Magyar Gyáripar, 1914 (4. évfolyam, 1-24. szám)
1914-01-01 / 1. szám
a Magyar Gyáripar európai színvonalat, azt a becsvágyat, hogy országos érdekek a legmagasabb szempontból tekintessenek át és a tudás és kitartó munka minden eszközével érvényesíttessenek, akkor Lers Vilmos bizonynyal megkapja az „államférfi“ epithetont. Mi őszinte bizalommal nézünk az ő rezsimje elé. * A Magyar Gyáripar múlt száma megemlékezett arról a küzdelemről, mely a pénztári választások, jelesül a pénztár elnöki székének betöltése körül a munkaadók kebelében kitört. A M. Gy. O. Sz. minthogy tagjai mindkét csoportnál érdekelve vannak, semleges álláspontot foglalt el ebben az ügyben, de örömmel látta azt a mély érdeklődést, mely e kérdés körül a munkaadóknál megnyilvánult s figyelemmel kísérte abban a reményben, hogy a küzdő munkaadópártok kompromisszumából fog kialakulni az irány,melyben a törvény okozta nehéz viszonyok között a Munkáspénztár vezetendő lesz. A kompromisszum, sajnos, nem jött létre és a választás megtörténvén a régi igazgatóság újból megválasztatott, ellenben teljesen kiszorult az a munkaadópárt, mely a speciális munkaadó szempontokat szigorúbban óhajtotta volna szem előtt tartatni. A választást ez a párt megfelebbezte, mert szerinte nem alapszabályszerűleg, pucscsszerűen ejtetett meg. Nem tudjuk, melyik félnek van igaza, nem is szándékunk a felebbezési hatóság döntésének elébe vágni. Csak azt akarjuk megjegyezni, hogy az ipari munkaadó-érdeknek nem felelhet meg bármely munkaadópárt letörése, de különösen nem felelhet meg az, hogy ez a letörés a szocialisták segítségével, a velük való szövetkezés révén történjen meg. Ez annyira magától értetődő munkaadó-érdek, hogy a megválasztott igazgatóságról ennek a fontos elvnek a negligálását fel sem tételezhetjük. Úgy, hogyha van valamit szemére vetnünk az egyik pártnak, meg a másiknak is, az csak az a körülmény, hogy olyan mereven elzárkóztak egymás törekvéseinek a megértése elől s igy lehetetlenné vált — mindkét párt hibájából , hogy a Pénztár vezetésében mindazok résztvegyenek, kik ezt jogosan ambicionálják. * Hírlik, hogy a Tavaszi Vásár intézménye megszűnik. Az intézmény vezetősége és némely résztvevő közgazdasági érdekeltség között nézeteltérés támadt abban az elvi kérdésben, hogy vajon ez az évente megismétlődő időszaki kiállítás tisztán nemzeti alapon szerveztessék-e meg, vagy pedig lehetővé tétessék, hogy külföldi kiállítók is részt vegyenek cikkeikkel a vásáron. A mi álláspontunk e kérdésben természetesen nem lehet más, minthogy a Tavaszi Vásárnak, ha számítani akar a különböző gazdasági érdekképviseletek erkölcsi támogatására, a kormány anyagi segélyére, csakis nemzeti alapon szabad szervezkednie. De valljuk be őszintén, hogy a mai viszonyok között — és még sokáig — ez a szempont sem fontos Ma az ilyen Vásárnak egyáltalán — sem nemzeti, sem nemzetközi alapon nincs jogosultsága. Nemcsak azért, mert minden előfeltétele hiányzik a dolognak: az állandó kiállítási csarnok, a közönség, kinek az árukat mutogatni lehetne — itt elsősorban a Balkánra gondolunk —, hanem azért is, mert magyarán szólva ma a kisebb gondunk is nagyobb az ilyen kiállításnál Egy ilyen állandó kiállításnak a kereskedelmi forgalom, a kereskedelemtechnika mai fejlettsége mellett csak úgy van értelme, ha erőnk teljéből, — hogy is mondjuk csak ? — túlpezsdülő gazdasági erőkből mintegy magától alakul ki. Ennek a túlpezsdülő gazdasági erőnek ma nyomát se látni nálunk. Csüggedés, fásultság, reménytelenség. Tudjuk: mindez meg fog változni. De addig is, míg ez a nagyon óhajtandó változás bekövetkezik, addig is kímélnünk kell gazdasági életünket minden felesleges idegesítő momentumtól. * A magyar vasipar pályázott a szerb államvasutak sínszállítására. Minden lehetőt elkövetett, hogy e szállítást megkapja, árban a legolcsóbb ajánlatot tette, a legkedvezőbb szállítási feltételeket vállalta s mindennek dacára a szállítást a francia vállalkozás kapta meg. Nemde elégséges e tényállásból annyit közölni, hogy bárki megértse belőle, hogy a szerb sínszállítás odaítélésénél a közgazdasági szempontoknak semmi szerepük nem volt. Ami itt történt, az egyszerűen egy epizódja annak a viszonynak, melybe a Monarchia Szerbiához a Balkán-mozgalmak folytán jutott. Ha tehát valaki ebből az alkalomból mindenáron hozzáértését akarja demonstrálni, akkor értekezhet külügyi politikánk káros közgazdasági következményeiről, de ebből az ötletből „a vaskartell kudarcát“ emlegetni, mint azt a Pesti Hírlap közgazdasági rovata teszi, enyhén szólva nevetséges dolog. Azaz nevetséges volna, ha nem volna olyan szomorú, hogy ez az eset is dokumentálja a magyar sajtó nagy részének elfogultságát a magyar ipari vállalkozás iránt. Ha véletlenül Németországgal esik meg ez a dolog, akkor a német önérzet — s ezt az önérzetet elsősorban bizonyára a német sajtó képviselné — legalább is diplomáciai beavatkozásról beszélne. Nálunk ellenben „a vaskartell kudarcáéról beszélnek, el nem titkolható kárörömmel és abszolút informálatlansággal. Hol van itt a vaskartell kudarca és mi köze egyáltalán a kartellnek a külföldi szállításokhoz? Vajon analizáljuk-e azt a furcsa megállapítást, hogy a vaskartell azért nem tudott kifelé erőt kifejteni, mert a belső piac kihasználása volt jó konjunktúrában minden gondja. Eltekintve attól, hogy — mint mondottuk — a kartellnek semmi köze az egész ügyhöz s hogy a magyar vállalat dacára az olcsóbb áraknak üttetett el a szállítástól, tudvalevő dolog, hogy minél kedvezőbben értékesítheti valamely iparág cikkeit a vámokkal védett belső piacon, annál könynyebben dolgozhat exportárakkal a külföldre. De hát nehéz volna ilyen rövid szemle keretében kioktatni cikkírót; mi tehát egyszerűen megjegyezzük magunknak az esetet, mint egyikét azoknak, melyekben a magyar ipar kénytelen volt számolni a sajtó indokolatlan támadásaival. . szám