Lábbelikészítők Lapja, 1931 (13. évfolyam, 1-24. szám)

1931-01-01 / 1. szám

KETTŐS SZ, Molcir»Technológiai Iparraua. Könyvtár VIT'Ia Jössef krt 6 Bpest XIII. évfolyam. Budapest, 1931. január Szerkesztőség és kiadóhivatal: VII., Wesselényi ucca 17. szám Telefon: József 426—26. M kir. postatakarékpénztári számla 3002. szám. Felelős szerkesztő: OLASZ L A J OS Előfizetési árak: egész évre 14.40 P. — Fél évre 7.20 P. Negyed évre 3.60 P. Megjelenik 1-én és 15-én. A MAGYARORSZÁGI LÁBBELIKÉSZITŐ IPAROSOK ORSZÁGOS SZÖVETSÉGÉNEK ÉS A CIPÉSZMESTEREK TEMETKEZÉSI EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE Irta: Kolonils Károly Ipt. elnök Örömmel ragadom meg az alkal­mat, hogy e lap hasábjain szóljak szaktársaimhoz, ezzel is dokumen­tálva azt a jó viszonyt, mely az ipartestület és az Országos Szövet­ség között fennáll. A cipészkisipar mostoha gyermeke lett a társada­lomnak. Ezer a bajunk és gondunk és ebben a rendkívüli súlyos hely­zetben összefogásra, az erők egye­sítésére vau szükség. Ezért nélkü­lözhetetlen a szövetség és az ipar­testület között a megértésen alapuló együttműködés. Az általános munkanélküliséget nem kis részben a gazdasági válság idézi elő, sőt tovább megyek: a munkanélküliség világjelenség. Jó­zan megfontolással higgadt ko­molysággal kell tehát keresnünk a módját annak, hogy sorsunkon va­lamelyest javítsunk. Ár és minőség rombolással nem érhetünk célt és nem lesz egy jottányival sem jobb a helyzet ha széthúzunk, ha egy­másban szenvedő testvér helyett .ellenséget 1 á t u • • Nem az a hogy a szere­tet ünnepének küszöbén felsoroljam szakmánk leromlásának különféle okait, inkább arra szeretnék rámu­tatni. hogyan találhatjuk meg a ki­vezető utat. Mielőtt azonban ezt megtenném, meg kell említenem, hogy minden ember tévedhet s á kritika is lehet téves, de ezt a tévedést be kell látni — különösen ha jóhiszemű meg kell bocsátani a jóakaraté ember­nek. Mennyi sok derék, jobb sorsra érdemes szaktársam nélkülözni kénytelen az idén is a karácsony-est fenséges melegét, mennyi sok hi­deg, hitetlen szoba falai között megmaradt még ezen az estén is az oda szokott nyomorúság és mi csak várunk ... valami csodára várunk. Másban véljük megtalálni azt az erőt, amely letiportságunkból fel­emel és nem vesszük észre, hogy ez az erő önmagunkban, az egymás­sal egymásért való nemes küzde­lemben van meg. Vannak, akik mo­solyognak, ha az összetartást, a megértést hangoztatjuk. Szaktár­saim, ez a mosoly, ez a cinikus kö­zöny szakmánk tragédiája, melynek következménye a mai nyomorúság. Évek óta tövises virgáccsal ver bennünket a sors. Fekete az idén is a mi karácsonyunk. A magyar ci­pészipar, melynek múltja, tradíciója s világhíre van, nem biztosítja a mindennapi kenyeret. Bele lehet ebbe nyugodni? Nem, ezerszer nem. A magyar cipésziparos élni akar, ehhez joga van. Művészetig fejlesztett szakmai tudásával, szorgalmával, nemes tö­rekvésével régen kiérdemelte jobb sorsát, de a kátyúba jutott szekeret nem tudjuk kiemelni ha, ahányan vagyunk, annyifelé húzunk. Karácsony! A szeretetnek, a meg­értésnek s testvériségnek gyönyörű szimbóluma! Vajha elárasztaná fénnyel, melegséggel a kicsiny mű­helyeket! Hisz* az ember hivatása nem az a földön, hogy embertársá­ban mindég a rosszat keresse, ha nem közös nyomorúságunkat felis­merve. megértéssel közeledjünk egymáshoz. A karácsony szent áhí­tatával szívemben, a szeretetnek e fenséges ünnepén mélyen átérzem V szaktársaim ezer baját, hallom a fe­leség, az anya kétségbeesett kiál­tását és látom a családfenntartó idegessé fajult tehetetlen kapkodá­sát. Egy a sorsunk s közös a bajunk, segíteni önmagunkon csak közös erővel tudunk. Ha ezt felismerjük és megértjük a közös érdekek pa­rancsát, akkor lesz a magyar ci­pésziparnak igazi, boldog kará­csonya! Csak szövetkezés utján segíthetünk magunkon. Évről-évre romlanak iparunkban a munkaviszonyok. Évek óta min­dig azt várjuk, hogy némi javulás fog bekövetkezni, s ehelyett mindig rosszabb és rosszabb a helyzet. Éz évben — most már megállapíthat­juk, hisz idestova a végére járunk - soha nem tapasztalt munkahiány, s ezzel óriási anyagi leromlás sor­vasztotta iparunkat, úgy, hogy el­mondhatjuk a szó igazi értelmében: ilyen rosszban eddig még nem volt részünk. Az előkelő belvárosi cipőszaló- noktól a külvárosi foltozó kis mű­helyeken keresztül a vidéki városok és falvak cipészműhelyéig minde­nütt csak kétségbeesett panasz hal­latszik a hihetetlen leromlás nyo­mán, s amerre nézünk, sehol segítő kezet nem látunk felénk nyúlni. A hatalmasoknak úgy látszik nem vagyunk elég kedvesek, vagy nem vagyunk nekik elé számot­tevő tényező, amellyel ’alkoz­niok érdemes volna. V< — a Békesség és jóakarat.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék