Magyar Czipész-Ujság, 1901 (11. évfolyam, 1-24. szám)
1901-01-01 / 1. szám
. Szak- és mértékkönyvünk. Mértékkönyvünk a sajtó alól kikerülvén, annak szétküldése részint a teljes befejezés, részint pedig a m. kir. posta amaz intézkedése folytán, hogy az újévi nagy torlódások következtében az ilyen nem sürgős küldemények kerülendők, azt csak lapunk f. hó 15 számával kapják azon t. előfizetőink, kik arra a jogot megszerezték. Azt azonban most sem mulasztjuk el ismételni, hogy e művecske egy olyan hasznos kellékét fogja képezni a czipésznek, amelyet, ha egyszer megszerezte magának, többé nélkülözhetni nem fogja Hogy miből áll a könyv tartalma, azt ismét elmondjuk. Különféle férfi és női divatminták, hogy a csipész, amikor a rendelőnél jelentkezik, annak választás végett megmutathassa. Azt hisszük, hogy hathatósabb eszközzel alig emelhető a czipész szaktekintélye. A derékszög szerinti szabászat teljes ismertetése, magyarázó ábrákkal, amivel szintén egy általános kívánságnak akartunk eleget tenni. Skála, férfi, női fiú és leány czipek részére és végül mértékkönyv, amely még a legkeresettebb czipésznek is legalább 6 hóra elégséges a vít mértékek bejegyzésére. És ezért t. szaktársak nem kívánunk egyebet, mintegy fél évi előfizetést. Aki egy fél évre előfizet lapunkra, ingyen és díjtalanul kapja a könyvet és ezen szabály alól bármenynyire sajnáljuk is, el nem térhetünk, mert ez egy olyan könyv, amelynek kiállítása igen tetemes költségeket okoz nekünk, és amelyet bolti árban 2 koronáért fogunk eladni. Amidőn tehát mégegyszer kérjük t. szaktársainkat, hogy előfizetési díjaikat minél hamarább beküldeni szíveskedjenek, szűk és mértékkönyvünket figyelmükbe ajánljuk. Nam a „Magyar Czipész Ujság“-ban az arról hozott bőséges jelentéseket. De örömömet csakhamar fájdalom váltotta fel, látva azt, hogy még most is sok az olyan czipész, aki nemcsak hogy nem akarja a szövetkezetek czélját megérteni, hanem még állást foglal ellenük, így pl. Ehrenreich Adolf szaktárs neki ront a kisipari szövetkezeteknek és kifogásolja, hogy az állam azoknak szubvenciót ad. Ugyan , szaktárs úr, nem volna szíves elsorolni azokat a szövetkezeteket, amelyeket az állam azokkal az óriási összegekkel — amelyeket ön annyira sajnál tőlük"— eddig segélyezett Bizony, bizony nagyon soványak azok a falatok, amiket a kisiparosok eddig abból az állami segélyezésből haraptak és bizony nem érdemes érte, szaktárs úr, annyi szót vesztegetni. De ha tényleg úgy volna, amint ön azt állítja, nem helyén volna-e az a segély ? Nem kapnák-e azt iparosok, akik fáradva, kínlódva tanulták mesterségüket és becsülettel fizetik ennek a földnek pénz- és véradójukat ? Hiszen számtalan az a vállalat, amelyeknek tulajdonosai csak egyes emberek, akik soha sem tanulták mesterségüket és olyan segélyeket kapnak egyenként, hogy az összes ipari szövetkezetek segélyei nem érnek fel vele. Nos, ez ellen nincsenek Ehrenreich urnak kifogásai, és csak az a morzsa, amelyet a kisiparosoknak dobnak, fáj az ő lelkének. Ha ő maga is nem volna czipész, megérteném a gondolkodását, így azonban rejtély marad előttem a dolog, habár jóhiszeműségét nem vonom is kétségbe. Rektorisz Sándor szintén a szövetkezetek ellen fordul, azt mondván, hogy több rendelője azt mondotta neki, hogy a szövetkezetben jobb és finomabb munkákat olcsóbban lehet kapni, mint nála. Bizony t, szaktársam, én ilyesmit resteltem volna nyilvános ülésen elmondani. Mert ezzel ön egyenesen bevallotta, hogy ön furcsa felfogás. Azt hiszem, minden czipész örömmel látja fővárosi szaktársainknak mozgalmát, amely jó mindnyájunk érdekében történik. Én magam is őszinte örömmel olvas MAGYAR CZIPESZ-UJSAG. . WUJ I S TÁRCZ A. if Karácsonyest. Irta: Gábor József. Az 1850 es években Brassóban laktam. Ezenközben egy karácsonyestére egy nőrokonom meghívott vacsorára, hogy e szent estét ne legyek kénytelen idegenek között eltölteni. Az illető nem lakott benn Brassóban, hanem annek egyik kis külvárosában, melyet Mártonfalvának neveztek. Mártonfalva a Czenk-hegységnek keleti részén terül el, mintegy 500 pereznyi távolságra a vártól. Az Az út mely oda vezet, rendkívül meredek és az úgynevezett „czigány-negyed“ mellett kell elhaladni. Ez a csaknem falunak mondható czigány negyed, akkori időben mintegy 150—180 kunyhóból állott. Hogy mikor telepedtek itt meg a czigányok, arra a legöregebb emberek sem emlékeztek. A férfiak mind muzsikusok voltak, szabad óráikban pedig üstöt foldoztak, de nem vetették ám meg az apróbb fosztogatásokat sem, de ezt csak az ő területükön és azt is álarcosan, hogy felismerhetők ne legyenek, mert tudták, hogy nagy büntetés vár rájuk. Az idő már 12 óra felé járt, midőn én szives rokonaimtól elbúcsúzva hazafelé mentem a városba, hogy az éjjeli misékről el ne késsek. A hó nagy pelyhekben hullott alá és oly magas volt, hogy csaknem térdig besüppedt az ember; a hideg oly dermesztő volt, hogy csaknem megfagytam. De oly gyorsan mentem, hogy csakhamar kimelegedtem és vígan fütyörészve haladtam a város kapuja felé. Egyszerre csak a czigány negyedből két torzonborz alakot láttam mint az árnyékot kisuhanni, akik szintén a vísikapu felé sompolyogtak, valószínűleg azért, hogy ott elembe kerülve megtámadjanak. Nem voltam ugyan gyáva ficzkó, de mégis ilyen elhagyott helyen nem akartam az életemet koczkáztatni, fogtam tehát magamat és visszafutottam rokonaimhoz. Midőn elmondtam, hogy miért jöttem vissza, sógorom egy kiszolgált huszárőrmester hangosan felkaczagott, hogy én két czigánytól meg tudtam ijedni, mikor őaz egész czigánynegyedet meg tudná kergetni és miután az éjféli misétől már úgyis elkéstem, újra leültettek, hogy majd későbben elkísérnek a veszedelmes után. Magam is beláttam, hogy már idejére nem juthatok vissza Brassóba, beletörődtem a változhatatlanba és hallgattam egy igen kedves és szép menyecskének az elbeszélést aki szintén vendég volt és igen szépen adta elő, hogy miként ismerte meg a férjét, egy déli szép székely embert, aki csak egyszerű vándorló czipészsegéd volt, de a feleségével, aki nagyon gazdag földműves egyetlen lánya volt, oly nagy vagyont kapott, hogy mesterségét a szegre akasztotta és gazdálkodott. Elmondom úgy, miként az asszonykától hallottam. Két éve múlt e hónapban — mondá — midőn édesapámmal a szomszéd mezővárosba akartunk menni, hogy karácsonyra az ottani üzletekben egyet-mást megvásároljunk. Az út mely odáig vezetett egy magas hegyre kanyarodott, a melyen igen nagy sűrű erdő volt. Régebben sok medve is tartózkodott a barlangjaiban, de vadászok oly sok pusztítást vittek közöttük véghez, hogy