Lábbelikészítők Lapja, 1932 (14. évfolyam, 1-25. szám)

1932-01-01 / 1. szám

O yjüf ■ XIV. évfolyam Budapest, 1932 január 1 1. szám Szerkesztőség és kiadóhivatal: VII., Wesselényi ucca 17. szám Telefon: József 426—26. M. kir. postatakarékpénztári számla 3002. szám. Felelős szerkesztő : TAMASKA JÓZSEF Előfizetési árak: egész évre 14.40 P. — Fél évre 7.20 Negyed évre 3.60 P. Megjelenik 1-én és 15-én. A MAGYARORSZÁGI LÁB BELI KÉSZÍTŐ IPAROSOK ORSZÁGOS SZÖVETSÉGÉNEK ÉS A BUDAPEST SZÉKESFŐVÁROSI CIPÉSZIPARTESTÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Újév Küszöbén Tán sohasem búcsúztunk könnyebb szívvel egy esztendőtől, mint a most el­múlt 1931-től. De a világháború óta nem is volt talán még egy olyan esztendő, mely annyi bajt, annyi bánatot, annyi lelki fájdalmat hozott volna az emberi­ségre, mint ez a tavalyi. Elvett tőlünk mindent, amit elődei a rosszban még meghagytak, elvett tőlünk mindent, amit csak lehetett és csak egyet hagyott meg nekünk: a reményt. Ezzel lépünk át az új esztendő kü­szöbén. Hogy mit remélhetünk az újévtől? Mindent! Mindent, amit a létért való nehéz, de becsületes harcban ki tudunk magunknak küzdeni. Hogy az mennyi lesz? Sok-e vagy kevés, az mind attól függ, hogy önérzetesen, férfiasán és el­szántan tudjuk-e állni a harcot. Okulva a múltak tapasztalatain, újjá kell építeni mentsvárainkat, alkotni szépet és emberit a mindnyájunkban rejlő energiák maradéktalan összegyűj­tésével. Mintha magam előtt látnám, amint a reménytvesztettek és szárnyaszegettek kétkedőén rázzák fejüket, mintha azt kérdeznék tőlem, hogy hát léteznek, vannak még egyáltalában ilyen ener­giák? Nem pusztította el valamennyit ez a borzalmas gazdasági világválság? Hát nem és ezerszer nem! Képzelje­tek csak magatok elé kedves kartár- saiin, egy árvíz- vagy tűzkatasztrófát. Vájjon nem igyekszik minden épkézláb ember menteni, amit csak lehet, menteni nemcsak a maga, de felebarátai va­gyonkáját is? Nos hát, kartársaim, az a nagy ka­tasztrófa máris előreveti sötét árnyait. Es akiből az elmúlt esztendők győzel­mesen szomorú emlékei még nem ölték ki az önfentartási ösztön energiájának utolsó csiráit, annak önfeláldozóan oda ke!I állni a csatasorba és menteni . . . megmenteni a végelpusztulástól a tespe- dőket, reménytvesztetteket és bevinni őket nagy várunkba: Országos Szövet­ségünkbe, amely annál biztosabb mene­déket képes nyújtani a benne bízóknak, minél nagyobb, minél elszántabb a vé­dőserege. Hogy mit várhatunk az újévtől? Sem­mivel sem többet, mint amennyit a ma­gunk erejével, egyakarásunk elszántsá­gával ki tudunk magunknak verekedni. A még megmaradt morzsáinkra éhező keselyű-had ellenséges légiója veszi kö­rül szakmánkat. Hozzá nem értő idegen szakmabeliek szedik el előlünk a meg­élhetés minden lehetőségét és el nem eresztik a zsákmányt, míg csak egy morzsányi csipegetni valót találnak rajta. Elszánt, nagy seregre van szük­ség, hogy ezeket el tudjuk hessegetni a mi éltet adó földjeinkről: szakmánk te­rületéről. Egy másik ellenséges had pedig dön­geti évtizedes munkálkodásunk ered­ményeképpen felépített intézményeink kapuit, mérgezett nyilakat és tűzcsóvá- kat hajigálva azokra, hogy fclperzselve azokat, az égő zsarátnokon megsüthes­sék a maguk kisded pecsenyéjét. És ami a legfájdalmasabb, hogy akadtak sorainkból való bajtársak, akik fáklya­hordozóknak szegődtek ellenségeink romboló munkájához. Ha karácsony a szeretet ünnepe, úgy az új esztendő az új munka kezdete. Kezdjük meg hát a mi nagy munkánkat, intézményeink újjáépítését, teremtsünk szépet és nemeset, mely még az el­lent is lenyűgözze, hogy újra bir­tokba vehessük az elorozott területe­ket, újra szakmánk felé terelhessük a mi régi nagy fogyasztóközönségünket, melyet munkánk nagyszerűségével és megbízhatóságával kell szakmánkhoz láncolni. Ha ennek a nagy perspektívának, ennek a hatalmas alkotó munkának szolgálatába állítjuk minden csöppnyi energiánkat, akkor nem maradhat el a jó eredmény, kell, hogy teljesüljön min­den magyar lábbelikészítő iparos re­ménye, hogy ezen munka nyomán sike­rül megteremtenünk magunknak, elsze­gényedett szakmánknak egy jobb, egy boldogabb, egy áldásthozó új esztendőt! Németh János. Újévi töprengések Reszketve lesi az egész magyar ci­pésziparosság az évfordulót. „Uj“ esz­tendeje lesz-e a magyar cipésziparos- ságnak az 1932-ik év, vagy éppen csak a számok helycseréje lesz, hogy az 1931-es számon az utolsó egyes szá­mot egyszerűen felváltja egy kettes és aztán... marad minden a régiben?... Még gondolatnak is rettenetes, hogy egy újabb egész éven át, hétköznapon úgy, mint vasárnap vagy nagy ünnepen egyaránt a munkabíró cipésziparosok egész légiójának asztaláról hiányozzék a mindennapi falat kenyér! Ezen mére­teiben soha nem tapasztalt elszegénye­dése a szakmának a kétségbeesés li­dércnyomásaként üli meg a magyar ci­pésziparosság lelkületét. Példanélkül való a szakmában most dúló munkanélküliség, melyhez hasonlót a cipészipar történelme képtelen felmu­tatni. Oda érkeztünk ma már, hogy alig találkozik olyan cipésziparos, aki reális alapon képes volna úgy kalkulálni, hogy csak a rezsiköltségeinek megfelelően akadjon munkája. Viszont ha találkozik olyan cipésziparos, akinek azért akad munkája, mivel kalkulálás nélkül áron alul dolgozik, abban sem igen telhetik öröme, mert csak a gondjait és az adósságait szaporítja. Arról pedig még álmodni sem sza­bad, hogy a kihitelezett munkákért pénzt is lehessen kapni, mert ma már ott tartunk, hogy azok sem igen akar­nak fizetni, akiknek módjukban volna, mintha csak járványszerüen dühöngene a fizetni nem akarás, az ezen járvány ellen teljesen védtelenül álló cipészipa­rossággal szemben, ami ennek a nagy­részt tőkeszegény iparosságnak még súlyosabbá teszi a helyzetét. De nincs is itt különbség! A szakma legjobbjai épp olyan tehetetlenek ezen rákfenével szemben, mint a gyenge kisexisztenciák. Vájjon hoz-e ezekre a súlyos ba­jokra orvoslást az 1932-ik esztendő? Hiszen nem kíván a magyar iparos­ság pillanatnyilag mást a hatalmon lé­vőktől, mint ami a közérdek bárminemű

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék