Lakatosok Lapja, 1900 (4. évfolyam, 1-23. szám)

1900-01-15 / 1. szám

I­I­ I. sz. ---------------------------------------------------------------------------­kalapácsot, mint az üllőt megnedvesítik, mi czélból a segéd az üllőt, illetve mintát nedves pamacscsal meg­törik Ennél is óvatosan kell eljárni, nehogy az aczél lehűtése által fölötte keménynyé legyen. Erős ütések, ha a reszelő már lehűlőben van, szintén elősegítik a megkeményedést. Az elégés okozta veszteség a melegítés időtar­tamától és a tűznek kezelésétől függ; a levágott hul­ladékkal együtt átlag 5—6­ 1/C-ot tesz. E veszteségnek lehető csökkentése czéljából csak csekély hőmérsék­letűre hevítik a munkadarabot, minek hatását a jó kikovácsolás lehetősége és a reszelő jó minősége iránt támasztott követelmények szabják meg. A kiko­­vácsolandó darabnak hosszát jól ki kell mérni, nehogy a reszelő csúcsából végül valamit le kelljen vágni. A reszelőkovács érdeke megkívánja, hogy tuc­atreszelői­­nek súlya a szükségesnél nagyobb ne legyen, viszont a vevő megköveteli, hogy a reszelők teljes méretűek legyenek. A reszelőkovács közönséges kis kovácstüzet használ és rendszerint egyedül dolgozik. A tűzhelyet úgy kell elhelyezni, hogy a kovácsot a hőmérséklet megítélésében a nappali világítás tévútra ne vezet­hesse, ellenben az üllő jól megvilágított helyre való, hogy a kovács munkáját jól megfigyelhesse. A munkadarabok hevítésére legjobb a faszén, kevésbbé jó a koksz és legrosszabb a kőszén ; ennek daczára, olcsóbb ára miatt leginkább szenet használ­nak, de lehetőleg olyant, mely csak kevés ként tar­talmaz. Azonkívül rendszerint kokszot kevernek hozzá, még­pedig úgy, hogy ez érje a munkadarabot. A koksz a szénnél mindenesetre jobb, de aprítani kell, mert különben a nagy hézagok között sok levegő jut az aczélhoz, mely megrontja; fölötte apró darabú keksz csak nehezen ég és elégetése czéljából sok le­l­­vegőt kell hozzá juttatni, mely megint az aczélnak oxydáczióját segíti elő. A faszén egyenletesen, enyhén hevít és nagyobb terjedelmű tüzet ad, csekély mértékű futtatással is jól ég, minek folytán az oxidálás veszé­lye csekélyebb. A reszelőkovács üllője a közönségestől abban különbözik, hogy nincs szarva, de mintázó odorok be­helyezésére való egy vagy két bevágással van ellátva. Legjobbnak a kovácsoltvas üllőket tartják, ráhegesz­­tett aczélfelülettel ; súlyuk 300—350 kg; felső aczél­­részüket főleg könnyen hegeszthető svéd aczélból ké­szítik. Az egészen aczélból való üllőket nem kedvelik, t­áborokban mindazon reszelőket kovácsolják, melyek különben nem alakíthatók ki megfelelően, nevezetesen a­­, kés a keresztmetszetűeket. Az odorokat ko­vácsoltvasból készítik és megaczélozzák. A kovács kézi és ráverő kalapácsa alakját ille­tőleg a reszelővágó kalapácsához hasonlít; nyelük távol van a munkafelülettől; tapasztalat szerint ilyen alakú kalapács erős ütésre a legalkalmasabb és egy­könnyen nem billen félre. A kalapács rendszerint egé­szen aczélból való; a legnagyobbak súlya 6 kg. A kovácsolás közben a reszelőben belső feszült­ségek keletkeznek; ennek oka egyrészt az, hogy a reszelőt kétszer kell megmelegíteni, először az egyik és azután a másik végét, másrészt pedig a kovácso­lás maga, mert még a legügyesebb kovács sem képes oly egyenletesen kovácsolni, hogy munkája belső fe­szültséget ne okozzon. Ezen feszültségek mellőzésére a kikovácsolt re­­szelőket külön kemenczékben izzítják. E czélra vagy az angol, vagy a német izzítókemenczét használják. Az első alul lévő tűztérből és fölötte elrendezett, a reszelők behelyezésére való térségből áll. A tüztérből a tűzgázok mindegyik oldalon képezett három-három, tehát 6 csatornán a felső térségbe jutnak, végül pedig az ennek fedélzetében képezett nyíláson kiömlenek. A német izzitókemenczének csak egy térsége van, a melybe helyezett 3—4 vastag vasrúdra rakják a re­szelőket; e tartóvasak alatt 4—6 óráig bükkfával tü­zelnek, ezután a még izzó faszenet a reszelőraká­sokra hányják és az egészet mintegy 12 óráig ma­gára hagyják, hogy lassanként kihűljön. E kemenczék­ben csak természetes léghuzamot használnak és csak csekély hőmérsékletet állítanak elő. A német kemen­­czékben állítólag könnyebben megeshetik, hogy a reszelők egyenetlenül és túlságosan meleg­szenek meg, míg az angol kemenczék több tüzelő­anyagot fogyasztanak. A reszelőket burkolás vagy közberakott darabok nélkül teszik az izzítókemenczébe, úgy hogy a tűzgázok közöttük átáradhatnak; csak arra kell ügyelni, hogy a csatornák nyílásai el ne ta­­kartassanak. A kemenczéket nagy és kis reszelőkkel együtte­sen rakják le; a nagyokat, mert kevésbbé érzékenyek alul, a kisebbeket pedig fölül rakják. Midőn a reszelők eléggé kihűltek, a kemenczé­­ből kiveszik; ekkor fölületüket reve burkolja, mely helyenként vöröses bársonyhoz hasonlít. Rendszerin el is húzódtak, amiért azokat a köszörülés előtt az üllőn gyenge kalapácsütésekkel ki kell egyengetni. Az oxidréteget, mely a reszelők felületeit az iz­­zítás folytán burkolja, felvágásuk előtt el kell távo­lítani, a­mi rendszerint közönséges köszörükövekkel, ritkábban reszelés által történik­ Minél finomabb és értékesebb reszelőket kívánunk előállítani, annál na­gyobb gondot kell e műveletre fordítani; némely durva minőségű reszelőfajta gyártásakor megelégsze­nek avval, hogy a revét úgy ahogy lereszelik. A köszörülésre vöröses homokköveket használ­nak ; átmérőjük 2—m., vastagságuk 0-26—0'31 m.; addig használják, mig mintegy 0-8 átmérőjűre lekop­tak ; perczenkénti fordulataik száma 80-ra rúg. A köszörüléskor vízzel nedvesítik a követ és a reszelőt fafogantyú segélyével a kőhöz szorítják. A köszörűkövet a tengelylyel nem teljesen párvonalas, széles baltavágások által durvázzák. (Folyt, következik.) 2 . LAKATOSOK LAPJA

Next