Lábbelikészítők Lapja, 1935 (17. évfolyam, 1-14. szám)

1935-07-01 / 9. szám

XVII. évfolyam. Budapest, 1935. július 1. 9. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal, Budapest, VII., Wesselényi utca 17. szám Telefon: 42-6-26 M. kir. postatakarékpénztári számla 3002. szám LAPJA Egyesülésben az erős Akaratban a győzelem! Előfizetési árak • egész évre 8.— P. — fél évre 4.negyed évre 2.— P. Megjelenik minden hó 1-én A Magyarországi Lábbelikészítő Iparosok Országos Szövetségének és a Budapest Székesfővárosi Cipészipartestület hivatalos közlönye Felelőtlen izgatással dolgozik a kereskedelem egy része az ipartörvény módosítása körüli vitában. Nem válogatnak az érvekben és az eszközökben. Elvakultan hadakoznak, vagdalkoznak jobbra-balra és nem nézik, hogy miben tesznek kárt. Megsebeznek fontos, országos érdekeket, vitathatatlan közgazdasági elveket, de megsebzik önmagukat is. Távol áll tőlünk tőlünk az a szándék, hogy ezt a viszályt elmérgesítsük. Hisszük és remélek a 4. és 47. törvényszakaszok módosítása bekövetkezik, utána elül az áldatlan harc és az új helyzetben, amely kellőképen biztosítja a szakképzett iparosság törvényadta jogait, majd visszatér az ipar és kereskedelem annyira szükséges békessége. Tehát, nem a minden áron való vitatkozás vezet bennünket, amikor válaszolunk a „Cipőszemle", a Magyar Cipőkereskedők Országos Egyesületének hivatalos lapjában legutóbb megjelent egyik cikkre, de kénytelenek vagyunk néhány könnyelműen odadobott állítással szembeszállni és azokat a kellő mértékre leszállítani. Ipari oldalról — írja a „Cipőszemle" — demagóg jelszavakkal izgatnak. Ez így odavetve egészen jól hangzik, csak éppen azt felejtették megmondani, hogy mi az a demagógia és miben nyilvánul meg ? Demagógia-e, hogyha szakképzett kisiparos ragaszkodik ahhoz, hogy kontárok ne férkőzhessenek be az ipari munka területére? Demagógia-e, hogyha tiltakoznak a kereskedők mértékvétele és munkavállalása ellen, mert ez tág teret nyit a láthatatlan és ismeretlen állítólagos iparosok bekapcsolódása számára? A demagógia vádja, amint látjuk majd mingyárt, visszapattan azokra, akik azt könnyelműen és felelőtlenül kimondták. „Ha kétezer cipőkereskedőtől megvonják — írja — a mellékvétel és javítás jogát, ezzel nem segítenénk hetvenezer cipésziparoson." Szemfényvesztő játék ez szavakkal, számokkal és tényekkel. Ez a beállítás úgy akarja föltüntetni a mai helyzetet, mintha itt az ország cipővásárlói 72 ezer felé oszlanának meg — 70 ezer iparos és 2.000 kereskedő közt —, azt is be akarja beszélni ez a „tárgyilagosnak" szánt mondat, hogy arányosan oszlik a lábbeli forgalom 72.000 felé és akkor igazán nem segít a 70.000- en, ha a 2000 kereskedő forgalmát megkaphatják. De éppen ez ellenkezik a tényekkel és az élet valóságával. Nem 2000 áll szemben 70.000-rel, hiszen az önálló lábbelikészítőiparosok száma alig több mint ennek a fele, de a hangsúly nem is itt van. A kereskedelem érintkezik közvetlenebbül a közönséggel, szerepe a lábbelik eladása, a készítés az iparosság feladata. Mármost 2000, vagy akármennyi kereskedő, hogyha a vásárló közönség és az iparosság közé áll, akkor nem a munkalehetőségeknek egy csekély részletét, hanem az oroszlánrészét szerzi meg magának. A közönség nem ismeri meg az iparosokat és hogyha a mértékvétel, a javítás is a kereskedők joga marad, akkor 2000 vagy még kevesebb ember kiváltsághoz jut, véglegesen elvághatja a cipésziparosság boldogulásának útját, egyszerű bedolgozóvá sülyesztheti a szakképzett iparosok tömegeit és a közvetített munka minden haszna a kereskedők zsebében marad. Ezt kell és ezt akarjuk megváltoztatni. . . Azt az állítást is megkockáztatják, hogy a „ruházati iparok nagy fejlettsége elsősorban a kereskedelemnek köszönhető". A kereskedelem emelte volna „áldozatokkal és fáradsággal" magas színvonalra a magyar kézművesipart. Az „ízlést és a tartalmat az ipari munkához szerintük a kereskedők teremtették meg. A magyar cipész és csizmadiaiparosságnak a maga évszázados hagyományaira, világhírességére támaszkodva alig van mit válaszolnia ezekre a nevetséges túlzásokra. A román varrott és szegett magyar cipészmunka, az alföldi csizmadiaipar remekbe készült alkotásai önmagukért beszélnek. Éppen ellenkezően a fejlett, az ízlést saját hagyományaiból és lelkéből merítő kézműipar a talapzata annak a kereskedelemnek, amelyik most közvetítői szerepét odahagyva az egész ipari tevékenység momopolizálására és az iparosság önállóságának megfojtására tör és a kontárság hallgatólagos szabadságának lidércfénye után fut. Hálátlansággal is vádolják a magyar iparosságot, hogy a ke-