Magyar Czipész-Ujság, 1895 (4. évfolyam, 1-24. szám)
1895-01-01 / 1. szám
A MAGYAR CZIPÉSZ-ÚJSÁG, olyan dolgokról, melyre ők maguk boncztani és egészségügyi tudomány hiányában, sohasem juttattak volna. Igaz, hogy volt arra is eset, hogy egyik másik az orvosok által tanácsolt dolog gyakorlatilag nem vált be, de azért nem szabad abból azt a következtetést levonni, hogy már mostan az orvosi beavatkozást a czipészetbe figyelmen kivül kell hagynunk, mert a czipésznek kötelessége a czipőre vonatkozó orvosi elméletet a gyakorlatba átvinni s mindent megtenni arra nézve, hogy ezt az emberiség javára, a mennyiben az beválnék, felhasználja. Tudvalevő dolog, hogy az orvosi elmélet nem a czipő csinosságára vonatkozik, hanem az a czélja, hogy a láb egy olyan ruházattal látassék el, mely az egészségre semmi hátrányos befolyással nincs és a járást minél könnyebbé kellemessebbé tegye. A czipésznek pedig feladata az adott tanácsokat tekintetbe véve, a lábbelit úgy készíteni, hogy a gyakorlat az elmélettel lehetőleg öszhangba hozassák és a czipő csinos is és jó is legyen. Azaz legyen divatos csinos alakja, de semmi esetre se nehezítse a járást, vagy legyen más rossz befolyással az egészségre. Minden esetre jele az időnek, hogy minden ország s általában az orvosok rendkívüli erőfeszítéseket tesznek, hogy a közegészségi ügyet minél magasabb nívóra emeljék s bizonyára az vezette fővárosunk egy kiváló nevű tudós orvosát Dr. Hőgyes Ferencz urat is, midőn azon törekszik s fáradozik, hogy a járást a czipőben minél könnyebbé tegye s a gyaloglással járó fáradtságot a legkisebb fokra redukálja. Tudjuk, hogy nem minden ember jó gyalogló. Az egyik egész nap járkál s nem fárad el, a másik ellenben egy órai gyaloglás után összerogy a fáradtságtól. E különbséget a testek külömböző alkata mellett is legnagyobb részt a lábak különböző alakulásában találjuk. A kivájt talpú láb pl. könnyen gyalogol, ellenben a lúbtalpú ember nagyon nehezen mozog és a járkálásnál rendkívül gyorsan elfárad. Hogy a sokféle láb bajait teljesen el lehetne háritni, nem igen valószínű, de hogy olyan lábakat, melyek gyorsan elfáradnak a gyaloglásra képesebbé, sőt jóval képesebbé lehet tenni, arról személyes tapasztalatból győződtem meg s örömmel értesitem szaktársaimat tett tapasztalataimért. Mi, ugyanis, midőn a czipőnkben a talpbélés bőrből van, azt érezzük, hogy a láb nem áll a czipőben szilárdan, hanem majd előre, majd hátra csúszik, ami a lábat roppant kifárasztja. Hogy ezen gyors elfáradás minél csekélyebb fokra hozassék ill. a gyalogló képesség lehetőleg fokoztassék, Dr. Högyes Ferencz orvos úr az általa összeállított albest vászon talpbélést ajánlja az eddig szokásban levő bőr talpbélés helyett. Én tehát saját magam készítettem számomra egy pár a Högyes-féle talpbéléssel bélelt czipőt, melyet három hónap óta viselek s tapasztalataimat a következőkben foglalhatom össze: 1 ször. Hogy a lábtalp az albest vászon talpon, mintha párnán volna, puhán érzi magát. 2- szor. Hogy a láb mintegy oda tapodva érzi magát a talpon s az ide-oda csúszás teljesen ki van zárva. 3- szor. Hogy a ma annyira divatos lapostalp — a mire Dr. Hőgyes Ferencz ur bizonyára nem is gondolt s a mi czipészeket nagyon kellemesen meg fogja lepni — az orrnál járás közben nem hajlik másabbra fel, a mint a kaptán került. 4- szer. Hogy a láb nem izzad rajta. 5- ször. A sarok inkább középen s nem oly erősen oldalt kopik, mint azelőtt. Azon körülmény, hogy a czipő az orrnál, amint az a kaptán készült laposan fekve marad, valamint az, hogy a sarok inkább középen kopik, azt bizonyítják, hogy a láb semmi irányban sem alkalmazkodik a kaptafa szerint, hanem szabad fellépés és mozgás által a természetes irányt megtartja és igy a czipő a lépést semmi tekintetben be nem folyásolhatja. Csakhogy most meg ő kerekedett felül és azt mondta a férjemnek, hogy rosz szelleme volt az üzletnek, mindég, ki az üzletet folytonosan lopta, pedig ő volt a tolvaj, mert a két év alatt amig a társüzlet tartott, ellopkodta a férjem által vágott minták nagyobbrészét és némileg a szabászati tudományát is. A dologból per lett, mert nem akarta vissza adni pénzünket a csaló, sőt még ő kártérítést az állítólagos károk és vesztességekért, amelyeknek az ő állítása szerint férjem volt az oka. A per sokáig elhúzódott és végre is mi lettünk a vesztesek, ezzel a perrel elvesztettük mindenünket, pénzünket és az embereknek ez ideig birt becsülését is. Tönkre lettünk téve úgy erkölcsileg, mint anyagilag, az a hitvány, lelketlen ember pedig felgazdagodott és ma is fényes czipő üzlete és váltó műhelye van. Mi pedig koldusokká lettünk. Igen uram, koldusokká és földönfutókká lettünk és csak azért, mert becsületes emberek voltunk, mert bíztunk és hittünk egy olyan embernek, ki akasztófát érdemelne, mert bitang és rabló módra megölt egy tisztességes iparos családot. Hogy szégyenünket és nyomorunkat az ismerős emberek elől eltakarjuk, elhagytuk azt a várost, ahol bölcsőnk ringott, hol boldogok valünk. Eljöttünk ide, ebbe az idegen városba, hol nem ismert minket senki, és amint láthatja uram, itten idáig jutottunk. Én elérzékenyülve nyújtom kezemet az omló könynyeit kötőjével törölgető, bánatos sorvadó asszonynak, és hogy más felé tereljem a beszélgetés menetét, a férje után kezdtem tudakozódni. Férjem, mondá a nő, már reggel óta oda van a tandleroknál munkáért, igen kérem a tandleroktól élünk, mert más ember az ilyen szegény emberekre nem mer munkát bízni, mert félnek, hogy eladja azt. Én a szegény nőnek és illgatag leányának néhány résztvevő szót rebegve, a szoba, baczillus telt levegőjétől és a halottak rettenetességétől elkábult fejjel hagytam el a nyomornak ínséges tanyáját. Alig haladtam az utczán pár lépésnyire, midőn egy magas, meggörnyedt férfiúval találkoztam, ki egyik kezében egy parányi barna kenyeret, a másik kezében pedig néhány pár rongyos csizmát emelt és sietve igyekezett ama roskatag házikó felé, a heimét én jövök. Megállottam, és a mint mellettem mellére csüggeztett fővel elhaladt megnéztem jól, láttam, hogy szép vonású férfias arczát sárgára festette a nyomor, a bánat pedig sűrűen felbarázdálta azt, a kérlelhetetlen sorscsapások alatt megrokkantak a térdek, meggörbült a hát és behorpadt a mell. A látottak után akkor nap nem vizsgáltam meg több műhelyt, de elhihetitek kedves olvasóim, hogy nem csak akkor nap, de azóta sem, mert féltem, hogy még sok, igen sok áldozatait kellene látnom annak az országboldogitó 1894. évi XVII. törvényczikknek és az ezen törvényczikk védelme alatt garázdálkodó kontár légióknak. György István, 1895.