Magyar Czipész-Ujság, 1899 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1899-01-01 / 1. szám

IX. évfolyam. Budapest, 1899. január 1. szám. MAGYAR CZIPESZ-UJSAG. A MAGYAR LÁBBELI- ÉS BŐRIPAR KÖZLÖNYE BUDAPEST, SZÉKESFŐVÁROS Oi^^^^^^KTESTÜLETENEK HIVA­TALOS LAPJA Szerkesztőség. és kiadóhivatala^' BUDAPEST,­­ Vill. ker., József-körut 9. szám­. Kéziratok nem küldetnek vissza. A véges emberi elme alig bírja fölfogni az örökké­valóságot. A gyarló halandó gyönge szeme nem tud bele­nézni az idők végtelenségébe. Egy-egy pillantá­sunkkal csupán egy parányi részét tudjuk áttekinteni a vég és kezdet nélkül való időnek. Meg-megállunk tehát egy-egy perezre az idők folyamán, mint vándor a kanyargós országúton. A ván­dor néz előre és néz hátra. Nézi a dombokat és he­gyeket, melyeket áthágott; a szakadékokat, melyeket kikerült; az árkokat, amiket átugrott; a fárasztó ka­nyarulatokat, amiket szerencsésen maga mögött hagyott. Aztán nézi a nehézségeket, az akadályokat meg a ve­szélyeket, amelyek előtte fölbukkanak. És szivében há­lát adván Istennek, aki annyi nehézségen átsegítette, bizalomteli szívvel indul előre, bízván a­ gondviselésben és a maga erejében, melyeknek segítségével meg fogja tenni a még hátralévő utat, így haladunk az idők országútján. Közben-közben egy oszlopot állítunk, kilométer mutatót, amely szemünk­nek pihenő pontot nyújt a hosszú végtelenségben. Új­évnek nevezzük az oszlopot, melyhez megtámaszkodunk egy pillanatra, hogy végig tekintvén a mögöttünk ma­radt utón, új erővel és tanulságokkal gyarapodva halad­junk tovább a következő oszlopig. Íme, megint fordult egyet az idő kereke, megint le­­tűzünk egy oszlopot, amelyre ez a szám van vésve: 4899.“ Álljunk meg a kenyérért való nagy hajsza közben egy lélekzetvételre és tekintsünk hátra, tekintsünk előre; tanuljunk a múltból, merítsünk okidást a jövőre ! Szomorú kép az, ami mögöttünk maradt. A létért való óriási küzdelemben ott látjuk a kisiparost, aki lót-fut, mint az üldözött vad; dolgozik, mint egy rab­szolga ; közterheket visel mint egy bankár; gonddal fekszik s gonddal kél, mint egy deficites pénzügyminisz­ter és úgy él, mint­­­ egy állat. Ott eviczkél a határ­talan konkurencia piszkos tengerében és se él se hal rémültében, amint lát maga felé közeledni egy kitátott szájú, rémítő czápát, a gyáripart, a­mely készül őt szőröstül-böröstül lenyelni. És sehol egy mentő csónak, mely a fuldoklót partra segítené; sehol egy izgalmas lélek, aki fegyvert adna a kezébe, hogy védekezhessék a falánk ragadozó állat ellenében. Íme, már-már a víz alá merül, már-már nyeldekli a vizet és a telhetetlen c­ápa már biztosra veszi a zsákmányt. El van veszve a szerencsétlen, el van veszve menthetetlenül, ha hir­telen segítség nem érkezik akár az égi, akár a földi hatalmaktól. Igen, ilyennek látjuk a kisipar helyzetét — és kü­lönösen a czipész-kisiparét — az üdvnek 18­98. évében, az 1899. esztendő hajnalhasadásán. Nem túlzott az a kép, amit festettünk, sőt talán gyengébb a sivár való­ságnál. Nem keserűséget akarunk szaktársaink szivébe csepegtetni, hanem a helyzet megismerésére akarjuk őket vezetni, hogy lássanak és — tegyenek. — Való igaz, hogy ma nincs a népnek olyan osztálya, mely nyomorúságosabbió helyzetben volna, mint a kisiparos főképpen és legelső sorban pedig a czipész. A szegény kishivatalnoknak szűken jár ki a gara­­de legalább biztosan és a biztos szegénység még min­dig többet ér, mint a szegénység meg a nyomor közt ingadozó örökké bizonytalan állapot. A gyári munkás bére is fösvényen van kimérve, de legalább van bizonyos órája, melyben munkáját meg­kezdi és abbanhagyja; legalább nincs gondja semmire sem, mikor kiszabadul a füstös gyárból és hazatér csa­ládja körébe. Ellenben a kisiparosnak se éjjele, se nap­pala; ő megrabolja a nyugalomra szánt éjszakát, az édes álmot, a pihenés szent vasárnapját, a családi élet kedves nyugalmát és az éjjelt nappallá, az ünne­pet hétköznappá teszi, hogy el ne pusztuljon a veszett életharczban, hogy el ne merüljön a könyörtelen kon­­kurrencziában, hogy el ne nyelje a falánk czápa, a gyáripar. A teljesen tönkrejutott és elnyomorkodott proletárt keblére öleli az emberi jótékonyság, a nemes huma­nizmus ; a tönkrejutás ellen végső erőfeszítéssel küzdő kisiparost nem ismeri a jótékonyság, hanem ismeri a végrehajtó, aki vele eszik egy tálból és magának szedi ki, a­mi élvezhető falat még abban a nyomorúságos tál­ban akad. Mi, akik immár a legnagyobb mértékben rá vagyunk szorulva az állam támogatására, összeroskadunk a nagy terhek alatt, amiket az állam rak reánk. Bizonyos és nyilvánvaló tehát, hogy minket talál a legrosszabb sorsban a ránk köszöntő újév. Megállván a mai napnál, mint a végtelen idő egyik jelző­oszlo­pánál és visszatekintve a mögöttünk maradt utón, nem látunk egyebet mint rögöt, veszélyes szakadékot és tá­tongó örvényt. Szinte eláll a szívünk verése a csodál­kozástól : Úristen, hogy bírtunk idáig elvergődni!­­ — És előre tekintvén, semmivel sem szebb a kép, amely elibénk tárul. Hogy is haladhatunk ezen az útón tovább ! ? Sehol egy segítő kéz, sehol egy megváltó gondolat! Azért mégis csak előre ! Nem kishitűség, nem kétségbeesés az, ami belőlünk szól, hanem csupán jogos aggodalom. Bátorságunkat el nem veszítjük, a kemény harczot gyáván föl nem adjuk. A múltból okul- Újév.

Next