Magyar Czipész-Ujság, 1895 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1895-01-01 / 1. szám

Árnyképek. 1. Az mit a jelen alkalommal elmondani szándékozom egyike azon szomorú életképeknek, a­melyek medöbentő­­sülnen találhatók a magyar haza elárult kisiparosai között. Körülbelül két éve lehet, hogy az I. fokú iparha­tóság részéről én is műhely­vizsgálói teendőkkel bízat­tam meg. Megbizálásomat én nem úgy fogtam fel, mint azt igen sok elődöm tévé, t. i. hogy nem mentek megbíza­tásuk teljesítése miatt sehová sem. Egy zimánkos és hideg téli napon megbízatásom terjedtése közben eljutottam a város egyik külső részébe is, hol egy zúg­ utczában egy düledező­ házikó pic­iny, szennyes ablakában megpillantottam egy sárga papír­­lemezre mázolt, csinos alakú női czipőt, és a mázolás alatt „Kiss Mihály czipész“ feliratot. Ronda, külseje a házikónak gyarló volta a „czég“­­nek elég érthetően megmagyarázta nekem azt, hogy abban a „műhelyben“ nincsen mit vizsgálnom. De én vonzatva a kíváncsiságtól, és érdeklődéstől, és valami megmagyarázhatatlan érzelemtől űzetve, mintegy öntu­­datlanul nyitottam be az udvarra szolgáló fakilincsű, alacsony kis ajtón a műhelybe vagyis a lakásba. Amint kinyitottam az ajtót, sűrű gőzféle szürke légáramlat csapott az arczomba, mely agykábitó illa­tával azonnal sűrű tüsszentésre ingerlő az ilyen öldöklő illathoz nem szokott orromat. Amint pár percznyi küzdelem után megszoktam a 1895 2 MAGYAR CZIPÉSZ-ÚJSÁG rér melletti vásárlásuk. Hogy mily rettenetes a visszaélés az üzletnek emez ágánál, azt alig lehet elmondani. Itt a czipész azt sem tudja, kinél vagy mit, egy nagy hangú árjegyzék nyomán rendeli áruját. S bizony még szerencsésen jár, ha nem papírral vagy rongygyal teli csomót kap pénzéért, a­melyet még mielőtt látott volna va­lamit, le kell fizetnie. Hogy száz esetben 99-nél megcsalatik, bizonyos. De mit tegyen az a sze­gény czipész? Kis városkájának bőrkereskedője, a­ki különben talán fűszerkereskedő, felsőrészké­­szítő és trafikus is, vagy csak nagyon kis válasz­tékkal rendelkezik, vagy pedig talán egy csekély tartozás miatt már nem ismer határt adósának zsarolásában, a szegény czipész ide menekül tehát a fővárosba és utánvét mellett eszközli vásárlá­sait. S hogy csak nagyon ritkán talál az igazi forrásra, a­hol csak tűrhetően szolgálják, arról meg vagyunk győződve. A mondottakból tehát kiviláglik, hogy a czi­­pésznek úgyszólva egész jövője a bőrkereskedő urak kezébe van letéve, a­kik részben a nagy konkurenczia miatt, de a legtöbb esetben véghetlen kapzsiság által vezetve olyan árukat akasztanak a rájuk szorult czipészekre, hogy azzal, nemcsak hogy nem képesek a gyári munkával versenyezni, de még határozottan ők maguk rettentik el az ezen anyagból készült áruval vevőiket. Egyelőre nem léphetünk még fel ha­trozott javaslatokkal az említett bajok orvoslását illetőleg, minthogy a kérdés tanulmányozására hosszabb időre van szükségünk, de a rögtöni teendőkről szaktársaink, engedelmével egyet-mást elmondunk. Mindenek előtt vigyázzon a czipész arra, hogy csak tisztességéről ismert borkereskedőnél vásá­roljon, mert bármilyen jól ismeri is a czipész a különböző anyagok minőségét, a száz meg száz féle egymáshoz úgy tekintetre, mint fogásra tel­jesen hasonló anyagokat felismerő bőrkereskedő őt mindig rászedheti. A tisztességes kereskedő őszintén megmondja, Uram, ez drágább, de­­olyan anyag, a­milyet ön kíván, s a­melylyel vevője is meg lesz elégedve. Ellenben konkurense, a­kinek csak az a czélja, hogy a hozzája betérő czipészt kizsákmányolja, külsőleg hasonló árut olcsóbban fog adni, de hogy a szájáig rászedett czipész, mit kap aztán rendelőjétől, avval a lelki­ismeretével kiegyezkedett borkereskedő az édes keveset törődik. Ne­ fussunk tehát minden áron a csak látszólagos olcsóság után, hanem igyekezzünk tutányosan vásárolni kipróbált, tisz­tességes kereskedőnél. A­mi azonban a fő s soha el nem tévesztendő dolog s a­mire százszorosan figyelmeztetjük szaktársainkat, az az, hogy óvakod­janak hitelben vásárolni. A legcsekélyebb összeg, a­melyet a szegény czipész igénybe vett, elégséges arra, hogy a bőrkereskedő örökös rabszolgává legyen Nem egyszer, de százszor is, az áldozatokat kereső bőrös a hitelre nem szorult, de nem is kérő czipészre erőnek erejével rásóz hitelbe egy szoba dohos levegőjét, bemutattam magamat és elmon­dani, hogy mi járatban vagyok. Beszédemre egy keserű mosolyt és egy bánatos sóhajt nyertem­ válaszul, a­­­kásban lévő magas, sovány, halvány arc­ú nőtől, ki más­­külömben láthatólag zavartan kínált meg engem leülés­sel, de nem volt a szobában egyetlen szék sem, melyre leülhettem volna, én azért nem jöttem zavarba, hanem egy kicsiny fa ládikán, mely bizonyosan a mesternél a kerek-széket szokta pótolni, a helyet foglalok. Amint így ültemben körül tekintek az alacsony és picziny szobácskában, egyszeribe olyan síró kedvem ke­­rekedett, hogy nem épen csekély küzdelmembe került könnyeimet vissza­tartanom. De hogy is ne keseredtem volna el, mikor az a büzhödt, penészes levegővel telt zugoly a nyomor, ke­serű dús tanyája volt. **■­Láttam, amint a vékony deszkából összetákolt ajtó tágas hézagjain besivított az éles deczemberi szél, a bi­zonytalan szinü, ki és bedőlni indult nedves falakon girbe-gurba vonalakat róttak a lassú tempóban le-le görgő vízcseppek, melyek közül a fal mentében a szoba gödrös földjén apró pocsolyákká váltak. Midőn a látottak borzasztósága által előidézett meg­döbbenésemből magamhoz jövök egy önkéntelenül elsza­­badúlt sóhajjal könnyiték elszorult keblemen. Végre, hogy hosszas némaságom a jelenlévőknek fel ne tűnjön társalogást kezdtem az asszonynyal, ki mosóteknő mellett durva katona ruhák dörzsölésével foglalkozott, mely nehéz munkájában egy vézna test alkatú sápadt lányka segédkezett neki.

Next