Magyar Grafika, 1924 (5. évfolyam, 3-12. szám)
1924-03-01 / 3-4. szám
Hogyan neveljünk üzemvezetőket a jövő számára? XIX. SZÁZAD egyik legfontosabb ténye a munkafolyamat megszervezése, illetve egyes munkamenetekre való felosztása. Az egyes foglalkozási ágak specializációját ugyanis párhuzamosan kísérte a munkateljesítés és egyes részeinek fokozódó specializációja. A termelés az egyéntől már nem egységes és összefüggő munkateljesítményt követel, hanem azt, hogy összes erőit a munkafolyamat egy részére irányítsa. Az egyes munkás erői és képességei tehát egy bizonyos irányban képeztetnek és használtatnak ki. Ez a specializáció természetes következménye az üzemi és gazdasági élet gazdaságosabb irányban való kiválogatódásának. Semmi kétségünk sem lehet aziránt, hogy ez a specializálódás gyakorlati és gazdasági okokból tovább fog fejlődni, de ebben a folyamatban nagy veszedelem rejlik. Az egyes iparágaknak ugyanis nemcsak munkásokra, hanem üzemvezetőkre is van szükségük. A közép- és a nagyüzemekben ezek a vezetők eddig abból az előző generációból emelkedtek ki, akik a modern grafikai iparokat, a chemigraphiát, az offsetnyomást szinte kezdeteikből látták még kibontakozni. Ezek az egyéniségek együtt nőttek meg az iparral és így általános áttekintésük van az egész szakmáról. És így ezek az egyéniségek, különösen az intelligensebbek, alkalmasak is arra, hogy az üzemekben vezető pozíciókat töltsenek be, mert megfelelő tájékozottsággal bírnak az összes felmerülő technikai és kalkulációs kérdésekről. De ha ez a generáció kihal, kik fognak utána következni ? Az utánuk következő generáció tagjai már nem bírnak ezzel az általános áttekintéssel, mert ők már a specializált munkakörben nőttek fel. Mint tanoncok megtanulták ezt vagy azt az ágát a szakmának, de nem tudtak áttekintést szerezni a szakma összes ágai felett. Ők már csak specialisták. Nem akarom itt azokat az okokat vizsgálni, amelyek ehhez az állapothoz vezettek, mert azok nagyon is bonyolultak és az egész gazdasági élet alaptörvényein alapulnak, de a ténnyel magával számolnunk kell. Nem kisebb személyiség, mint F. Goetz professzor mutatott rá először nyilvánosan erre a kérdésre, az »Archiv für Buchgewerbe« 1921/22. évfolyamának hasábjain, bár ő akkor főként a fotochemigráfiai szakmára gondolt, amelynek egyes technikai ágai között az összeműködés még sokkal komplikáltabb, mint a többi szakmában. Az a körülmény, hogy bizonyos belátható idő múlva nem állanak majd megfelelő vezetésre alkalmas erők a szakma rendelkezésére, súlyos következményekkel járhat a szakmára nézve. A távolabb látó és előre gondolkodó elemek kötelessége ezekkel a veszélyekkel számolni, amíg nem késő a dolog. Utat és módokat kell keresni arra, hogy a szakma hozzájuthasson azokhoz a vezető erőkhöz, amelyekre szüksége van. Németországban az utolsó években többször felmerült ez a kérdés és a vélemények körülbelül az alább megjelölendő irányba mutattak, de a gazdasági krízis eltemette ezt a kérdést is. Feltétlenül meg kell annak a lehetőségét teremteni, hogy a szakma tehetséges és intelligens elemei közül azok, akik alapos szakképzettségre tehettek szert egy bizonyos szűkebb területen, annyira továbbképezhessék magukat, hogy a szakma egész területéről általános áttekintést szerezhessenek. Ennek elérésére a következőket ajánlhatnánk: A grafikai szakma fejlettségéhez és terjedelméhez képest minden országban egy vagy több tanintézet lenne alapítandó. Ezek az intézetek azonban ne specializált üzemek legyenek, hanem olyan üzemek, amelyek a grafikai szakma összes ágait felölelik, vagy legalább is mindent, ami a nyomásra, demográfiára, könyvkötészetre és esetleg a festék- és papirosgyártásra vonatkozik. Ezekben az üzemekben aztán a kiválasztott munkaerők bizonyos terv szerint mint segédek alkalmaztassanak, a mindenkor érvényben levő tarifa szerinti fizetések mellett, mégpedig úgy, hogy az alkalmazás ideje bizonyos megszabott terjedelemre, mondjuk két évre legyen korlátozva. A Németországban uralkodó felfogástól eltérően helyesebb lenne, ha ezek az intézetek az államtól és annak mindenkori anyagi helyzetétől függetlenek lennének. Ezek az intézetek tehát ne legyenek akadémiák, iparművészeti, technikai tanintézetek, hanem kereskedelmi alapon vezetett magánintézetek, amelyek nyereségre dolgoznak és amelyeknek fennállása teljesen saját üzleti eredményeiktől és nem állami segélyektől függ. Élükön pedig ne művészek, hanem szakemberek és kereskedők álljanak. Az ilyen tanműhely aztán foglalja magába a legkülönbözőbb szakosztályokat, amelyeknek az élén kitűnő szakemberek álljanak. Mint növendékek csak olyan segédek léphessenek be, akik megfelelően igazolt többéves tanoncidővel és gyakorlattal rendelkeznek. Csak ilyen módon lenne lehetséges azoknak a dilettánstömegeknek a nevelését ellensúlyozni, akiket a különböző akadémiák és művészeti iskolák nevelnek. A legfontosabb ezeknek az iskoláknak a teljes gazdasági szabadsága és függetlensége, úgy, hogy az üzem menetében a gazdasági élet összes hullámverései érezhetőkké váljanak (konjuktúra!). Csak így válik