Lábbelikészítők Lapja, 1932 (14. évfolyam, 1-25. szám)

1932-01-01 / 1. szám

2 oldal, sérelme nélkül megadható volna a ma­gyar kézművesiparosság számára. Vegyük sorba azokat a fájó sebeket, melyek az egész szakmát elborítják és amelyeket egy tollvonással maradékta­lanul el lehetne tüntetni. Itt van elsősorban az ominózus 4. és 47. §. Vajjon milyen közérdek fűző­dik ahhoz, hogy két ilyen szerencsétle­nül felépített törvényszakasz megnyo­morítsa egy egész ország iparosságá­nak szakmai érdekeit és tekintélyét? Hiszen ha az illetékes hatóságok csak egyetlen egyszer vennék maguk­nak azt a fáradságot, hogy a különböző iparágak érdekképviseleteinek írásba foglalt azon felterjesztéseit elolvasnák, amelyekben tisztán és világosan rámu­tatnak a 4. és 47. §-ok pusztító hatá­saira, lehetetlennek tartjuk, hogy akadna olyan miniszter, aki ezeknek a törvény­­szakaszoknak megfelelő módosítása elől elzárkóznék. Ha végigtekintünk azokon a leron­gyolódott ,,önálló“ kartársainkon, akik százával sorakoznak fel könyöradomá­­nyokért, a pattanásig feszült idegzettel kérdezzük, vajjon milyen állami közér­dek fűződhetik ahhoz, hogy egy az IBUSz-nál 1000 pengő havi fizetéses ál­lásban levő úr cipőfestő-üzemet nyisson és egy a nagy munkanélküliség miatt cipőfestésre kényszerült cipészmunkás munkakönyve alapján iparigazolványt váltson és ennek megtörténte után megbotránkoztató árakon vállaljon min­denféle cipőipari munkákat?! Honnan tudja az a rendelő, hogy az „üzem“ tu­lajdonosának dunsztja sincs a cipőszak­máról?! Vagy itt vannak egyes cipőkereske­­dők határt nem ismerő visszaélései, amikor minden aggodalom nélkül vállal­ják a legkényesebb orthopédiai munká­kat is. Vagy egy csomó bőrkereskedő, aki lúdtalp-betét vásárlása céljából hozzá betévedt vevőt rábeszélni igyekszik, hogy hagyja ott régi megbízható ci­pésziparosát, mert őneki módjában van ugyanazt a cipőt sokkal olcsóbban meg­csináltatni. Vagy mutassunk rá azokra a sport­cipőüzletekre, ahol a kereskedősegéd megveszi a normál cipőkre a méretet és azt mondja a rendelőnek, hogy: „ké­rem, feleannyiért csináljuk, mint ameny­­nyiért az ön cipésze készíti!“ Eszébe is jut ilyenkor annak a rendelőnek, hogy annak a szakképzett iparosnak üzlet­bért, adót, egy kollektív szerződésben megállapított munkabért és több effélét kell fizetnie, míg a kereskedő csak megfelelő haszon mellett mellékfoglal­kozásként „közvetíti“ az őt jogszerűen meg sem illető ügyletet. No meg arról az újonnan lábrakapott divatról sem szabad megfeledkezni, amikor a cipőkereskedők túlnyomó többsége páros munkára vesz méretet és aztán mechanikai cipőgyárakban ké­szítteti el páronként, mint páros munkát. Bele lehet fáradni azoknak a vissza­éléseknek felsorolásába, amelyeket a 4. és 47. §-ok védelme alatt szerencsétlen szakmánk ellen elkövetnek. Hogy az 1932-ik esztendő javulást hoz-e ezekre a súlyos bajokra, az jó­részt magától a szakmai társadalomtól is függ. Attól, hogy képes lesz-e felrázni maga­ magát tespedéséből és férfias lel­kesedéssel harcba szállni a pusztító ba­­cillusok által kikezdett érdekeinek védel­mére. Mert ígéretet bőviben kapnak a küldöttségben járók az illetékes fó­rumoktól. Akár a maharadzsák kincseit is ígérik nekik, hiszen ez elvégre olcsó dolog. De „cselekedni“ csak annyit fognak mindenkor a mindennapi megél­hetésért élet-halál harcot folytatni kény­szerülő és közterhekkel erejükön felül megrakott kézműves-iparos érdekében, amennyit szervezettségével, egyöntetű fellépésének súlyával képes magának kiverekedni. Higyyék meg nekem az én kedves kartársaim, hogy azt a bábeli zűrzavart, melyet a 4. és 47. §-ok szakmánkban előidéztek és már eddig is úgy erköl­csileg, mint anyagilag mérhetetlen kárt és pusztítást vittek véghez, már régen meg lehetett volna érteni és megfele­lően módosíttatni az ,,illetékesekkel“, ha ezt 28.000 magyar lábbelikészítő ipa­ros egyakarással követelte volna. És ha ezt a magyar lábbelikészítő iparosságot még a mai életkörülményei sem fogják arra késztetni, hogy hely­zetének megjavítása érdekében végre a cselekvés terére lépjen, akkor igazán megérdemli, hogy úgy kezeljék, mint azt a mohamedán fatalista beteget, aki a sorsra bízza meggyógyulását és meg van győződve arról, hogy ha „Allah“ úgy akarja, még a saját temetéséről is jó egészségben fog visszatérni, ha pedig „Allah“ nem akarja, hát­­ az ellen sem lehet tenni semmit. Tamaska József: LÁBBELIKÉSZÍTŐK LAPJA Szövetségünk célkitűzései. Hogy mire van szükség elsősorban az új esztendőben? Szerény vélemé­nyem szerint egy hatalmas építő és szervező munkát kell megindítanunk egyetlen szociális védőbástyánk, Or­szágos Szövetségünk, mindnyájunk jö­vője biztosítékának megerősítésére. Elengedhetetlen szükség van ezen belterjes építő munkára, hogy szövet­ségi életünket szervezeti erővel telít­sük. Országos Szövetségünk nagy fel­adatok megoldására van hivatva, külö­nösen napjainkban, amidőn a létért való küzdelem élet-halálharca a szétpatta­násig feszíti meg izmainkat. Célkitűzéseink változatlanul kell, hogy legyenek: a szakma iparosságá­nak gazdasági érdekvédelme, szociális helyzetének feljavítása, szakmai nemkü­lönben általános kulturális fejlesztése, szellemi nívójának állandó fokozása. Ezen célkitűzések megvalósításához HA jó anyagot akar venni Fleischmann Józsefhez kell menni 1 Borkereskedés és cipőfelsőrészgyártás Budapest, Vill., Népszínház utca 16. Telefon: József 404-94, 1594 pedig a szolidaritás acélfürdőjében meg­­edzett karú tömegre van szükség, mely tömeg érdekközösségük tudatában egy­ségesen sorakozik szakmai szervezeté­nek vezérei mögé és az egész ország lábbelikészítő iparosságát magába ol­vasztott Országos Szövetségünket hű­séges kitartással, ragaszkodó szeretet­tel, akcióképességének fejlesztésével veszi körül. Nélkülözések ezer változata, kínló­dások kálváriás útja jelöli azt az élet­utak melyen iparostársaink ezrei csa­ládtagjaikkal együtt elvonulnak. A nincstelen proletár bizonytalan sorsa jut osztályrészül az önálló ci­pésziparosságnak úgy a fővárosban, mint a vidéken, noha egész társadalmi életünk alapkövét, állami életünk fő alkatrészét a kispolgári élet lehetőségei képezik. Quo Vadis? Hová? Merre visz a gazdasági élet lejtővé változott útja? Nehéz ezt pon­tosan körü­lcirkalmazni. De a lepergett események után az a gondolat kell, hogy foglalkoztasson mindnyájunkat, hogy miként térhetünk reá arra az az útra, mely úton haladva egy jobb jövő lehetőségét teremtsük meg. Azon­ban ezen vágyak és célok eléréséhez az egyén maga, az ember gyenge, ereje nem elégséges és legtöbbször­­meddő küzdelmek nyomán összeroppanva, megsemmisül. Ezért kell nekünk, cipésziparosoknak kálváriás napjaink minden viszontagsá­gaival szembe szállva, Országos Szö­vetségünk köré tömörülni és azt lendü­letes építő munkával hatalmassá tenni. Ennek felismerése és kortársainkkal való érzékeltetése a jövő reménységét jelenti számunkra, mi nem várhatjuk másoktól szakmai viszonyaink rendezé­sét, ahhoz a mi értelmes és céltudatos munkánkra van leginkább szükség. Induljon meg tehát az egész ország­ban minden csoportban az a sokszor aprólékosnak látszó, de alapjában nagy­­jelentőségű szervező, tagszerző munka és ezzel párhuzamosan a nevelő és ok­tató tevékenység. Ha ezen feladatokat hiánytalanul elvégezzük, akkor és csakis akkor remélhetjük a jobb jövő lehető­ségének kivívását. Spitzer Andor, 1932 január 1

Next