Magyar Gyáripar, 1925 (16. évfolyam, 1-11. szám)

1925-01-01 / 1. szám

a MAGYaR GYÁRIPAR­ ­ekhez, amikor napirenden tartjuk az aranymérleg problémáját, amikor keressük a módját és politikai elő­feltételeit az adóterhek oly elosztásának, mely a mai­nál kiadósabb bevételeket juttat az állam részére és az aránytalanságok miatt itt-ott beállott gazdasági bénu­lás és az ezen érzett társadalmi keserűség megszűnését eredményezi. Az ipar állásfoglalása ebben a kérdésben az első pillanattól kezdve magától értetődő, világos és végle­ges volt. Ez az állásfoglalás különben is adva van azoknak a funkcióknak a természetében, amelyeket az ipari termelés ellátni hivatott. Mert ennek a hivatás­nak mégis csak az a lényege, hogy javak állíttassanak elő, hogy ezek minél egyszerűbben és minél olcsóbban kerüljenek oda, ahová valók és hogy minél több ember­nek tudjunk munkát és kenyeret adni. Ezzel szemben 5-6 év óta az iparnak mindennél fontosabb gondja volt az, hogy önmagát s a kezére bízott tőkéket konzer­válja, hogy kikerüljön kockázatokat, amelyeket nem maga idézett fel, de amelyek a helyzetünk bizonytalan­ságából szinte óráról-órára adódtak, hogy védekezni tudjon a konjunktúrának nevezett romlás ellen, ahelyett, hogy nyugodtan és rendszeresen dolgozni tu­dott volna. Ez az állapot egyenesen elviselhetetlenné vált az utolsó időben, úgyhogy a magyar ipari termelés akarta, sürgette annak a programnak a végrehajtását, amit a szanálás neve alatt össze tudunk foglalni s ami vele valamiképen összefügg. * * * Az 1924-es esztendő gazdaságilag egymástól teljesen elhatárolódó két részre oszlik. Az első hónapokban még az infláció tobzódását látjuk, e betegség minden jelleg­zetes tünetével. Ipar, kereskedelem, mezőgazdaság egy­formán tezaurálással igyekszik menekülni a pénz to­vábbi elértéktelenedése elől; a kötött devizagazdálko­dás bajai időnként valósággal megakasztják a terme­lést; bizonytalan az átalakulás az egész vonalon, mert mindenki előre beléjük kalkulálja a valutaromlás to­vábbi kockázatát; a korona értékének csökkenése nyo­mán folytonos bérmozgalmak nyugtalanítják az egyes iparokat és február végén, amikor a korona újabb nagy ingadozásokat mutat, a korábbiaknál is komolyabb szociális és gazdasági krízis tünetei észlelhetők. A kor­mány ebben a nehéz helyzetben a takarékkorona be­vezetésével akar segíteni. Ez az intézkedés csak azt célozta, hogy egy ideiglenes kötéssel takarjuk be a gazdasági élet sebeit. Mi helyeseltük ezt, mert lehe­tetlen volt vállalni a felelősséget azért, hogy semmi se történjék és bíztunk abban, hogy ezt az ideiglenes kötést mihamarabb fel fogja váltani egy végleges. Re­ményeinkben nem csalódtunk. Hamarosan kialakultak a szanálási program körvonalai, lekötöttük a külföldi kölcsönt, sikerült a magyar korona részére fix bázist teremteni és a gazdasági élet megnyugvással láthatta, hogy a kibontakozás irányában immár komoly lépések történtek. Azt, hogy a szanálási terv végrehajtását igen erős depresszió követi nyomon, mindannyian előre tudtuk. Előttünk volt a cseh és osztrák példa, láthattuk, hogy egy ilyen nagy változáshoz zökkenők nélkül nem tud máról-holnapra hozzáigazodni a gazdasági élet. Amel­lett mindjárt a londoni tárgyalások elején nyilvánvaló volt, hogy azok a körök, amelyek a segítésnek erre a módjára az első perctől kezdve készek voltak, tőlünk is várnak valamit s csak a mi bevonásunk mellett haj­landók vállalni a dolog terhét. Tisztában voltunk tehát azzal, hogy nagyobb összegű tőkeelvonások fogják megnehezíteni a helyzetünket. Ráadásul, mintha csak a magyar talpraállásnak ez a fátuma volna, még foko­zottabban ismétlődött meg az, amit Hegedűs Lóránt próbálkozásánál láttunk: ez a mi helyi válságunk összeesett a világgazdaság általános válságával, azzal a nagy gazdasági depresszióval, mely különösen Közép- Európára nehezedett s mindenütt ipari túltermelést idézett elő és összeesett azzal a nagy pénzügyi és bi­zalmi krízissel, aminek a központja a bécsi események­ben volt keresendő. Mindezt betetézte a rossz termés, ennek nyomán a belső fogyasztás csökkenése, úgyhogy azok a nehézségek, amelyekre mint a szanálás átmeneti jelenségeire számítottunk, egy méreteire és kihatásaira súlyosabb krízissé szélesedtek ki. Tudjuk, az infláció ideje alatt mindenki áruhalmozásra rendezkedett be, keresve csinálták az emberek az adósságot erre a célra, úgyhogy emiatt eltorzult a gazdasági élet valódi képe, mert nagyobb volt az iparcikkekben a fogyasztás, mint a valódi szükséglet. Az áruhiány kötelességévé tette mindenkinek azt, hogy a normálisnál hosszabb időre gondoskodjék nyersanyag- és áruszükségletének fede­zéséről. Most ennek éppen az ellenkezőjét látjuk. A nagy tőkeelvonások miatt — itt a kényszerkölcsönre, a jegybank részvényeinek jegyzésére, a népszövetségi kölcsön kibocsátására gondolok —, a fogyasztás egy­szerre összezsugorodott, nagy pénzhiány állott elő s ezen az emberek áruik eladása útján próbáltak segí­teni. Különben is azok a készletek, amelyeket keres­kedők és iparvállalatok az infláció ideje alatt felhal­moztak, nincsenek többé arányban a normális szükség­lettel, kényelmetlen imm­obilitást jelentenek, úgyhogy az egész vonalon észlelhető az a törekvés, amely a kész­letek csökkentésére irányul. Az a kép tehát, amely a mai helyzetben az ország szükségleteiről kialakul, ép­pen az ellenkező irányban torzított kép, mint volt az infláció ideje alatt s előreláthatóan még­ hónapok tel­nek el, amíg a belső gazdasági szükséglet valódi ará­nyait meg tudjuk állapítani. Egy lázas periódus után az „intertemperatura“ idejét éljük. Ebben természetesen a jövőnket illetően valami optimizmus is van, annak ellenére, hogy azok az ada­tok, amelyek az ipari termelés mindenkori helyzetét a legkarakterisztikusabban mutatják, erre az optimiz­musra ebben a pillanatban nem igen jogosítanak fel. A széntermelés az előző évivel szemben több mint 15%-os csökkenést mutat és a vastermelés is egyharma­­dára redukálódott. Arra, hogy az építőiparban mek­kora a pangás, igen jellemző adat, hogy az év második felében a budapesti téglagyárak összesen 170 millió téglát adtak el a békebeli 150 millióval szemben. A fa­­feldolgozóipar exportja egészen megszűnt, a gépiparban az üzemredukció mértéke az utolsó hetekben 30% körül mozgott s az ipari munkanélküliek száma a májusi 15.000-rel szemben felemelkedett 50.000-re. Ezzel szemben bíztató momentum alig van, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy a munkáselbocsátások és üzemredukciók folyamata mintha megállott volna az utolsó hetekben. Maga a szanálási program persze csak a kereteit adja meg annak, ami a munkában, fogyasztásban, szo­ciális és egyéb közterhek vállalásában a békebeli viszo­nyokhoz való visszatérést jelentené, ezeket a kereteket azonban magának az életnek kell valóságokkal kitölte­nie. Egy bizonyos: dolgainknak az a mostani kétféle­­sége, amely egyre rikítóbban és egyre több vonatkozás­ban tűnik szembe, sokáig fenn nem tartható. Stabilizá­lódott valuta, ilyenben felvett hitelek és inflációs ka­matláb, vagy a békeparitáshoz közel járó bér, ellenben időben 20—25%-kal kevesebb munka és kisebb értékű teljesítmény, mint a békebeli — egymásnak ellent­ 1. szám.

Next