Magyar Grafika, 1924 (5. évfolyam, 3-12. szám)

1924-03-01 / 3-4. szám

Hogyan neveljünk üzemvezetőket a jövő számára? XIX. SZÁZAD egyik legfonto­sabb ténye a munkafolyamat megszervezése, illetve egyes munkamenetekre való felosz­tása. Az egyes foglalkozási ágak specializációját ugyanis párhu­zamosan kísérte a munkatelje­sítés és egyes részeinek foko­zódó specializációja. A termelés az egyéntől már nem egységes és összefüggő munkateljesít­ményt követel, hanem azt, hogy összes erőit a munka­folyamat egy részére irányítsa. Az egyes munkás erői és képességei tehát egy bizonyos irányban képeztetnek és használtatnak ki. Ez a specializáció természetes következménye az üzemi és gazdasági élet gazdaságo­sabb irányban való kiválogatódásának. Semmi kétsé­günk sem lehet aziránt, hogy ez a specializálódás gya­korlati és gazdasági okokból tovább fog fejlődni, de ebben a folyamatban nagy veszedelem rejlik. Az egyes iparágaknak ugyanis nemcsak munkásokra, hanem üzemvezetőkre is van szükségük. A közép- és a nagy­üzemekben ezek a vezetők eddig abból az előző generációból emelkedtek ki, akik a modern grafikai iparokat, a chemigraphiát, az offsetnyomást szinte kez­deteikből látták még kibontakozni. Ezek az egyénisé­gek együtt nőttek meg az iparral és így általános átte­kintésük van az egész szakmáról. És így ezek az egyéni­ségek, különösen az intelligensebbek, alkalmasak is arra, hogy az üzemekben vezető pozíciókat töltsenek be, mert megfelelő tájékozottsággal bírnak az összes felmerülő technikai és kalkulációs kérdésekről. De ha ez a generáció kihal, kik fognak utána következni ? Az utánuk következő generáció tagjai már nem bírnak ezzel az általános áttekintéssel, mert ők már a spe­cializált munkakörben nőttek fel. Mint tanoncok meg­tanulták ezt vagy azt az ágát a szakmának, de nem tudtak áttekintést szerezni a szakma összes ágai felett. Ők már csak specialisták. Nem akarom itt azokat az okokat vizsgálni, amelyek ehhez az állapothoz vezettek, mert azok nagyon is bonyolultak és az egész gazdasági élet alaptörvényein alapulnak, de a ténnyel magával számolnunk kell. Nem kisebb személyiség, mint F. Goetz professzor mutatott rá először nyilvánosan erre a kérdésre, az »Archiv für Buchgewerbe« 1921/22. évfo­lyamának hasábjain, bár ő akkor főként a fotochemi­­gráfiai szakmára gondolt, amelynek egyes technikai ágai között az összeműködés még sokkal komplikál­tabb, mint a többi szakmában. Az a körülmény, hogy bizonyos belátható idő múlva nem állanak majd meg­felelő vezetésre alkalmas erők a szakma rendelkezé­sére, súlyos következményekkel járhat a szakmára nézve. A távolabb látó és előre gondolkodó elemek kötelessége ezekkel a veszélyekkel számolni, amíg nem késő a dolog. Utat és módokat kell keresni arra, hogy a szakma hozzájuthasson azokhoz a vezető erők­höz, amelyekre szüksége van. Németországban az utolsó években többször felmerült ez a kérdés és a vélemények körülbelül az alább megjelölendő irányba mutattak, de a gazdasági krízis eltemette ezt a kérdést is. Feltétlenül meg kell annak a lehetőségét teremteni, hogy a szakma tehetséges és intelligens elemei közül azok, akik alapos szakképzettségre tehettek szert egy bizonyos szűkebb területen, annyira továbbképezhes­sék magukat, hogy a szakma egész területéről általános áttekintést szerezhessenek. Ennek elérésére a követ­kezőket ajánlhatnánk: A grafikai szakma fejlettségéhez és terjedelméhez képest minden országban egy vagy több tanintézet lenne alapítandó. Ezek az intézetek azonban ne speci­alizált üzemek legyenek, hanem olyan üzemek, amelyek a grafikai szakma összes ágait felölelik, vagy legalább is mindent, ami a nyomásra, d­emográfiára, könyvkö­tészetre és esetleg a festék- és papirosgyártásra vonat­kozik. Ezekben az üzemekben aztán a kiválasztott munkaerők bizonyos terv szerint mint segédek alkal­maztassanak, a mindenkor érvényben levő tarifa sze­rinti fizetések mellett, még­pedig úgy, hogy az alkal­mazás ideje bizonyos megszabott terjedelemre, mond­juk két évre legyen korlátozva. A Németországban uralkodó felfogástól eltérően helyesebb lenne, ha ezek az intézetek az államtól és annak mindenkori anyagi helyzetétől függetlenek lennének. Ezek az intézetek tehát ne legyenek akadémiák, iparművészeti, techni­kai tanintézetek, hanem kereskedelmi alapon veze­tett magánintézetek, amelyek nyereségre dolgoznak és amelyeknek fennállása teljesen saját üzleti eredmé­nyeiktől és nem állami segélyektől függ. Élükön pedig ne művészek, hanem szakemberek és kereskedők álljanak. Az ilyen tanműhely aztán foglalja magába a legkülönbözőbb szakosztályokat, amelyeknek az élén kitűnő szakemberek álljanak. Mint növendékek csak olyan segédek léphessenek be, akik megfelelően iga­zolt többéves tanoncidővel és gyakorlattal rendelkez­nek. Csak ilyen módon lenne lehetséges azoknak a dilettánstömegeknek a nevelését ellensúlyozni, akiket a különböző akadémiák és művészeti iskolák nevel­nek. A legfontosabb ezeknek az iskoláknak a teljes gazdasági szabadsága és függetlensége, úgy, hogy az üzem menetében a gazdasági élet összes hullámverései érezhetőkké váljanak (konjuktúra!). Csak így válik

Next