Magyar Czipész-Ujság, 1895 (4. évfolyam, 1-24. szám)
1895-01-01 / 1. szám
Árnyképek. 1. Az mit a jelen alkalommal elmondani szándékozom egyike azon szomorú életképeknek, amelyek medöbentősülnen találhatók a magyar haza elárult kisiparosai között. Körülbelül két éve lehet, hogy az I. fokú iparhatóság részéről én is műhelyvizsgálói teendőkkel bízattam meg. Megbizálásomat én nem úgy fogtam fel, mint azt igen sok elődöm tévé, t. i. hogy nem mentek megbízatásuk teljesítése miatt sehová sem. Egy zimánkos és hideg téli napon megbízatásom terjedtése közben eljutottam a város egyik külső részébe is, hol egy zúg utczában egy düledező házikó piciny, szennyes ablakában megpillantottam egy sárga papírlemezre mázolt, csinos alakú női czipőt, és a mázolás alatt „Kiss Mihály czipész“ feliratot. Ronda, külseje a házikónak gyarló volta a „czég“nek elég érthetően megmagyarázta nekem azt, hogy abban a „műhelyben“ nincsen mit vizsgálnom. De én vonzatva a kíváncsiságtól, és érdeklődéstől, és valami megmagyarázhatatlan érzelemtől űzetve, mintegy öntudatlanul nyitottam be az udvarra szolgáló fakilincsű, alacsony kis ajtón a műhelybe vagyis a lakásba. Amint kinyitottam az ajtót, sűrű gőzféle szürke légáramlat csapott az arczomba, mely agykábitó illatával azonnal sűrű tüsszentésre ingerlő az ilyen öldöklő illathoz nem szokott orromat. Amint pár percznyi küzdelem után megszoktam a 1895 2 MAGYAR CZIPÉSZ-ÚJSÁG rér melletti vásárlásuk. Hogy mily rettenetes a visszaélés az üzletnek emez ágánál, azt alig lehet elmondani. Itt a czipész azt sem tudja, kinél vagy mit, egy nagy hangú árjegyzék nyomán rendeli áruját. S bizony még szerencsésen jár, ha nem papírral vagy rongygyal teli csomót kap pénzéért, amelyet még mielőtt látott volna valamit, le kell fizetnie. Hogy száz esetben 99-nél megcsalatik, bizonyos. De mit tegyen az a szegény czipész? Kis városkájának bőrkereskedője, aki különben talán fűszerkereskedő, felsőrészkészítő és trafikus is, vagy csak nagyon kis választékkal rendelkezik, vagy pedig talán egy csekély tartozás miatt már nem ismer határt adósának zsarolásában, a szegény czipész ide menekül tehát a fővárosba és utánvét mellett eszközli vásárlásait. S hogy csak nagyon ritkán talál az igazi forrásra, ahol csak tűrhetően szolgálják, arról meg vagyunk győződve. A mondottakból tehát kiviláglik, hogy a czipésznek úgyszólva egész jövője a bőrkereskedő urak kezébe van letéve, akik részben a nagy konkurenczia miatt, de a legtöbb esetben véghetlen kapzsiság által vezetve olyan árukat akasztanak a rájuk szorult czipészekre, hogy azzal, nemcsak hogy nem képesek a gyári munkával versenyezni, de még határozottan ők maguk rettentik el az ezen anyagból készült áruval vevőiket. Egyelőre nem léphetünk még fel hatrozott javaslatokkal az említett bajok orvoslását illetőleg, minthogy a kérdés tanulmányozására hosszabb időre van szükségünk, de a rögtöni teendőkről szaktársaink, engedelmével egyet-mást elmondunk. Mindenek előtt vigyázzon a czipész arra, hogy csak tisztességéről ismert borkereskedőnél vásároljon, mert bármilyen jól ismeri is a czipész a különböző anyagok minőségét, a száz meg száz féle egymáshoz úgy tekintetre, mint fogásra teljesen hasonló anyagokat felismerő bőrkereskedő őt mindig rászedheti. A tisztességes kereskedő őszintén megmondja, Uram, ez drágább, deolyan anyag, amilyet ön kíván, s amelylyel vevője is meg lesz elégedve. Ellenben konkurense, akinek csak az a czélja, hogy a hozzája betérő czipészt kizsákmányolja, külsőleg hasonló árut olcsóbban fog adni, de hogy a szájáig rászedett czipész, mit kap aztán rendelőjétől, avval a lelkiismeretével kiegyezkedett borkereskedő az édes keveset törődik. Ne fussunk tehát minden áron a csak látszólagos olcsóság után, hanem igyekezzünk tutányosan vásárolni kipróbált, tisztességes kereskedőnél. Ami azonban a fő s soha el nem tévesztendő dolog s amire százszorosan figyelmeztetjük szaktársainkat, az az, hogy óvakodjanak hitelben vásárolni. A legcsekélyebb összeg, amelyet a szegény czipész igénybe vett, elégséges arra, hogy a bőrkereskedő örökös rabszolgává legyen Nem egyszer, de százszor is, az áldozatokat kereső bőrös a hitelre nem szorult, de nem is kérő czipészre erőnek erejével rásóz hitelbe egy szoba dohos levegőjét, bemutattam magamat és elmondani, hogy mi járatban vagyok. Beszédemre egy keserű mosolyt és egy bánatos sóhajt nyertem válaszul, akásban lévő magas, sovány, halvány arcú nőtől, ki máskülömben láthatólag zavartan kínált meg engem leüléssel, de nem volt a szobában egyetlen szék sem, melyre leülhettem volna, én azért nem jöttem zavarba, hanem egy kicsiny fa ládikán, mely bizonyosan a mesternél a kerek-széket szokta pótolni, a helyet foglalok. Amint így ültemben körül tekintek az alacsony és picziny szobácskában, egyszeribe olyan síró kedvem kerekedett, hogy nem épen csekély küzdelmembe került könnyeimet visszatartanom. De hogy is ne keseredtem volna el, mikor az a büzhödt, penészes levegővel telt zugoly a nyomor, keserű dús tanyája volt. **■Láttam, amint a vékony deszkából összetákolt ajtó tágas hézagjain besivított az éles deczemberi szél, a bizonytalan szinü, ki és bedőlni indult nedves falakon girbe-gurba vonalakat róttak a lassú tempóban le-le görgő vízcseppek, melyek közül a fal mentében a szoba gödrös földjén apró pocsolyákká váltak. Midőn a látottak borzasztósága által előidézett megdöbbenésemből magamhoz jövök egy önkéntelenül elszabadúlt sóhajjal könnyiték elszorult keblemen. Végre, hogy hosszas némaságom a jelenlévőknek fel ne tűnjön társalogást kezdtem az asszonynyal, ki mosóteknő mellett durva katona ruhák dörzsölésével foglalkozott, mely nehéz munkájában egy vézna test alkatú sápadt lányka segédkezett neki.