Lábbelikészítők Lapja, 1932 (14. évfolyam, 1-25. szám)
1932-01-01 / 1. szám
Ogjaf ■ XIV. évfolyam Budapest, 1932 január 11. szám Felelős szerkesztő : TAMASKA JÓZSEF Szerkesztőség és kiadóhivatal: Előfizetési árak: egész évre 14.40 P. — Fél évre 7.20 Negyed évre 3.60 P. Megjelenik 1-én és 15-én. A MAGYARORSZÁGI LÁBBELI KÉSZÍTŐ IPAROSOK ORSZÁGOS SZÖVETSÉGÉNEK ÉS A BUDAPEST SZÉKESFŐVÁROSI CIPÉSZIPARTESTÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE VII., Wesselényi utca 17. szám Telefon: József 426—26. M. kir. postatakarékpénztári számla 3002. szám. Újév Küszöbén Tán sohasem búcsúztunk könnyebb szívvel egy esztendőtől, mint a most elmúlt 1931-től. De a világháború óta nem is volt talán még egy olyan esztendő, mely annyi bajt, annyi bánatot, annyi lelki fájdalmat hozott volna az emberiségre, mint ez a tavalyi. Elvett tőlünk mindent, amit elődei a rosszban még meghagytak, elvett tőlünk mindent, amit csak lehetett és csak egyet hagyott meg nekünk: a reményt. Ezzel lépünk át az új esztendő küszöbén. Hogy mit remélhetünk az újévtől? Mindent! Mindent, amit a létért való nehéz, de becsületes harcban ki tudunk magunknak küzdeni. Hogy az mennyi lesz? Sok-e vagy kevés, az mind attól függ, hogy önérzetesen, férfiasan és elszántan tudjuk-e állni a harcot. Okulva a múltak tapasztalatain, újjá kell építeni mentsvárainkat, alkotni szépet és emberit a mindnyájunkban rejlő energiák maradéktalan összegyűjtésével. Mintha magam előtt látnám, amint a reményt vesztettek és szárnyaszegettek kétkedően rázzák fejüket, mintha azt kérdeznék tőlem, hogy hát léteznek, vannak még egyáltalában ilyen energiák? Nem pusztította el valamennyit ez a borzalmas gazdasági világválság? Hát nem és ezerszer nem! Képzeljetek csak magatok elé kedves kartársaim, egy árvíz- vagy tűzkatasztrófát. Várjon nem igyekszik minden épkézláb ember menteni, amit csak lehet, menteni nemcsak a maga, de felebarátai vagyonkáját is? Nos hát, kartársaim, az a nagy katasztrófa máris előreveti sötét árnyait. És akiből az elmúlt esztendők győzelmesen szomorú emlékei még nem ölték ki az önfentartási ösztön energiájának utolsó csiráit, annak önfeláldozóan oda kell állni a csatasorba és menteni . . . megmenteni a végelpusztulástól a tespedőket, reményt vesztetteket és bevinni őket nagy várunkba, Országos Szövetségünkbe, amely annál biztosabb menedéket képes nyújtani a benne bízóknak, minél nagyobb, minél elszántabb a védőserege. Hogy mit várhatunk az újévtől? Semmivel sem többet, mint amennyit a magunk erejével, egyakarásunk elszántságával ki tudunk magunknak verekedni. A még megmaradt morzsáinkra éhező keselyűhad ellenséges légiója veszi körül szakmánkat. Hozzá nem értő idegen szakmabeliek szedik el előlünk a megélhetés minden lehetőségét és el nem eresztik a zsákmányt, míg csak egy morzsányi csipegetni valót találnak rajta. Elszánt, nagy seregre van szükség, hogy ezeket el tudjuk hessegetni a mi éltet adó földjeinkről, szakmánk területéről. Egy másik ellenséges had pedig döngeti évtizedes munkálkodásunk eredményeképpen felépített intézményeink kapuit, mérgezett nyilakat és tűzcsóvákat hajigálva azokra, hogy felperzselve azokat, az égő zsarátnokon megsüthessék a maguk kisded pecsenyéjét. És ami a legfájdalmasabb, hogy akadtak sorainkból való bajtársak, akik fáklyahordozóknak szegődtek ellenségeink romboló munkájához. Ha karácsony a szeretet ünnepe, úgy az új esztendő az új munka kezdete. Kezdjük meg hát a mi nagy munkánkat, intézményeink újjáépítését, teremtsünk szépet és nemeset, mely még az ellent is lenyűgözte, hogy újra birtokba vehessük az elorozott területeket, újra szakmánk felé terelhessük a mi régi nagy fogyasztóközönségünket, melyet munkánk nagyszerűségével és megbízhatóságával kell szakmánkhoz láncolni. Ha ennek a nagy perspektívának, ennek a hatalmas alkotó munkának szolgálatába állítjuk minden csöppnyi energiánkat, akkor nem maradhat el a jó eredmény, kell, hogy teljesüljön minden magyar lábbelikészítő iparos reménye, hogy ezen munka nyomán sikerül megteremtenünk magunknak, elszegényedett szakmánknak egy jobb, egy boldogabb, egy áldást hozó új esztendőt! Németh János: Újévi töprengések Reszketve lesi az egész magyar cipésziparosság az évfordulót. „Új“ esztendeje lesz-e a magyar cipésziparosságnak az 1932-ik év, vagy éppen csak a számok helycseréje lesz, hogy az 1931-es számon az utolsó egyes számot egyszerűen felváltja egy kettes és aztán... marad minden a régiben?... Még gondolatnak is rettenetes, hogy egy újabb egész éven át, hétköznapon úgy, mint vasárnap vagy nagy ünnepen egyaránt a munkabíró cipésziparosok egész légiójának asztaláról hiányozzék a mindennapi falat kenyér! Ezen méreteiben soha nem tapasztalt elszegényedése a szakmának a kétségbeesés lidércnyomásaként üli meg a magyar cipésziparosság lelkületét. Példa nélkül való a szakmában most dúló munkanélküliség, melyhez hasonlót a cipészipar történelme képtelen felmutatni. Oda érkeztünk ma már, hogy alig találkozik olyan cipésziparos, aki reális alapon képes volna úgy kalkulálni, hogy csak a rezsiköltségeinek megfelelően akadjon munkája. Viszont ha találkozik olyan cipésziparos, akinek azért akad munkája, mivel kalkulálás nélkül áron alul dolgozik, abban sem igen telhetik öröme, mert csak a gondjait és az adósságait szaporítja. Arról pedig még álmodni sem szabad, hogy a kihitelezett munkákért pénzt is lehessen kapni, mert ma már ott tartunk, hogy azok sem igen akarnak fizetni, akiknek módjukban volna, mintha csak járványszerűen dühöngene a fizetni nem akarás, az ezen járvány ellen teljesen védtelenül álló cipésziparossággal szemben, ami ennek a nagyrészt tőkeszegény iparosságnak még súlyosabbá teszi a helyzetét. De nincs is itt különbség! A szakma legjobbjai épp olyan tehetetlenek ezen rákfenével szemben, mint a gyenge kisexisztenciák. Várjon hoz-e ezekre a súlyos bajokra orvoslást az 1932-ik esztendő? Hiszen nem kíván a magyar iparosság pillanatnyilag mást a hatalmon lévőktől, mint ami a közérdek bárminemű