Magyar Gyáripar, 1919 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1919-01-01 / 1. szám

2­ á­ ját képezik a mi egész termelésünknek, mind idegen kézre került és mi itt vergődünk egy önző imperializ­mus által lesújtva, tehetetlenül, még a panaszkodás­nak a lehetősége nélkül is. Mi az, amit ilyen körül­mények között az új esztendőre bejósolhatunk, vájjon nem kell-e attól tartanunk, hogy épp olyan fekete színekkel ecseteljük a m­agyar jövőt, mint amilyen rózsaszínben valaha láttuk a mi fejlődésünk lehető­ségeit? Hátha ami kitartás és életakarás bennünk van, mégis csak erősebbnek fog bizonyulni minden imperializmusnál és hátha nem a frázis az igazság, amelyet a győző nagy nemzetektől­ talán még­is csak várni lehet. Tartózkodunk is minden kitekintéstől a jövőre. Lehetetlennek tartjuk, hogy Európa közepén úgy alakítsanak egy országot, hogy ez itt álljon minden geográfiát megcsúfolva, természetes határai­tól megfosztva, két millió magyarságtól elszakítva, de elszakítva több millió nemzetiségi testvérétől is, akiket minden kulturális és gazdasági ok erre az országra utal. Hogy megfosztva azok boldogulásának minden lehetőségétől itt álljon, egyedül búza­ és kuko­rica termésére utalva, megterhelve a háború okozta óriási költségek által. Ismételjük, ezt lehetetlennek tartjuk, ez kiszolgáltatottságát, sőt ennél is többet, szolgaságát jelentené a megmaradó magyarságnak, tehát végső eredményben elítéltetését lassú talán nem is olyan lassú­­ pusztulásra. Ilyen körülmények között bármennyire frázisnak hangzik is, nem tudunk egyebet mondani, minthogy össze kell fogni közös munkára, a szétvonásnak, a polgárháborúnak a luxusát, ez az ország nem engedheti meg. Ha volt itt osztályuralom a forradalom előtt, helyes volt, hogy megbukott, de ezt semmiféle más osztályura­lomnak felváltania nem szabad. Egyedül a demok­ráciának teljes átérzése minden rendű és rangú embernek munkábaállása az, amely kifelé is érvénye­sítheti azokat a jogainkat, amelyek, mert jogaink és mert nélkülük nem vagyunk, elévülhetetlennek. Csak nagy általánosságban szabad beszélni a dolgokról, a részletekbe alig szabad betekinteni, mert igen szomorú képet nyerünk. Nem tudjuk, hogy ál­lanak a dolgok a mezőgazdaságban, szeretjük hinni, hogy a riasztó hírek, amelyek onnan érkeznek, túl­zottak és a bevetetlen ezer holdakról szájról-szájra továbbadott közlések csak részben — adja Isten, hogy kis részben — fedik a valóságot. Az iparban azonban, de különösen a gyáriparban a viszonyok nap-nap után elszomorítóbbak. Közismertek e té­nyek, amiket ideírunk, de mégis csak leírjuk ezeket, mert azt akarjuk, hogy a kormánynak minden tagja és mindenki akinek az új rezsimben szava van, tud­jon e tényekről és mindennap és minden órában el­gondolkozzon ezek felett. Hát a szénkérdéseket is­merjük. Teljesen beszű­nt az osztrák szénbehozatal, beszűnt a német szénbehozatal, idegen kézen vannak nyugat magyarországi bányáink, a zsilvölgyi tele­pek, a pécsi medence, úgy­hogy a magyar kormány impériuma alá tartozó országrész egész fogyasztása a salgótarjáni, az esztergomvidéki, a tatai és bor­sodi szénbányák tetemesen megcsökkent termelésére van utalva. Hogy milyen kevés az, azt felesleges fej­tegetnünk, jó ha a tetemesen redukált vasúti forga­lomra, fűtési szükségletekre, és hellyel-közzel a malomiparra futja. Egyéb iparágakra ebből a szén­ből nem telik. Már most ennek természetes következ­ményeként jelentkezik, hogy a vasipari termelés tel­jesen megszűnt, vasműveink kohóikat leállították és ezzel az elsőrendű anyag, amelyen minden más ipari feldolgozásnak alapulnia kell, amelytől a múlhatat­lanul szükséges építési programm keresztülvitele is függ, ránk nézve megszűnt. A magyarázat igen egy­szerű. A vasművek nem tudnak kokszhoz jutni, azok a tárgyalások, melyeket a kormány Lengyelország­gal­ és­­Csehországgal folytatott, eredménytelenek maradtak és legjobb esetben hónapok fognak eltelni, míg a vasműveknél valamelyes élet megindul. (A leghatározottabban tiltakoznunk kell az itt-ott el­hangzó legalább épp annyira rosszhiszemű, mint os­toba vádak ellen, hogy itt a munkaadók sabotageáról van szó). A gépiparban ha ugyan lehet, még vigasz­talanabbak az állapotok. Egy része a muníciós üze­meknek, amelyek nagy terveket vettek kilátásba a béke idejére, még csak ahhoz sem jutottak el, hogy tervüket keresztüldolgozzák, mert hisz nem tudják, hogy milyen és mekkora az a gazdasági terület, amellyel majd operálnia kell, másrészt pedig ameny­­nyiben mégis csak hozzáfogtak volna valamelyes átalakító munkálatokhoz, teljesen képtelenek ez át­alakításokhoz szükséges beruházásokat eszközölni, mert hiszen gépeknek beszerzéséről — többnyire kül­földi gépekről van szó — szó sem lehet. Megrende­lései volnának a gépiparnak, de szénhiány folytán teljesen szüneteltetni kénytelen, úgy hogy sok tíz millióra megy a szénkártalanítási segély, melyet az állam fizet a gépipar el nem bocsátható munkásai­nak. A munkás- és tisztviselőviszony a gépiparban a legnagyobb aggodalomra ad okot. Nem egy rend­szeres bolsevisztikus agitációról van szó, hanem egy­szerűen anarchiáról. A szocializmus fegyelmi iskolá­ját ki nem járt felelőtlen csoportok mértéktelen kö­veteléseiről, amelyeknek szankciót ad az a körül­mény, hogy a kormánynak nincsen végrehajtó ha­talma és — amennyiben van — azt nem meri hasz­nálni, mert nem tudja kiszámítani a következményeit annak, ha a kormány egyúttal végrehajtó hatalom is próbálna lenni. Szóljunk e a többi iparról. Szól­­junk-e arról, hogy a petróleum-ipar a rendelkezé­sére álló csekély nyersolajkészleteket sem tudja szénhiány miatt feldolgozni, hogy a textiliparunk — már tudniillik, amely gyárak nincsenek megszállott területen, mert például a gyapjúiparunk teljesen el­veszett — textilüzemeink nyersanyaghiány, szén­hiány miatt állanak, hogy a bőripar leállította üze­meit, hogy a vegyészeti gyárak (megint csak azok­ról a kisebb üzemekről lehet szó, amelyek nincse­nek a megszállott területen) éppen csak hogy vége- Magyar Gyáripar 1. szám.

Next