Lakatosok Lapja, 1900 (4. évfolyam, 1-23. szám)
1900-01-15 / 1. szám
II I. sz. ---------------------------------------------------------------------------kalapácsot, mint az üllőt megnedvesítik, mi czélból a segéd az üllőt, illetve mintát nedves pamacscsal megtörik Ennél is óvatosan kell eljárni, nehogy az aczél lehűtése által fölötte keménynyé legyen. Erős ütések, ha a reszelő már lehűlőben van, szintén elősegítik a megkeményedést. Az elégés okozta veszteség a melegítés időtartamától és a tűznek kezelésétől függ; a levágott hulladékkal együtt átlag 5—6 1/C-ot tesz. E veszteségnek lehető csökkentése czéljából csak csekély hőmérsékletűre hevítik a munkadarabot, minek hatását a jó kikovácsolás lehetősége és a reszelő jó minősége iránt támasztott követelmények szabják meg. A kikovácsolandó darabnak hosszát jól ki kell mérni, nehogy a reszelő csúcsából végül valamit le kelljen vágni. A reszelőkovács érdeke megkívánja, hogy tucatreszelőinek súlya a szükségesnél nagyobb ne legyen, viszont a vevő megköveteli, hogy a reszelők teljes méretűek legyenek. A reszelőkovács közönséges kis kovácstüzet használ és rendszerint egyedül dolgozik. A tűzhelyet úgy kell elhelyezni, hogy a kovácsot a hőmérséklet megítélésében a nappali világítás tévútra ne vezethesse, ellenben az üllő jól megvilágított helyre való, hogy a kovács munkáját jól megfigyelhesse. A munkadarabok hevítésére legjobb a faszén, kevésbbé jó a koksz és legrosszabb a kőszén ; ennek daczára, olcsóbb ára miatt leginkább szenet használnak, de lehetőleg olyant, mely csak kevés ként tartalmaz. Azonkívül rendszerint kokszot kevernek hozzá, mégpedig úgy, hogy ez érje a munkadarabot. A koksz a szénnél mindenesetre jobb, de aprítani kell, mert különben a nagy hézagok között sok levegő jut az aczélhoz, mely megrontja; fölötte apró darabú keksz csak nehezen ég és elégetése czéljából sok lelvegőt kell hozzá juttatni, mely megint az aczélnak oxydáczióját segíti elő. A faszén egyenletesen, enyhén hevít és nagyobb terjedelmű tüzet ad, csekély mértékű futtatással is jól ég, minek folytán az oxidálás veszélye csekélyebb. A reszelőkovács üllője a közönségestől abban különbözik, hogy nincs szarva, de mintázó odorok behelyezésére való egy vagy két bevágással van ellátva. Legjobbnak a kovácsoltvas üllőket tartják, ráhegesztett aczélfelülettel ; súlyuk 300—350 kg; felső aczélrészüket főleg könnyen hegeszthető svéd aczélból készítik. Az egészen aczélból való üllőket nem kedvelik, táborokban mindazon reszelőket kovácsolják, melyek különben nem alakíthatók ki megfelelően, nevezetesen a, kés a keresztmetszetűeket. Az odorokat kovácsoltvasból készítik és megaczélozzák. A kovács kézi és ráverő kalapácsa alakját illetőleg a reszelővágó kalapácsához hasonlít; nyelük távol van a munkafelülettől; tapasztalat szerint ilyen alakú kalapács erős ütésre a legalkalmasabb és egykönnyen nem billen félre. A kalapács rendszerint egészen aczélból való; a legnagyobbak súlya 6 kg. A kovácsolás közben a reszelőben belső feszültségek keletkeznek; ennek oka egyrészt az, hogy a reszelőt kétszer kell megmelegíteni, először az egyik és azután a másik végét, másrészt pedig a kovácsolás maga, mert még a legügyesebb kovács sem képes oly egyenletesen kovácsolni, hogy munkája belső feszültséget ne okozzon. Ezen feszültségek mellőzésére a kikovácsolt reszelőket külön kemenczékben izzítják. E czélra vagy az angol, vagy a német izzítókemenczét használják. Az első alul lévő tűztérből és fölötte elrendezett, a reszelők behelyezésére való térségből áll. A tüztérből a tűzgázok mindegyik oldalon képezett három-három, tehát 6 csatornán a felső térségbe jutnak, végül pedig az ennek fedélzetében képezett nyíláson kiömlenek. A német izzitókemenczének csak egy térsége van, a melybe helyezett 3—4 vastag vasrúdra rakják a reszelőket; e tartóvasak alatt 4—6 óráig bükkfával tüzelnek, ezután a még izzó faszenet a reszelőrakásokra hányják és az egészet mintegy 12 óráig magára hagyják, hogy lassanként kihűljön. E kemenczékben csak természetes léghuzamot használnak és csak csekély hőmérsékletet állítanak elő. A német kemenczékben állítólag könnyebben megeshetik, hogy a reszelők egyenetlenül és túlságosan melegszenek meg, míg az angol kemenczék több tüzelőanyagot fogyasztanak. A reszelőket burkolás vagy közberakott darabok nélkül teszik az izzítókemenczébe, úgy hogy a tűzgázok közöttük átáradhatnak; csak arra kell ügyelni, hogy a csatornák nyílásai el ne takartassanak. A kemenczéket nagy és kis reszelőkkel együttesen rakják le; a nagyokat, mert kevésbbé érzékenyek alul, a kisebbeket pedig fölül rakják. Midőn a reszelők eléggé kihűltek, a kemenczéből kiveszik; ekkor fölületüket reve burkolja, mely helyenként vöröses bársonyhoz hasonlít. Rendszerin el is húzódtak, amiért azokat a köszörülés előtt az üllőn gyenge kalapácsütésekkel ki kell egyengetni. Az oxidréteget, mely a reszelők felületeit az izzítás folytán burkolja, felvágásuk előtt el kell távolítani, ami rendszerint közönséges köszörükövekkel, ritkábban reszelés által történik Minél finomabb és értékesebb reszelőket kívánunk előállítani, annál nagyobb gondot kell e műveletre fordítani; némely durva minőségű reszelőfajta gyártásakor megelégszenek avval, hogy a revét úgy ahogy lereszelik. A köszörülésre vöröses homokköveket használnak ; átmérőjük 2—m., vastagságuk 0-26—0'31 m.; addig használják, mig mintegy 0-8 átmérőjűre lekoptak ; perczenkénti fordulataik száma 80-ra rúg. A köszörüléskor vízzel nedvesítik a követ és a reszelőt fafogantyú segélyével a kőhöz szorítják. A köszörűkövet a tengelylyel nem teljesen párvonalas, széles baltavágások által durvázzák. (Folyt, következik.) 2 . LAKATOSOK LAPJA