Magyar Czipész-Ujság, 1899 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1899-01-01 / 1. szám

■ V..i -■■ ;■ IX. évfolyam. Budapest, 1899. január 1. szám. MAGYAR CZIPESZ-UJSAG. A MAGYAR LÁBBELI- ÉS BŐRIPAR KÖZLÖNYE BUDAPEST, SZÉKESFŐVÁROS Oi^^^^^^bTESTÜRETENEK HÍVA TAROS RAPJA Üjév. A véges emberi elme alig bírja fölfogni az örökké­valóságot. A gyarló halandó gyönge szeme nem tud bele nézni az idők végtelenségébe. Egy-egy pillantá­sunkkal csupán egy parányi részét tudjuk áttekinteni a vég és kezdet nélkül való időnek. Meg-megállunk tehát egy-egy perezre az idők folyamán, mint vándor a kanyargós országúton. A ván­dor néz előre és néz hátra. Nézi a dombokat és he­gyeket, melyeket áthágott; a szakadékokat, melyeket kikerült; az árkokat, amiket átugrott; a fárasztó ka­nyarulatokat, amiket szerencsésen maga mögött hagyott. Aztán nézi a nehézségeket, az akadályokat meg a ve­szélyeket, amelyek előtte fölbukkanak. És szivében há­lát adván Istennek, aki annyi nehézségen átsegítette, bizalomtölt szívvel indul előre, bízván a'gondviselésben és a maga erejében, melyeknek segítségével megfogja tenni a még hátralévő utat. így haladunk az idők országutján. Közben-közben egy oszlopot állítunk, kilométer mutatót, amely szemünk­nek pihenő pontot nyújt a hosszú végtelenségben. Új­évnek nevezzük az oszlopot, melyhez megtámaszkodunk egy pillanatra, hogy végig tekintvén a mögöttünk ma­radt utón, uj erővel és tanulságokkal gyarapodva halad­junk tovább a következő oszlopig. íme, megint fordult egyet az idő kereke, megint le- tüzünk egy oszlopot, amelyre ez a szám van vésve: 4899.“ Álljunk meg a kenyérért való nagy hajsza közben egy lélekzetvételre és tekintsünk hátra, tekintsünk előre; tanuljunk a múltból, merítsünk okidást a jövőre ! Szomorú kép az, ami mögöttünk maradt. A létért való óriási küzdelemben ott látjuk a kisiparost, aki lót-fut, mint az üldözött vad; dolgozik, mint egy rab­szolga ; közterheket visel mint egy bankár; gonddal fekszik s gonddal kél, mint egy deficites pénzügyminisz­ter és úgy él, mint —- egy állat. Ott eviczkél a határ­talan konkurencia piszkos tengerében és se él se hal rémültében, amint lát maga felé közeledni egy kitátott szájú, rémitő czápát: a gyáripart, a mely készül öt szőröstül-böröstül lenyelni. És sehol egy mentő csónak, mely a fuldoklót partra segítené; sehol egy irgalmas lélek, aki fegyvert adna a kezébe, hogy védekezhessék a falánk ragadozó állat ellenében. Íme, már-már a viz alá merül, már-már nyeldekli a vizet és a telhetetlen czápa már biztosra veszi a zsákmányt. El van veszve a szerencsétlen, el van veszve menthetetlenül, ha hir­telen segítség nem érkezik akár az égi, akár a földi hatalmaktól. Szerkesztőség: és kiadóhivatala^' BUDAPEST, # Vili. kér., József-körut 9. száin. Kéziratok nem küldetnek vissza. Igen, ilyennek látjuk a kisipar helyzetét — és kü­lönösen a czipész-kisiparét — az üdvnek 18 i8. évében, az 1899. esztendő hajnalhasadásán. Nem túlzott az a kép, amit festettünk, sőt talán gyengébb a sivár való­ságnál. Nem keserűséget akarunk szaktársaink szivébe csepegtetni, hanem a helyzet megismerésére akarjuk őket vezetni, hogy lássanak és — tegyenek. — Való igaz, hogy ma nincs a népnek olyan osztálya, mely nyomorúságosabb1* helyzetben volna, mint a kisiparos főképpen és legelső sorban pedig a czipész. A szegény kishivatalnoknak szűkén jár ki a gara- de lágalább biztosan és a biztos szegénység még min­dig többet ér, mint a szegénység meg a nyomor közt ingadozó örökké bizonytalan állapot. A gyári munkás bére is fösvényen van kimérve, de legalább van bizonyos órája, melyben munkáját meg­kezdi és abbanhagyja; legalább nincs gondja semmire sem, mikor kiszabadul a füstös gyárból és hazatér csa­ládja körébe. Ellenben a kisiparosnak se éjjele, se nap­pala; ő megrabolja a nyugalomra szánt éjszakát, az édes álmot, a pihenés szent vasárnapját, a családi élet kedves nyugalmát és az éjjelt nappallá, az ünne­pet hétköznappá teszi, hogy el ne pusztuljon a veszett életharezban, hogy el ne merüljön a könyörtelen kon- kurrencziában, hogy el ne nyelje a falánk czápa: a gyáripar. A teljesen tönkrejutott és elnyomorkodott proletárt keblére öleli az emberi jótékonyság, a nemes huma­nizmus ; a tönkrejutás ellen végső erőfeszítéssel küzdő kisiparost nem ismeri a jótékonyság, hanem ismeri a végrehajtó, aki vele eszik egy tálból és magának szedi ki, a mi élvezhető falat még abban a nyomorúságos tál­ban akad. Mi, akik immár a legnagyobb mértékben rá vagyunk szorulva az állam támogatására, összeroskadunk a nagy terhek alatt, amiket az állam rak reánk. Bizonyos és nyilvánvaló tehát, hogy minket talál a legrosszabb sorsban a ránk köszöntő újév. Megállván a mai napnál, mint a végtelen idő egyik jelző-oszlo­pánál és visszatekintve a mögöttünk maradt utón, nem látunk egyebet mint rögöt, veszélyes szakadékot és tá­tongó örvényt. Szinte eláll a szivünk verése a csodál­kozástól : Úristen, hogy bírtunk idáig elvergődni! V — És előre tekintvén, semmivel sem szebb a kép, amely elibénk tárul. Hogy is haladhatunk ezen az utón tovább ! ? Sehol egy segítő kéz, sehol egy megváltó gondolat! Azért mégis csak előre ! Nem kishitűség, nem kétségbeesés az, ami belőlünk szól, hanem csupán jogos aggodalom. Bátorságunkat el nem veszítjük, a kemény harezot gyáván föl nem adjuk. A múltból okul-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék