Magyar Gyáripar, 1923 (14. évfolyam, 1-24. szám)

1923-01-01 / 1-2. szám

1—2. szám. MAGYAR GYÁRIPAR Van den Eynde Hector a Magyar Vasművek és Gépgyárak Országos Egyesületének elnöke bejelentette, hogy a budapesti gépgyárak elhatározták, hogy báró Weiss Manfréd halála alkalmával a gyász jeléül a te­metés napján, december hó 28-án délelőtt fél 12-től 12 óráig szünetelni fognak. Indítványozza, hogy a többi iparágak is hasonló módon fejezzék ki gyászukat a magyar gyáripar nagy halottjának elhunyta alkal­mából. Az igazgatóság tagjai az indítványt egyhangúlag elfogadták, mire dr. Chor­in Ferenc elnök határozatként kimondotta, hogy december 28-án, délelőtt fél 12 és 12 óra között az összes fővárosi gyárak üzemei a gyász jeléül szünetelni fognak. A temetés Csütörtökön, december 28-án délben tizenkét órakor a részvétnek valóban megható megnyilatkozása mellett kísérték utolsó útjára Weiss Manfrédot. Már jóval ti­zenkét óra előtt kezdett gyülekezni a gyászközönség az Andrássy úti palotába, amelynek egyik feketével be­vont földszinti szobájában magas katafarkon feküdt Weiss Manfréd koporsója. A palota előtt a csepeli gyár munkássága és óriás tömeg várta a halottas menetet. Tizenkét órakor érkezett József Ferenc királyi herceg Álgya Pap Sándor tábornok kíséretében, akit a palota bejáratánál Weiss Alfonz báró fogadott és veze­tett be a ravatalos terembe. A kormányt Watkó Lajos kereskedelemügyi miniszter képviselte a temetésen. A gyászszertartás Hevesi Simon főrabbi megható gyászbeszédével kezdődött. — Fájó lelkünk fohásza Istenhez emelkedik — mon­dotta, — midőn búcsúzunk báró Weiss Manfrédtól, csa­ládja, magyar hazája, a nagy társadalom nevében. Lel­künk elhozta fájó kegyeletének bús pálmáját és ezt nyújtjuk feléd, aki olyan egyéniség voltál, aki az em­beri fájdalmakat enyhíteni igyekezett. Minden meg­értő lélek tudja, hogy a te elhalálozásoddal milyen be­­tölthetetlen űrt hagytál ebben a szerencsétlen ország­ban magad után éppen akkor, amikor ez a megcsonkí­tott ország olyan nagy hiányát érzi a te teremtő és utolérhetetlen munkakedvednek és alkotó erődnek. Dithi­ram­busodat zengi a munka, gyárvárosok lendülő kerekei, zakatoló gőzkalapácsai és lihegő acélvasalói. Cédrusfa voltál, aki oly magasra nőttél, hogy mindenki felnézett rád. Jótékony művek, filantrópus intézmények egész sorozatát állítottad fel, hogy embertársaid fáj­dalmát enyhítsed. Lelked tisztasága olyan volt, mint az a fehér márványba faragott szobor, amely az általad alapított és boldogult feleséged, Weiss Alice nevét vi­selő kórház előcsarnokában áll. Te megmaradtál a sze­gények barátjának, büszkék vagyunk arra, hogy jellem voltál, erkölcsi tisztaság voltál, igaz szívvel vallásod­nak és gyermeke ennek a megcsonkított magyar hazá­nak. Búcsúzunk tőled családod, s az egész magyar tár­sadalom nevében, s könnyeinkkel teli pálmánkat nyújt­juk feléd. Azután Korbuly Károly, a csepeli gyár igazgató­sága, tisztviselőkara és munkássága nevében búcsúzott el a halottól. Erő és akarat voltál egész életeden keresz­tül és abban reménykedtünk utolsó percig, hogy győz­tes maradsz a veled birkózó betegség felett. Azonban, sajnos, a gondviselés másképen döntött és itthagytál bennünket. Igazgatótársaim, az összes tisztviselők és munkástársaim nevében, akik megkértek arra, hogy­­he­lyettük is utolsó istenhozzádot mondjak kedves alakod­­nak, amely többé nem fog megjelenni köztünk. Az itt­maradt valóság sokszorosan mutatja azt a nagy fájdal­mat, amely a te elmúlásoddal bennünket ért. De csak a te tested ment el közülünk, a lelked az itt van és itt lesz közöttünk. A te akaratod a lehetetlent is valóra váltotta és ez lesz a mi jelképünk, amely további mun­kásságunkban vezérelni fog. Búcsúzunk tőled, a te ked­ves lényedtől és most hiába kérdezünk tőled, válasz nélkül hagyod kérdéseinket. Te, aki egész életeden át sohasem szűntél meg munkálkodni, most örök pihe­nőre térsz. A következő gyászbeszédet Weise Fü­löp, a Keres­kedelmi Bank elnöke mondta. A Pesti Magyar Keres­kedelmi Bank elnöksége és igazgatósága nevében jöt­tem el utolsó istenhozzádot mondani neked — mondotta. — Fogalom volt a te neved, tizennyolc év óta voltál igazgatóságunk szeretett tagja és ez idő alatt tanács­adónk, támaszunk és atyai jóbarátunk voltál. Megha­tottál, mondok búcsút neked, Isten veled Weiss Manfréd. A Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége nevé­ben Fenyő Miksa dr. ügyvezető-igazgató a következő megható beszéddel búcsúztatta nagy halottunkat: — Gyászoló gyülekezet! Búcsúzó, nehéz, elfoj­tott zokogási pillanatra állítjuk meg koporsódat, drága barátunk, Weiss Manfréd. Tudod-e, hogy most, amikor erre a utolsó, óh jaj, nagyon is sietős utadra indulsz, tudod-e, hogy e percekben a magyar munkás kezében lehanyatlott a pöröly,elcsendesedett a gépek zakatolása, elállt a magyar gyárak lélek­­­zete. A legnagyobb magyar munkás szíve megszűnt dobogni, a legdolgosabb magyar munkás — nyugta­lan napú, éber éjszakájú — most indul az örök nyu­galom honába. S tudod-e, hogy mi, barátaid, iparos­­társaid, ideáljaidnak botorkáló követői, kik a­ ma­gyar gyáripar gyászlobogóját hajtjuk meg előtted a földig, oh, tudod-e azt, hogy a mi lélekzetünk is elállt és leverő fájdalmunkban kérdésekkel ostro­moljuk az eget, hogy miért, miért most, egy nagy­szerűen termékeny élet tetőpontján, magasságot, al­kotások közepette a teremtés teljében... Miért? Miért? Mindezt nem tudod és kérdéseink, melyekre máskor oly szeretetreméltóan, oly okosan, minden vitát eldöntően válaszoltál, felelet nélkül maradnak. Az a nagyszerű elme, mely hatalmas koncepciókkal gazdagította ezt a szegény kifosztott országot, az a céltudatos energia, mely az életet könyörtelenül hozzá kényszerítette a maga elgondolásaihoz, az a drága szív, mely minden elgondolásra és cseleke­detre a nem­esség glóriáját sugározta, megszűnt dolgozni, sok nagyszabású tervét, gyönyörű ambí­cióját, varázserejű tevékenységének termékenyítő erejét magával vitte a sírba. Minden időkben nagy veszteség lett volna egy ilyen hatalmas alkotó el­mének, alkotó akaratnak távozása, de százszoros súllyal érzi az egész magyarság ma, amikor éppen a Weiss Manfrédokra van szükség, hogy az ország a trianoni béke szörnyű csonkításából magához tér­jen. Mert jaj, kevesen járnak az erős akaratnak, a nagyszerű energiának, a termékeny gondolatnak és teremtő munkának, a magához és másokhoz való hűségnek, a kötelességtudásnak abban a nehéz fegy­verzetében, melyet ő egész életében oly játszva hor­dott. Milyen különös jelentősége volt az ő szótárá­ban ennek a szónak: kötelességtudás, az életnek puritán felfogása, szeretet és jóság az emberek iránt, mennyire hozzátartozott ahhoz a magas ideálhoz, melyet ő a munkáról magának formált. És ezeknek a tulajdonságainak köszönhette, hogy nálunk, ahol a népszerűség hajhászása nélkül minden érvényesülés .

Next