költ­séghányadokat arányosítani szokták, kereken évi 70 millió pengőt tesz ki. Ebből 5.086.000 pengőt fizetnek ki közvetlenül a társaságok kincstári adókra és illetékekre, amely összeg az egyes biztosítási ága­zatok között a következőképpen oszlik meg: Ágazat Nettó díj Adó és ill. Arány Élet. . 30,321.000 2,076.900 6.9% Kár. . 39,221.000 3,008.000 7.7 % összesen 69,543.000 5,086.000 7.5% Nincs még olyan foglalkozási ág, amelynél a nyersbevételt átlag 7,5 % adó és illeték terhelné, tehát amelyre a közterhek olyan súlyosan nehezedné­nek, mint a biztosítás. A biztosító vál­­­­lalatok közterhei a vagyontárgyakat MANDEL GUSZTÁV divatáru nagykereskedése BUDAPEST V, Wekerle Sándor­ utca 5. S2. terhelő rendes vagyoni és jövedelmi adókon kívül a következő különleges adók és illetékek sújtják: társulati adó, alkalmazottak kereseti adója, tant­eme adó, állami felügye­leti díj, biztosítási illetékek, nyugta, bélyeg, tűzoltói járulék, tűzrendé­­szeti illeték, életbiztosítási rendezési alap járuléka, valorizációs járulék, kötvény- és díjnyugtailleték és egye­bek. Ezeknek az összege adja az évi ötmillió ■pengői meghaladó közterhet. Ezen fe­lül­ még igen jelentős közvetett adó- és illetékjövedelem is folyik az állampénz­tárba. A biztosító vállalatok ugyanis bevé­teleikből a következő személyi és dologi kiadásokat teljesítik: szervezési költség . . 2,750.000 szerzési és behajtási jutalék...................... 15,072.000 igazgatási költségek . 17,806.000 orvosi költség. . . . 280.000 öszesen . . 35,908.000 E jelentős összeg után még különféle kereseti, jövedelmi és forgalmi adót vet ki a kincstár. Megjegyzendő, hogy a fenti, mintegy 18 millió pengő igazga­tási költségben kétmillió pengőt meghaladó olyan kiadás van, amely az állam üzemei­nek pénztárába folyik, így a társa­­ságok évenként 372.000 pengőt vas­­úti költségre, 1,164.000 pengőt posta­­költségre, 481.000 pengőt perkölt­ségre, törvénykezési bélyegre költe­­ni [1 ,77 ’ 'fc ' - nek. ■ 7: Mindezeket egybevetve, kereken 10 millió­­pengőre tehető az állam részesedése a biztosítási üzlet jöve­delmeiből, ami a társaságok egész alaptőkéjével felérő évi jövedelmet jelent. Szomorúan végződött a magexport-kampány Az 1937-es év nem sok jót hozott a magyar magexportnak. Különböző tervez­­getések irritálták a piacot, hiszen már a múlt év elején híre járt, hogy illetékes helyen a felvásárolt készletek arányában kívánják szétosztani a kiviteli engedélye­ket. Ennek következtében aztán a be­vásárlási árakat jóval az export paritás fölé hajtották, így a sárgaborsóért 23— 24, a zöld expresszborsóért 20—21, az őszi borsóért­ 21—22, a tavaszbükkönyért 20, a szöszösbükkönyért 60 és a fehérbabért 30,a pengőt is fizettek állomásokon. Ter­mészetes, hogy külföldön nem lehetett ilyen bevásárlási árak mellett meg­felelő haszonnal értékesíteni a kész­leteket valutáért, sőt később a Néme­or­szágban elérhető ár is többnyire az ön­költségnél alacsonyabban alakult, sőt nem egy cikknél ráfizetést eredményezett. Nagy kár ez az ország valutamérlege szempontjából és egészségtelen spekulá­cióra kényszerítette a magexportőröket is. Egy másik terv legutóbb került nyilvá­nosságra, amely szerint a nonklíringes, exporton csak az a kereskedő vehetett volna részt, aki kötelezi magát, hogy leg­­alább 15.000 dollár értékű tangót exportál és e kötelezettsége biztosításaként 85.000 pengőt , letétbe helyez. Szerencsére ez a híresztelés sem bizonyult valónak, de szintén nyugtalanságot okozott és telje­sen megbénította a kereskedelem normá­­lis tevékenységét. A Külkereskedelmi Hivatal, amely nagy hozzáértéssel irányítja az ország export­politikáját, remélhetőleg az új kampány­ban meggá­nt minden efféle tervezgetést és lehetővé teszi, hogy a magszakma szak­tudását és összeköttetéseit reális körül­mények között érvényesítse belföldön és külföldön egyaránt. Ha legalább ezt a re­ményt meghagyják a kereskedelemnek, az új kampány elé kedvezőbb kilátásokkal tekinthet nemcsak a szakma, de az egész ország is.

Next