Magyar Gyáripar, 1920 (10. évfolyam, 1-14. szám)
1920-01-16 / 1-2. szám
1—2. szám, Magyar Gyáripar adja a szakszervezeti érdemeket, stb. stb. Mindmegannyi féligazság, de annál több elkeseredést, bajt és féllreértést támaszt, mert féligazság. Hiába jönnek a politikai rendszerváltozások, hiába bukik meg egyik kormány a másik után, hiába feliratoz a munkaadóérdekeltség, hiába van bent minden kereskedelmi miniszter programmjában a munkásbiztosítás sürgős reformja, mellyel való komoly foglalkozás ígérete nélkül alig-alig meri elfoglalni piros bársonyszékét, a munkásbiztosítás reformja csak üres fenyegetés marad, mellyel mint a tanítómester a nebulót, fenyegetik a mindenkori kormányok a munkásság akaratának céltudatos keresztülvitelében szívósan kitartó képviselőit. De minden csak üres fenyegetés marad, a munkásbiztosítást mindenki és mindig csak politikum gyanánt kezeli, senki sem őszinte, csak Tisza István meri kimondani: a pénztári intézmény a munkásság képviselőinek politikai és parlamenti iskolája, ez van hivatva az elvtársakat a nagynyilvános mérkőzésre előkészíteni. Lehet, hogy Tisza István ebbeli nyilatkozatát maga is komolyan vette, a pénztárak közgyűléseiben és igazgatóságaiban amolyan parlamenti és politikai iskolafélét látott, de hogy az elvtársak komolyan vették a dolgot és a nekik imigyen kiszolgáltatott intézményt politikailag teljesen el is foglalták és az utolsó cseppig az egész vonalon következetesen és alaposan ki is használták, mutatják az eredmények, pedig őket akkor, amikor Tisza István ily sekélyes szerepet szánt nekik, már messzebb menő politikai célok tüzelték, miként ezt az elmúlt esztendő eseményei mutatják. A szociáldemokrata párt gyorsan felfedezi a hatalmat, amely a pénztári intézmény centrális szervezeténél fogva az Országos Pénztárban rejlik. A személyi kérdések intézésében kérlelhetetlenek, az igazgatósági üléseken a paritás dacára mindig ők dominálnak, mindig teljes számban, zárt sorokban jelennek meg, minden igazgatósági ülés előtt tisztázzák a saját álláspontjukat és ha azzal egymás között egyszer már tisztába jutottak, elhallgat minden munkás ellenvélemény, mert az igazgatósági ülésen egyformán szavaznak, 30 munkás megbízott 30 egyforma szavazatot jelent. Ezzel szemben a munkaadók között mindig akadt egy kényelmes, akinek fontosabb az üzlet vagy társadalmi elfoglaltsága, mint az igazgatósági ülés, egy-egy Pató Pál, az „és ráérünk arra még!“ elvvel, aki megjelenését nagy elhatározással a legközelebbi ülésre halasztja, egy-egy túlzó szociálreformer, aki a gerinces munkaadói álláspont helyett a megalkuvásban, a munkásképviselők akarata előtt való meghajlásban látta az ipari béke egyetlen biztosítékát, egy-egy Janus-arc, amely egyik arcával a haragos és az intézmény sorsa felett méltán kétségbeesett munkaadók tapsai között kitűnően csattogtatja a fogát a munkások sorai felé, míg másik arcával mintha mosolyogni látszanék afelé a nap felé, melynek feljövetelét az ellenpárton is már oly türelnetlenséggel várják. Az olyan paritásos testületben persze, ahol az egyik fél — már csak a megjelenési díjak kedvéért is, de egyébként saját szempontjából tiszteletre méltó kötelességtudásból is — mindig úgyszólván teljes számmal és egy akarat képviselőjeként jelenik meg, míg a másik fél sorai a fentebb jelzett okokból mindig ritkák és gyakran gerincsorvadásban szenvedők, az eredmény nem lehet kétséges. A pálma mindig az erősé, igaza mindig az erősnek van, az őstermészet is az erősebbnek kedvez, a gyengét pusztulni hagyja. A munkásság képviselői erejük és a döntő szavazat biztos tudatában kérlelhetetlenül érvényesítik akaratukat, pontról-pontra elfoglalnak minden pozíciót. A központban a személyi ügyek élére exponált pártemberüket helyezték. Ez a tőle megszokott erőszakossággal útjából elsepert minden akadályt, a kerület pénztárak éléről és minden más valamire való pozícióból elűzte azokat, akik az önző pártpolitika útjában lenni vagy ennek szolgálatára erőtlennek látszottak. Nem is volt nehéz, hisz az 1907. évi XIX. t.-c. életbelépte előtti betegsegélyző pénztári vezetők és alkalmazottak között sok volt az analfabéta, aki az új törvény komplikált adminisztrációját amúgy is képtelen lett volna ellátni. Sajnos az új alkalmazottak között is gyakori az iskolázatlan elem és még gyakoribb természetesen az olyan tisztviselő, akinek alkalmazása a pénztárnál nem a rátermettségéből, hanem az előbb vázolt politikai okokból folyt. A központban is egynéhány nélkülözhetetlen és párthű emberekkel nem pótolható szakemberen kívül csak a munkásképviselet szempontjaiból megbízható ember boldogulhatott, nyerhetett felvételt és remélhetett előmenetelt. Az előbb említett exponált pártember oly alapossággal végezte munkáját, hogy mire aránylag rövid működése után váratlanul elköltözött az élők sorából, az epigonok jól kitaposott úton haladhattak és az ösvényen való maradásból hervadhatatlan érdemeket remélhettek. Amikor imigyen biztosítva volt úgyszólván minden valamire való vezető tisztviselőpozíció, amikor többsége a munkaadó érdekeltségnek még véletlenségből sem lehetett soha az imént elmondott okoknál fogva, lehetett-e mást várni, mint hogy minden a munkásképviselet akarata szerint történt, ők alkalmaztak és léptettek elő tisztviselőket és orvosokat, ők emeltek betegsegélyezési járulékokat, és amikor már a betegsegélyezési ágazat a felemelt járulékok dacára sem bírta el az egy és ezer okokból megdagadt betegsegélyezési költségeket, mindig találtak módot arra, hogy azokat legalább részben a baleseti ágazatra hártsák, — úgyis a munkaadók fizetik; ők állapították meg a baleseti járadékokat — és a munkaadók fizették. Félreértés ne legyen! A munkásképviselet a saját szempontjából helyesen tette, amit tett, a helyzeti energiájából folyt, és következménye volt annak a csekély ellenállásnak, amit munkaadói részről tapasztalhatott. Ha a munkaadó érdekeltség képviselete nem szenvedett .