Magyar Gyáripar, 1920 (10. évfolyam, 1-14. szám)

1920-01-16 / 1-2. szám

1—2. szám, Magyar Gyáripar adja a szakszervezeti érdemeket, stb. stb. Mindmeg­­­annyi féligazság, de annál több elkeseredést, bajt és féllreértést támaszt, mert féligazság. Hiába jönnek a politikai rendszerváltozások, hiába bukik meg egyik kormány a másik után, hiába feliratoz a munkaadó­­érdekeltség, hiába van bent minden kereskedelmi miniszter programmjában a munkásbiztosítás sürgős reformja, mellyel való komoly foglalkozás ígérete nélkül alig-alig meri elfoglalni piros bársonyszékét, a munkásbiztosítás reformja csak üres fenyegetés marad, mellyel mint a tanítómester a nebulót, fenye­getik a mindenkori kormányok a munkásság akaratának céltudatos keresztülvitelében szívósan kitartó képviselőit. De minden csak üres fenyegetés marad, a munkásbiztosítást mindenki és mindig csak politikum gyanánt kezeli, senki sem őszinte, csak Tisza István meri kimondani: a pénztári intézmény a munkásság képviselőinek politikai és parlamenti iskolája, ez van hivatva az elvtársakat a nagy­­nyilvános mérkőzésre előkészíteni. Lehet, hogy Tisza István ebbeli nyilatkozatát maga is ko­molyan vette, a pénztárak közgyűléseiben és igaz­gatóságaiban amolyan parlamenti és politikai iskola­félét látott, de hogy az elvtársak komolyan vették a dolgot és a nekik imigyen kiszolgáltatott intézményt politikailag teljesen el is foglalták és az utolsó csep­pig az egész vonalon következetesen és alaposan ki is használták, mutatják az eredmények, pedig őket akkor, amikor Tisza István ily sekélyes szerepet szánt nekik, már messzebb menő politikai célok tü­zelték, miként ezt az elmúlt esztendő eseményei mutatják. A szociáldemokrata párt gyorsan felfedezi a ha­talmat, amely a pénztári intézmény centrális szer­vezeténél fogva az Országos Pénztárban rejlik. A személyi kérdések intézésében kérlelhetetlenek, az igazgatósági üléseken a paritás dacára mindig ők dominálnak, mindig teljes számban, zárt sorokban jelennek meg, minden igazgatósági ülés előtt tisz­tázzák a saját álláspontjukat és ha azzal egymás között egyszer már tisztába jutottak, elhallgat min­den munkás ellenvélemény, mert az igazgatósági ülésen egyformán szavaznak, 30 munkás megbízott 30 egyforma szavazatot jelent. Ezzel szemben a munkaadók között mindig akadt egy kényelmes, akinek fontosabb az üzlet vagy társadalmi elfoglalt­sága, mint az igazgatósági ülés, egy-egy Pató­ Pál, az „és ráérünk arra még!“ elvvel, aki megjelenését nagy elhatározással a legközelebbi ülésre halasztja, egy-egy túlzó szociálreformer, aki a gerinces munkaadói álláspont helyett a megalkuvásban, a munkásképviselők akarata előtt való meghajlásban látta az ipari béke egyetlen biztosítékát, egy-egy Janus-arc, amely egyik arcával a haragos és az intézmény sorsa felett méltán kétségbeesett munka­adók tapsai között kitűnően csattogtatja a fogát a munkások sorai felé, míg másik arcával mintha mosolyogni látszanék afelé a nap felé, melynek fel­jövetelét az ellenpárton is már oly tü­relnetlenség­gel várják. Az olyan paritásos testületben persze, ahol az egyik fél — már csak a megjelenési díjak ked­véért is, de egyébként saját szempontjából tiszteletre méltó kötelességtudásból is — mindig úgyszólván teljes számmal és egy akarat képviselőjeként jele­nik meg, míg a másik fél sorai a fentebb jelzett okok­ból mindig ritkák és gyakran gerincsorvadásban szenvedők, az eredmény nem lehet kétséges. A pálma mindig az erősé, igaza mindig az erősnek van, az őstermészet is az erősebbnek kedvez, a gyengét pusztulni hagyja. A munkásság képviselői erejük és a döntő szavazat biztos tudatában kérlel­hetetlenül érvényesítik akaratukat, pontról-pontra elfoglalnak minden pozíciót. A központban a személyi ügyek élére exponált pártemberüket helyezték. Ez a tőle megszokott erő­szakossággal útjából elsepert minden akadályt, a kerület pénztárak éléről és minden más valamire való pozícióból elűzte azokat, akik az önző párt­­politika útjában lenni vagy ennek szolgálatára erőt­lennek látszottak. Nem is volt nehéz, hisz az 1907. évi XIX. t.-c. életbelépte előtti betegsegélyző pénz­tári vezetők és alkalmazottak között sok volt az analfabéta, aki az új törvény komplikált adminisz­trációját amúgy is képtelen lett volna ellátni. Sajnos az új alkalmazottak között is gyakori az iskolázat­lan elem­ és még gyakoribb természetesen az olyan tisztviselő, akinek alkalmazása a­ pénztárnál nem a rátermettségéből, hanem az előbb vázolt politikai okokból folyt. A központban is egynéhány nélkülöz­hetetlen és párthű emberekkel nem pótolható szak­emberen kívül csak a munkásképviselet szempont­jaiból megbízható ember boldogulhatott, nyerhetett felvételt és remélhetett előmenetelt. Az előbb említett exponált pártember oly alapossággal végezte mun­káját, hogy mire aránylag rövid működése után vá­ratlanul elköltözött az élők sorából, az epigonok jól kitaposott úton haladhattak és az ösvényen való ma­radásból hervadhatatlan érdemeket remélhettek. Amikor imigyen biztosítva volt úgyszólván minden valamire való vezető tisztviselőpozíció, ami­kor többsége a munkaadó érdekeltségnek még vélet­­lenségből sem lehetett soha az imént elmondott okoknál fogva, lehetett-e mást várni, mint hogy min­den a munkásképviselet akarata szerint történt, ők alkalmaztak és léptettek elő tisztviselőket és orvo­sokat, ők emeltek betegsegélyezési járulékokat, és amikor már a betegsegélyezési ágazat a felemelt járulékok dacára sem bírta el az egy és ezer okokból megdagadt betegsegélyezési költségeket, mindig ta­láltak módot arra, hogy azokat legalább részben a baleseti ágazatra hártsák, — úgyis a munkaadók fizetik; ők állapították meg a baleseti járadékokat — és a munkaadók fizették. Félreértés ne legyen! A munkásképviselet a saját szempontjából helyesen tette, amit tett, a helyzeti energiájából folyt, és kö­vetkezménye volt annak a csekély ellen­állásnak, amit munkaadói részről tapasztalhatott. Ha a munkaadó érdekeltség képviselete nem szenvedett .

Next