Magyar Gyáripar, 1923 (14. évfolyam, 1-24. szám)
1923-01-01 / 1-2. szám
2 MAGYAR GYÁRIPAR 12. szám meg abban, hogy fáradhatatlan elméje még számos új alkotással gyarapítsa ipari termelésünket. Üzemét talán még tökéletesebbé, de élete munkáját példásabbá már sehogy sem tehette volna. Élete munkájának, melyen csaknem olyan ösztönös ihlettséggel dolgozott, mint a művész’a maga michelangelói koncepcióján, két jelentős fejezete volt: az egyik fejezet, mikor a csepeli gyárból a háború folyamán és pedig ennek legelső szakában mintegy varázsütésre olyan arzenált varázsolt, amellyel a monarchia egyetlen muníciós üzeme sem tudott versenyezni. És ez nem volt könnyű dolog: ha Weiss Manfréd akaratereje, előrelátása nem lett volna erősebb, mint a hath vezetőségé, ha mindannyiszor bevárta volna, míg a szokásos anteakta elkészül, a leirat hozzáérkezik, milyen szánalmas, a hadiesemények mögött kullogó vértelen intézmény fejlődött volna telepeiből! Az ő éleslátása, ösztönös temperamentuma messze maga mögött hagyta ezt az osztrák kullogást is a maga tervei szerint, s a maga utolérhetetlen expeditívségével fejlesztett egy nagyszerű telepet a magyar véderő céljaira, melynek jövőjét még Trianon sem tudta eltiporni. A másik feje* zete élete munkájának: a beteljesedés. Ahogy ezt az arzenált, öldöklő szerszámok nagyszerű tech* bikai készségét tudatosan és szenvedélyes kitár* lással abékekultúra szolgálatába állította, mint* egy párhuzamosan Nobel gesztusával (aki a di*namiton szerzett vagyonából békedíjat alapított) s odáig fejlesztette, hogy ugyanaz a gép, mely a harminc és feles hüvelyeket állította elő, most —milyen büszkén és boldogan mutatta gyáva ven* dégeinek — tejeskannákat présel. Akiknek szerencséjük volt, hogy végigkalauzolta csepeli telepén, ezen az ő legsajátabb alkotásán, melyen végisésétálni esztétikai szempontból is szenzáció volt, — aminthogy nagyon tartott arra, hogy ami erő az ő alkotásaiban kifejeződik, az szép formák között jusson érvényre — azok emlékezni fognak arra, a gondolom hat lóerős motorra, mely emlék * ként van elhelyezve valamelyik centráléban, ahon*nan ma negyvenezer lóerő osztódik szét a telepen. E két gép között folyt le Weiss Manfréd életé* nek termékeny munkája: a gyönge kis motortól a hatalmas gépóriásig hány gondolata szökkent merész sudárba, hogy gyújtották ezek a megvaló* suló gondolatok fantáziáját új meg új gondola* tokra s hogy tagozódtak pompás koncepciókba Ohladnisféle idomokként az ő kezének mesteri, dolgozni, parancsolni tudó játéka nyomán. Befejezett mű az ő műve, mert az ilyen szabású egyéniségek — a Kruppok, a Solvayk, kiknek egész nagyszerű energiája egy teremtő gondolat felé szökken — nem csinálnak fél munkát. S mégis milyen nagy vesztesége a magyar iparnak, milyen óriási kára az egész országnak, hogy éppen most, amikor leginkább van szüksége olyan emberekre, kiknél a kigondolás és a cselekvés csaknem azonos fogalmak, most kell őt elvesztenünk, amikor mind erősebb lesz a tudatunk, hogy egyedül ezeknek műve és ezeknek példája alkalmas arra, hogy ebben a hétszer hét sebből vérző országban új élet fakadjon. Erős ellenfelet győzött le a halál, Olyant, aki már egyszer keményen a szemébe nézett. A bolsevizmus alatt volt, amikor öngyilkosságot kísérelt meg, csak azért, mert úgy vélte, hogy akkor a bolsevisták nem fogják üldözni gyermekeit, unokáit. Mert ebben is, családja szeretetében is egész ember volt. És egész ember volt odakünn a gyártelepén, „úr a maga házában“, úr családja tagjai, mérnökei, munkásai között és fölött, attól a jogos meggyőződéstől vezetve, hogy amit ő kigondolt, ami benne revelálódott, az csak az ő akaratával, kitartásával, gyors intézkedéseivel való visítható meg. Munkásainak imponált, sőt többet mondok — nem hiszem, hogy itt a legszélsőségesebb agitátor ellentmondana: munkásai szerették, a bolsevizmus idején egyik orvost a másik után küldték betegágyához, s a bolsevizmus elmúltával valósággal fellélebzettek, amikor markáns egyéni* sége újból feltűnt a gyárban, intézkedve, buz* dítva, néha tán türelmetlenül is az alkotás lázában. Nem politizált; ezt valami henye dolognak, hozzá nem való játéknak tartotta, mely meg* emészti a teremtés számára való energiákat. A társadalmi érvényesülést nem kereste, de ha jött, — amint hogy minden elismerés magától jött számára és minden kormány és minden párt igazán önként sietett barátságának és elismerésének kifejezésével — szívesen fogadta, mint valamit, ami kijár a teremtő munkának. Jó barát volt, aki igaz érdeklődéssel tudott mások dolgai felé is for* dulni, derék magyar ember, és mindenefölött te remtő akarat. A magyar Pantheonban az első sorban dukál hely neki. dr. Fenyő Miksa. Életrajza Weiss Manfréd 1857-ben született, régi tekintélyes kereskedő családból. Maga is kereskedőnek indult, s tanulmányai elvégzése után, egészen fiatalon Hamburgba került, hol egy nagy kiviteli cégnél három évet töltött, és tizenkilenc éves korában e cég prokuristája volt. Húsz éves korában hazajött Magyarországba és fivérével, Weiss Bertholddal együtt — aki néhány évvel ezelőtt halt meg — megalakította az Első Magyar Konzervgyárat, hatalmas telepeinek tulajdonképei kezdetét. A gyár szerény keretek között, alig 100 alkalmazottal indult, s eredetileg polgári igények ellátására volt szánva. A szükséges tanulmányokat Weiss Manfréd Angliában személyesen folytatta. A hadsereg számára 1885-ben kezdett dolgozni a konzervgyár és amint a nyolcvanas évek közepén egyre erősebben fenyegetett egy orosz támadás veszedelme, úgy fejlődött a vállalat hadseregellátó jelentősége is. A konzervgyár számára bádogdobozokat kellett készíteni; ezeket a gyár csakhamar maga állítja ide s ez a fémfeldolgozó telep volt