Magyar Gyáripar, 1926 (17. évfolyam, 1-12. szám) - Iparjogi Szemle, 1926 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1926-01-01 / 1. szám

1. szám. MAGYAR GYÁRIPAR tek, amennyiben az ipari termelésnek a békeviszonyok­hoz és az üzemek méreteihez képest való általános visszafejlődése mellett, termelésüket még fokozni is tudták. Ezek a kivételes termelési lehetőségek azonban az általános dekadencia közepette csak olyan kis kör­ben és rendkívüli áldozatokkal voltak biztosíthatók, hogy az ipari termelés drágulásának általános szabá­lyán végeredményben nem változtattak. Éppen ezért az említett magyar iparok nem termeltek olcsóbban, mint a külföld, ha pedig kivételes helyzetük megszűnik — ami be fog következni, amint a mezőgazdasági fogyasz­tók krízise az illető iparok termelésére is visszahat — akkor az is igen nehéz probléma lesz, hogy a magyar ipar termelési költségeit legalább egy vonalon tarthas­suk a külföldéivel. A termelés drágasága szempontjából tehát a magyar ipar helyzete nem kedvezőbb, mint az ipari termelésé általában a világon. Mégis kétségtelen, hogy az elmúlt években a magyar ipar legnagyobb ré­szét sikerült kikapcsolni az ipari termelés világkrízi­­séből, mert a behozatali tilalmak rendszerével, majd az autonóm vámtarifával sikerült a legtöbb magyar ipar­ág számára a termelés drágasága dacára is olyan fogyasztó piacot biztosítani, amely az ipar méreteivel, tőkeerejével, a rendelkezésére álló munkáslétszámmal stb. aránylag kielégítő összhangban állott. Üzemkorlá­tozás, munkanélküliség stb. éppen ezért a magyar ipar­ban sokkal kisebb mértékben fordultak elő, mint másutt. A gazdasági élet tényezői közül Magyarországon az ipar az egyetlen, amelynek méretei a jelenlegi vi­szonyok között nincsenek túldimenzionálva, amelynek szervezete önmagában egészséges és nem hordja a saját testében semmiféle betegség, semmiféle krízis csíráit. Ipari krízis mink, önálló jelenség nálunk tehát nincsen, a magyar ipar válsága mindig csak a keres­kedelem, az államháztartás stb. kríziseinek, a mező­­gazdaság súlyosbodó helyzetének a kísérő jelensége, következménye. A mezőgazdasági és az ipari válság fenti analízi­séből már most milyen tanulságokat vonhatunk le? A mezőgazdasági krízis oka a fogyasztás csökkenéséhez képest mutatkozó túlprodukció lévén, elméletileg az orvoslás következő módozatai képzelhetők: 1. A mezőgazdasági fogyasztóknak, vagyis az ipari termelésnek a megerősítése. Itt függ össze a mezőgazdasági krízis az ipari krízissel és válik vilá­gossá, hogy a mezőgazdasági krízis enyhítésére semmi­féle olyan intézkedés nem szolgálhat, amely az ipari termelés helyzetét súlyosbítja, a mezőgazdaságot és az ipart egymással ellentétbe viszi bele, mert amit egy ilyenfajta intézkedés által a mezőgazdaság esetleg nyer a „vámon“, azt feltétlenül megint elveszti a réven, az ipar fogyasztóképességének a csökkenése következ­tében.­­ 2. A mezőgazdasági termelés csökkentése, a kisebb fogyasztáshoz való arányosítása. Ez nagyon keserű pilula, amikor eddig állandóan mezőgazdasági több­termelésről stb. beszéltünk. S valóban azt hisszük, hogy ma, amikor nálunk a több termeléshez nemcsak szoro­san vett gazdasági, hanem fontos szociális érdekek is fűződnek — a nagy átalakulási folyamatban eredeti munkahelyükön fölöslegessé vált munkaerők elhelye­zése —, a mezőgazdasági termelés korlátozása ab­szolút értelemben nem lehetséges. Ellenben igenis lehetséges egy bizonyos termelési virement az egyes mezőgazda­­sági ágak között, a termelésnek oly mezőgazdasági ágakban való fejlesztése más ágazatok rovására, ame­lyekben az általános mezőgazdasági túlprodukció vi­szonylag kevésbé érvényesül. Erre nézve pl. gyakran halljuk azt a tanácsot, hogy a kenyérmagvak termelé­séről fokozatosan térjünk át takarmánytermelésre és ezzel kapcsolatban rentábilisebb állattenyésztésre stb. 3. A termelés olcsóbbá tétele, azonban nem oly esz­közökkel, amelyek további túlprodukciót idéznének elő, vagy amelyek a termelési költségeket a mezőgazdasági fogyasztók terhére mérsékelnék s ezáltal megint a fogyasztást csökkentenék. Tehát olcsóbb termelés, de nem több termeléssel, n­em is a termelési költségek egy részének áthárításával, hanem racionálisabb­­termelés­sel, a termelés összeredményének fokozása nélkül in­tenzívebb termeléssel, ami mellett ugyanazzal a ter­melési költségegyességgel nagyobb termelési értéket lehet produkálni. 4. A­­termelt áruk értékesítésének megfelelő organi­zációja, az ú. n. kereskedelmi hálózat kiépítése, amely­nek segítségével az általában kedvezőtlen értékesítési lehetőségek mégis a lehető legjobban és a legminimáli­sabb költségekkel kihasználhatók. 5. Last but not least ott, ahol a magyar mezőgazda­sági termények ára még a világparitáson alul áll, az áraknak — minden hamis szentimentalizmussal és ál­­szociális propagandával szemben — a világpiaci árak­kal való összeegyeztetése. Vannak természetesen komoly gazdasági szempontok, amelyek az áraknak a világ­­paritástól való eltérését adott esetben okozzák és indo­kolják (fuvarköltségek, a belföldi fogyasztás korláto­zott volta, a termelő forgótőke-szükséglete stb.). Ezeken a kereteken belül azonban egészségtelen állapot az, ha a magyar mezőgazdaság termékei devalválódnak, szo­ciális szempontból pedig végre lássuk be, hogy a szo­ciális igényeket sohasem a termelés kárára, hanem csak a termelés feleslegeiből szabad kielégíteni, külön­ben az egész szociális épület, mint a tetejénél építeni kezdett ház a termelőkkel és a fogyasztókkal együtt összeomlik. — Folytatjuk. — 5 WORN­ER J. és TAKSA BUDAPEST, V., VÁCI ÚT 48 TELEFON 14-69, 61-90

Next