Magyar Gyáripar, 1925 (16. évfolyam, 1-11. szám)
1925-01-01 / 1. szám
a MAGYaR GYÁRIPAR ekhez, amikor napirenden tartjuk az aranymérleg problémáját, amikor keressük a módját és politikai előfeltételeit az adóterhek oly elosztásának, mely a mainál kiadósabb bevételeket juttat az állam részére és az aránytalanságok miatt itt-ott beállott gazdasági bénulás és az ezen érzett társadalmi keserűség megszűnését eredményezi. Az ipar állásfoglalása ebben a kérdésben az első pillanattól kezdve magától értetődő, világos és végleges volt. Ez az állásfoglalás különben is adva van azoknak a funkcióknak a természetében, amelyeket az ipari termelés ellátni hivatott. Mert ennek a hivatásnak mégis csak az a lényege, hogy javak állíttassanak elő, hogy ezek minél egyszerűbben és minél olcsóbban kerüljenek oda, ahová valók és hogy minél több embernek tudjunk munkát és kenyeret adni. Ezzel szemben 5-6 év óta az iparnak mindennél fontosabb gondja volt az, hogy önmagát s a kezére bízott tőkéket konzerválja, hogy kikerüljön kockázatokat, amelyeket nem maga idézett fel, de amelyek a helyzetünk bizonytalanságából szinte óráról-órára adódtak, hogy védekezni tudjon a konjunktúrának nevezett romlás ellen, ahelyett, hogy nyugodtan és rendszeresen dolgozni tudott volna. Ez az állapot egyenesen elviselhetetlenné vált az utolsó időben, úgyhogy a magyar ipari termelés akarta, sürgette annak a programnak a végrehajtását, amit a szanálás neve alatt össze tudunk foglalni s ami vele valamiképen összefügg. * * * Az 1924-es esztendő gazdaságilag egymástól teljesen elhatárolódó két részre oszlik. Az első hónapokban még az infláció tobzódását látjuk, e betegség minden jellegzetes tünetével. Ipar, kereskedelem, mezőgazdaság egyformán tezaurálással igyekszik menekülni a pénz további elértéktelenedése elől; a kötött devizagazdálkodás bajai időnként valósággal megakasztják a termelést; bizonytalan az átalakulás az egész vonalon, mert mindenki előre beléjük kalkulálja a valutaromlás további kockázatát; a korona értékének csökkenése nyomán folytonos bérmozgalmak nyugtalanítják az egyes iparokat és február végén, amikor a korona újabb nagy ingadozásokat mutat, a korábbiaknál is komolyabb szociális és gazdasági krízis tünetei észlelhetők. A kormány ebben a nehéz helyzetben a takarékkorona bevezetésével akar segíteni. Ez az intézkedés csak azt célozta, hogy egy ideiglenes kötéssel takarjuk be a gazdasági élet sebeit. Mi helyeseltük ezt, mert lehetetlen volt vállalni a felelősséget azért, hogy semmi se történjék és bíztunk abban, hogy ezt az ideiglenes kötést mihamarabb fel fogja váltani egy végleges. Reményeinkben nem csalódtunk. Hamarosan kialakultak a szanálási program körvonalai, lekötöttük a külföldi kölcsönt, sikerült a magyar korona részére fix bázist teremteni és a gazdasági élet megnyugvással láthatta, hogy a kibontakozás irányában immár komoly lépések történtek. Azt, hogy a szanálási terv végrehajtását igen erős depresszió követi nyomon, mindannyian előre tudtuk. Előttünk volt a cseh és osztrák példa, láthattuk, hogy egy ilyen nagy változáshoz zökkenők nélkül nem tud máról-holnapra hozzáigazodni a gazdasági élet. Amellett mindjárt a londoni tárgyalások elején nyilvánvaló volt, hogy azok a körök, amelyek a segítésnek erre a módjára az első perctől kezdve készek voltak, tőlünk is várnak valamit s csak a mi bevonásunk mellett hajlandók vállalni a dolog terhét. Tisztában voltunk tehát azzal, hogy nagyobb összegű tőkeelvonások fogják megnehezíteni a helyzetünket. Ráadásul, mintha csak a magyar talpraállásnak ez a fátuma volna, még fokozottabban ismétlődött meg az, amit Hegedűs Lóránt próbálkozásánál láttunk: ez a mi helyi válságunk összeesett a világgazdaság általános válságával, azzal a nagy gazdasági depresszióval, mely különösen Közép- Európára nehezedett s mindenütt ipari túltermelést idézett elő és összeesett azzal a nagy pénzügyi és bizalmi krízissel, aminek a központja a bécsi eseményekben volt keresendő. Mindezt betetézte a rossz termés, ennek nyomán a belső fogyasztás csökkenése, úgyhogy azok a nehézségek, amelyekre mint a szanálás átmeneti jelenségeire számítottunk, egy méreteire és kihatásaira súlyosabb krízissé szélesedtek ki. Tudjuk, az infláció ideje alatt mindenki áruhalmozásra rendezkedett be, keresve csinálták az emberek az adósságot erre a célra, úgyhogy emiatt eltorzult a gazdasági élet valódi képe, mert nagyobb volt az iparcikkekben a fogyasztás, mint a valódi szükséglet. Az áruhiány kötelességévé tette mindenkinek azt, hogy a normálisnál hosszabb időre gondoskodjék nyersanyag- és áruszükségletének fedezéséről. Most ennek éppen az ellenkezőjét látjuk. A nagy tőkeelvonások miatt — itt a kényszerkölcsönre, a jegybank részvényeinek jegyzésére, a népszövetségi kölcsön kibocsátására gondolok —, a fogyasztás egyszerre összezsugorodott, nagy pénzhiány állott elő s ezen az emberek áruik eladása útján próbáltak segíteni. Különben is azok a készletek, amelyeket kereskedők és iparvállalatok az infláció ideje alatt felhalmoztak, nincsenek többé arányban a normális szükséglettel, kényelmetlen immobilitást jelentenek, úgyhogy az egész vonalon észlelhető az a törekvés, amely a készletek csökkentésére irányul. Az a kép tehát, amely a mai helyzetben az ország szükségleteiről kialakul, éppen az ellenkező irányban torzított kép, mint volt az infláció ideje alatt s előreláthatóan még hónapok telnek el, amíg a belső gazdasági szükséglet valódi arányait meg tudjuk állapítani. Egy lázas periódus után az „intertemperatura“ idejét éljük. Ebben természetesen a jövőnket illetően valami optimizmus is van, annak ellenére, hogy azok az adatok, amelyek az ipari termelés mindenkori helyzetét a legkarakterisztikusabban mutatják, erre az optimizmusra ebben a pillanatban nem igen jogosítanak fel. A széntermelés az előző évivel szemben több mint 15%-os csökkenést mutat és a vastermelés is egyharmadára redukálódott. Arra, hogy az építőiparban mekkora a pangás, igen jellemző adat, hogy az év második felében a budapesti téglagyárak összesen 170 millió téglát adtak el a békebeli 150 millióval szemben. A fafeldolgozóipar exportja egészen megszűnt, a gépiparban az üzemredukció mértéke az utolsó hetekben 30% körül mozgott s az ipari munkanélküliek száma a májusi 15.000-rel szemben felemelkedett 50.000-re. Ezzel szemben bíztató momentum alig van, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy a munkáselbocsátások és üzemredukciók folyamata mintha megállott volna az utolsó hetekben. Maga a szanálási program persze csak a kereteit adja meg annak, ami a munkában, fogyasztásban, szociális és egyéb közterhek vállalásában a békebeli viszonyokhoz való visszatérést jelentené, ezeket a kereteket azonban magának az életnek kell valóságokkal kitöltenie. Egy bizonyos: dolgainknak az a mostani kétfélesége, amely egyre rikítóbban és egyre több vonatkozásban tűnik szembe, sokáig fenn nem tartható. Stabilizálódott valuta, ilyenben felvett hitelek és inflációs kamatláb, vagy a békeparitáshoz közel járó bér, ellenben időben 20—25%-kal kevesebb munka és kisebb értékű teljesítmény, mint a békebeli — egymásnak ellent 1. szám.