Magyar Czipész-Ujság, 1911 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1911-01-01 / 1. szám
XXI. évfolyam. Budapest, 1911. január hó 5-én. 1. szám. MAGYAR CIPÉSZ ÚJSÁG. A MAGYARORSZÁGI CIPÉSZIPAROSOK SZAKÉRDEKEIT ELŐMOZDÍTÓ KÖZPONTI KÖZLÖNY, BUDAPEST-SZÉKESFŐVÁROS CIPÉSZIPARTESTÜLETÉNEK ÉS AZ ORSZÁGOS CIPÉSZKISIPAROS SZÖVETSÉG HIVATALOS LAPJA Előfizetési díj: Felelős szerkesztő: SZENES I. negyedévre 2 K, félévre 4 K, egész évre 8 K. Megjelenik minden hó 5-én és 20-án. Divat- vagy szabászminta-melléklettel. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VII., Garay utca 24. sz. Főszerkesztők: Draskóczy Bertalan és Ury Imre cipész-szaktanítók. Munkatársak: Krazsóf János, Matutsek József, Ferenczi Ignác, Bedő József, Németh Imre és Marton Lipót cipészmesterek. Új év, új szempontok. Az újév kezdetén szokásszerűen levonjuk az elmúlt év tanulságos konzekvenciáit és ezek alapján szabunk irányt jövendő munkásságunknak. Az elmúlt esztendő nem sok jót és vigasztalót nyújtott és ha őszinték akarunk lenni, bevallhatjuk, hogy a cipészipar mérlege nem mutatja azt az eredményt, melyet egy ilyen nagyterjedelmű iparágnak mutatnia kellene. Sok küzdelem és anyagi bajok évi eredményeként csak a szimpla megélhetés jutott osztályrészünkül. Nem okolhatjuk ezért a folyton fejlődő és szédületes eszközökkel dolgozó gyáripart, mert hiszen ez a fejlődés következménye, hanem, ha igazságosak akarunk lenni, csakis önmagunkra kell visszavetnünk a keserű ódiumot, mert egy olyan szakma művelőinek, mely oly sokféle akadályokkal van körülbástyázva, fokozottabb erővel és nagyobb enerzsiával kellene dolgoznia, mint a cipészek dolgoznak. Az eredmények és sikerek kezdete a küzdelem és ép akkor zárhatnánk le könyveinket méltó kimutatással, ha ezt a küzdelmet őszintén és nagyra hivatott erővel harcoltuk volna végig. Ám — és ez eredendő bajuk a cipészeknek — bennük csak a megélhetés ösztöne dolgozik és nem az iparág felvirágoztatásáért való törekvés. Azért, ha fájó szívvel teszszük félre a sikertelen év szürke üzleti könyveit, ne feledjük el, hogy egyedül csak mi vagyunk okai, hogy könyveink rubrikái alacsony számokat össszegeznek. Akik a múltból nem tudnak, vagy nem akarnak tanulságot levonni, azoknak nem lehet kilátásuk egy szebb jövőre. Akik azzal a gondolattal teszik le szerszámaikat, hogy könnyelműen a viszonyokra hárítják önön bűneiket, ne várjanak többet ettől az esztendőtől sem. Az ilyen mesterek sorsa a szegényes élet, a kilátástalan jövő. De, akik nem azért dolgoznak, hogy munkájuk csak száraz kenyeret juttasson nekik, hanem megéheznek a kalácsra is, azoknak lelke közelebb fekszik a modern élet törekvéseihez, azok nem lemondó megbéküléssel fogják tudomásul venni az elmúlt esztendő sivár mérlegét, hanem új és nemesebb készséget merítenek az ó esztendő eredménytelenségéből. Ez a század és ennek minden esztendeje a munka jellegében fogant és az is szentelte fel. Nem élünk már olyan időket, mikor az életküzdelemhez elegendő a kalapács, a kapta,erő is kell, mely ezekből sikereket tudjon kicsiholni. Erő, melylyel végig lehet küzdeni az életet és fel lehet szabadítani a gondok terhe alól a veszélyeztetett existenciát. Abban a korban, amikor diadalmasan hódít az üzleti szellem, csak az élhetetlenek húzódnak meg egy sötét sarokban, míg a harczra termettek merészen vágnak neki a jövőnek. Azoknak a cipészeknek, akiknek minden tevékenységük csupán létharc volt a már letűnt év, nem jósolhatunk többet ebben az esztendőben sem. Ezeknek ezután is csak abban merül ki egész ipari életük, hogy bőrt vesznek és cipőt csinálnak belőle, heti tíz forintból élnek családostul és az eljövendő decemberben újra üres zsebbel kopogtatnak az új esztendő ajtaján. És ez így fog menni mindaddig, míg kezük bírja a munkát. De akik elég merészek a korszellemtől áthatva és felvértezve kilépni a küzdőtérre és akik iparágukat nem eszköznek, de célnak hirdetik, azoknak többet jósolhatunk, mint tehetetlen társaiknak. Azoknak mondjuk az itt következőket : Mindnyájuknak joga van letelepedni az élet