Magyar Czipész-Ujság, 1901 (11. évfolyam, 1-24. szám)

1901-01-01 / 1. szám

. Szak- és mértékkönyvünk. Mértékkönyvünk a sajtó alól kikerülvén, annak szétkül­dése részint a teljes befejezés, részint pedig a m. kir. posta amaz intézkedése folytán, hogy az újévi nagy torlódások követ­keztében az ilyen nem sürgős küldemények kerülendők, azt csak lapunk f. hó 15 számával kapják azon t. előfizetőink, kik arra a jogot megszerezték. Azt azonban most sem mulasztjuk el ismételni, hogy e művecske egy olyan hasznos kellékét fogja képezni a czipésznek, a­melyet, ha egyszer megszerezte ma­gának, többé nélkülözhetni nem fogja Hogy miből áll a könyv tartalma, azt ismét elmondjuk. Különféle férfi és női divat­minták, hogy a csipész, a­mikor a rendelőnél jelentkezik, annak választás végett megmutathassa. Azt hisszük, hogy hat­hatósabb eszközzel alig emelhető a czipész szaktekintélye. A derékszög szerinti szabászat teljes ismertetése, magyarázó ábrákkal, a­mivel szintén egy általános kívánságnak akartunk eleget tenni. Skála, férfi, női fiú és leány czipek részére és végül mértékkönyv, a­mely még a legkeresettebb czipésznek is legalább 6 hóra elégséges a vít mértékek bejegyzésére. És ezért t. szaktársak nem kívánunk egyebet, mintegy fél évi előfizetést. A­ki egy fél évre előfizet lapunkra, ingyen és díjtalanul kapja a könyvet és ezen szabály alól bármeny­nyire sajnáljuk is, el nem térhetünk, mert ez egy olyan könyv, a­melynek kiállítása igen tetemes költségeket okoz nekünk, és a­melyet bolti árban 2 koronáért fogunk eladni. A­midőn te­hát mégegyszer kérjük t. szaktársainkat, hogy előfizetési dí­jaikat minél hamarább beküldeni szíveskedjenek, szűk és mér­tékkönyvünket figyelmükbe ajánljuk. Nam a „Magyar­ Czipész Ujság“-ban az arról hozott bő­séges jelentéseket. De örömömet csakhamar fájdalom váltotta fel, látva azt, hogy még most is sok az olyan czipész, a­ki nemcsak hogy nem akarja a szövetkeze­tek czélját megérteni, hanem még állást foglal ellenük, így pl. Ehrenreich Adolf szaktárs neki ront a kis­ipari szövetkezeteknek és kifogásolja, hogy az állam azoknak szubvenc­iót ad. Ugyan , szaktárs úr, nem volna szíves elsorolni azokat a szövetkezeteket, a­me­lyeket az állam azokkal az óriási összegekkel — a­me­lyeket ön annyira sajnál tőlük"— eddig segélyezett Bizony, bizony nagyon soványak azok a­ falatok, a­miket a kisiparosok eddig abból az állami segélyezésből haraptak és bizony nem érdemes érte­­, szaktárs úr, annyi szót vesztegetni. De ha tényleg úgy volna, a­mint ön azt állítja, nem helyén volna-e az a segély ? Nem kapnák-e azt iparosok, a­kik fáradva, kínlódva tanulták mesterségüket és becsülettel fizetik ennek a földnek pénz- és véradójukat ? Hiszen számtalan az a vállalat, a­melyeknek tulajdonosai csak egyes emberek, a­kik soha sem tanulták mesterségüket és olyan segélyeket kapnak egyenként, hogy az összes ipari szövetkezetek segélyei nem érnek fel vele. Nos, ez ellen nincsenek Ehrenreich urnak kifogásai, és csak az a morzsa, a­me­lyet a kisiparosoknak dobnak, fáj az ő lelkének. Ha ő maga is nem volna czipész, megérteném a gondolkodá­sát, így azonban rejtély marad előttem a dolog, habár jóhiszeműségét nem vonom is kétségbe. Rektorisz Sándor szintén a szövetkezetek ellen for­dul, azt mondván, hogy több rendelője azt mondotta neki, hogy a szövetkezetben jobb és finomabb munká­kat olcsóbban lehet kapni, mint nála. Bizony t, szaktár­sam, én ilyesmit resteltem volna nyilvános ülésen el­mondani. Mert ezzel ön egyenesen bevallotta, hogy ön furcsa felfogás. Azt hiszem, minden czipész örömmel látja fővárosi szaktársainknak mozgalmát, a­mely jó mindnyájunk ér­dekében történik­. Én magam is őszinte örömmel olvas­ MAGYAR CZIPESZ-UJSAG. . WUJ I­ S TÁ­R­C­Z A. if Karácsonyest. Irta: Gábor József. Az 1850 es években Brassóban laktam. Ezenköz­ben egy karácsonyestére egy nőrokonom meghívott va­csorára, hogy e szent estét ne legyek kénytelen idege­nek között eltölteni. Az illető nem lakott benn Brassóban, hanem an­­nek egyik kis külvárosában, melyet Mártonfalvának ne­veztek. Mártonfalva a Czenk-hegységnek keleti részén terül el, mintegy 500 pereznyi távolságra a vártól. Az Az út mely oda vezet, rendkívül meredek és az úgyne­vezett „czigány-negyed“ mellett kell elhaladni. Ez a csaknem falunak mondható czigány negyed, akkori idő­ben mintegy 150—180 kunyhóból állott. Hogy mikor telepedtek itt meg a czigányok, arra a leg­öregebb emberek sem emlékeztek. A férfiak mind muzsiku­sok voltak, szabad óráikban pedig üstöt foldoztak, de nem vetették ám meg az apróbb fosztogatásokat sem, de ezt csak az ő területükön és azt is álarc­osan, hogy felis­merhetők ne legyenek, mert tudták, hogy nagy büntetés vár rájuk. Az idő már 12 óra felé járt, midőn én szives ro­konaimtól elbúcsúzva hazafelé mentem a városba, hogy az éjjeli misékről el ne késsek. A hó nagy pelyhekben hullott alá és oly magas volt, hogy csaknem térdig besüppedt az ember; a hideg oly dermesztő volt, hogy csaknem megfagytam. De oly gyorsan mentem, hogy csakhamar kimelegedtem és ví­gan fütyörészve haladtam a város kapuja felé. Egy­szerre csak a czigány negyedből két torzonborz alakot láttam mint az árnyékot kisuhanni, a­kik szintén a vísi­­kapu felé sompolyogtak, valószínűleg azért, hogy ott elembe kerülve megtámadjanak. Nem voltam ugyan gyáva ficzkó, de mégis ilyen elhagyott helyen nem akar­tam az életemet koczkáztatni, fogtam tehát magamat és visszafutottam rokonaimhoz. Midőn elmondtam, hogy miért jöttem vissza, sógo­rom egy kiszolgált huszárőrmester hangosan felkaczagott, hogy én két czigánytól meg tudtam ijedni, mikor ő­­az egész czigánynegyedet meg tudná kergetni és miután az éjféli misétől már úgyis elkéstem, újra leültettek, hogy majd későbben elkísérnek a veszedelmes után. Magam is beláttam, hogy már idejére nem juthatok vissza Brassóba, beletörődtem a változhatatlanba és hallgattam egy igen kedves és szép menyecskének az elbeszélést a­ki szintén vendég volt és igen szépen adta elő, hogy miként ismerte meg a férjét, egy déli szép székely em­bert, aki csak egyszerű vándorló czipészsegéd volt, de a feleségével, aki nagyon gazdag földműves egyetlen lánya volt, oly nagy vagyont kapott, hogy mesterségét a szegre akasztotta és gazdálkodott. Elmondom úgy, miként az asszonykától hallottam. Két éve múlt e hó­napban — mondá — midőn édes­apámmal a szomszéd­­ mezővárosba akartunk menni, hogy karácsonyra az ottani­­ üzletekben egyet-mást megvásároljunk. Az út mely odáig vezetett egy magas hegyre ka­nyarodott, a melyen igen nagy sűrű erdő volt. Régeb­ben sok medve is tartózkodott a barlangjaiban, de va­dászok oly sok pusztítást vittek közöttük véghez, hogy

Next