Magyar Czipész-Ujság, 1908 (18. évfolyam, 1-23. szám)

1908-01-01 / 1. szám

"""" (Q Ф A MAGYAR LÁBBELI- ÉS BŐRIPAR KÖZLÖNYE В UD APEST-SZÉKESFÓ VÁROS CZIPÉSZ-IPARTESTÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA.^ * XVIII. Előfizetési dij: lenyel évre 2 Kor-,téléyre 4 Kor., enész évre 8 Kor. Megjelenik minden hó l-ón és 15-én. Divat- vagy szabász-mintamelléklettel. Szerkesztőség és kiadóhivatal : BUDAPEST, VIII. kcr., Nap-ntcza 13. rcám. Kéziratok nem küldetnek vissza Főszerkesztő : Dr^skóczy Bertalan, áll. czipész szaktanitó. t t A 0 e* Felelős szerkesztő : SZENES I. Tisztelettel értesítjük t. előfizetőinket, hogy lapunk a nyomdánkban előforduló technikai ne­hézségek folytán ezután mindig a hónap 5. és 20-ik napján fog megjelenni. Boldog újévet kivánun t. olvasóinknak Újévi gondolatok. Valahányszor egyet fordul az idő kereke és tizenkét hónap, vagy ahogy mondani szokás, egy év merül a semmiségbe, az ember miként az utas a két határ között megáll és hol hátra az elhagyott útra, hol pedig előre néz és mér­legeli : vájjon milyen hosszú, milyen fáradságos lesz még a hátralevő ut ? Az utat, melyet mi magyar czipésziparosok megtettünk, ismerjük. Tudjuk, kogy tele volt göröngyökkel, tövisekkel, amely véresre sebezte a vándorlásban kifáradt lábainkat. De vájjon milyen lesz a következő ut. Milyen lesz az uj esztendő. Milyenek egyáltalá­ban azok az idők, amelyeket a magyar czipész- kisiparnak élnie kell? Erre bizony nagyon ne­héz a felelet. Mi, akik húsz éves tapasztalatból Ítélhetjük meg a helyzetet — őszintén szólva — nem nagyon rózsás színben látjuk a magyar czipész- kisipar jövőjét. Nem pedig azért, mert a magyar czipészek fölött nyomtalanul halad el az idők szelleme. Nem akarnak okulni a tapasztalatokon és szinte végzetszerűen várják, mig a mindin­Munkatársak: KrazBof János, Matutsek Jó­zsef, Ferenczi Ignácz, Gáborcz Gáspár, Bedő József, Németh. Imre, Úri Imre és Marton Eipót czipészmesterek. f , ö tr­kább elhatalmasodó nagytőke és ’nagyipar veg- képen kiveri kezükből az elődöktől öröklött utolsó szerszámdarabot. Igaz, hogy vannak sokan, akik tudják mit követel tőlük az uj idők szelleme. Tanulnak, fáradoznak, kutatnak és ezeknek sikerült is a magyar czipészetet egészen a művészetig fej­leszteni. De ezek a jelenségek csak egyes exis- tencziáknak biztosítják megélhetésüket. Egészben és nagyjában a czipészkisipar hanyatlóban van és a 20,000 czipésziparosnak, akik ez idő sze­rint még Magyarországban lábbeli készítéssel foglalkoznak, két harmadrésze csak tengődik és nem igen van kilátás rá, hogy a közel jövőben ezeknek a helyzetük megjavuljon. Jól tudom, hogy ezek a szegény iparosok nem akarják ennek az általános romlásnak az okát önmagukban keresni és a szabad ipart, a nagy tőkét és a haladó időnek minden vívmá­nyát okozzák inkább, mint önmagukat. Hát az igaz, hogy ez okozta vesztüket. De hát ki ál­líthatja meg az idő szekerét. Annyi ereje sen­kinek sincs. Az embernek csak az a tehetsége adatott meg, hogy rája ugorjék, bele kapaszkod­jék és tovább vitesse magát általa. Aki az uj idők szellemébe bele tud illeszkedni, az gyarap­szik, aki azonban a régi, elavult elvek szerint akarja életmódját berendezni, annak a fejlődés rideg törvényei szerint tönkre kell mennie. És a magyar czipészek nagy zöme — saj­nos — a régi elvekkel, felfogásokkal kövezett utakon halad. О nem akar tudomást venni sem a gépekről, sem a modern szerszámokról. Czvikkel, szegez, ványol, csirizei mint a nagyapja, körülte, mögötte, előtte pedig nőnek a czipőgyárak, a amelyek a czipészkisipart felülmúló lábbelit ké­szítenek. De nem tesz egyebet sem. Amerre szem lát, ahol ember tapossa a jó Isten földjét, mindenütt a szervezkedést állítják az egyes tá-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék