Magyar Gyáripar, 1929 (20. évfolyam, 1-12. szám) - Iparjogi Szemle, 1929 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1929-01-01 / 1. szám
21. szám. MAGYAR GYÁRIPAR gyarország elképzelhetetlen volna. Az első számban közölt felsóhajtástól, mely ifj. Chorin Ferencitől eredt, hogy tudniillik nincs az országban ipari közvélemény, bizony nagy utat tettünk meg: a gyáripar tekintélye, befolyása ma mégis csak különb, mint két évtized előtt. Az úton, melyen a Szövetség idáig eljutott, az eszközök között, mellyel ezt elérte, a Magyar Gyáripar, egyike volt a leghathatósabbaknak. Is. Albrecht királyi herceg a Pesti Naplóban nyilatkozatot adott közre, mely nemcsak a nyilatkozó kiváló pozíciójánál, de tartalmánál fogva is számot tarthat az érdeklődésre. A királyi herceg egyéb stúdiumok között igen behatóan foglalkozik a mezőgazdasági termelés kérdéseivel és idevonatkozó nyilatkozatán megérzik, hogy a mezőgazdasági problémák nemcsak olyankor meresztik eléje sötét kérdőjeleiket, amikor egy ünnepi intervjú nyilvánosságáról van szó, hanem, hogy ezek állandóan foglalkoztatják, sőt nyugtalanítják és pedig úgy magángazdasági, mint államgazdasági vonatkozásban. Amit a mezőgazdaság kríziséről a királyi herceg mond s ahogy a helyzetképet abban fogja össze, hogy „matematikai pontossággal ki lehet számítani, hogy ki, mikor megy tönkre“, ebben sajnos, sok igazság van. A mezőgazdasági termékek értékesítési problémája nincs megoldva, a közterhei súlyosak, kamatterhei szinte elviselhetetlenek, optimizmusra tehát semmi okunk: a királyi hercegnek ezeket a megállapításait, ha egyet-mást a passzionátus mezőgazda panaszhajlandósága révén le is vonunk ebből, nagyban és egészben helytállóknak kell elfogadnunk. Sajnos, nem így áll a dolog az ipari termelésre vonatkozó nyilatkozatával. Előre kell bocsátanunk, hogy Albrecht főherceg nyilatkozata semmiképpen sem bántó az iparra nézve, de megállapításai, — melyeket ugyan fentartással közöl, („nem tanulmányoztam annyira az ipar helyzetét, hogy pontosan hozzászólhatnék ehhez a kérdéshez“) — alkalmasak arra, hogy az ipar termelés dolgát problémamentesnek, gondoktól távoliaknak állítsák be, abszolút biztos ellátottsága folytán nem is szorul a kormányzat és társadalom támogatására. A nyilatkozat e passzusa így hangzik: „Felfogásom mégis az, hogy az ipar a nagytőkével ma is közvetlen összeköttetésben él, azzal a nagytőkével, mely internacionális kapcsolatai által könnyebben elviseli egy-egy ország gazdasági helyzetének kedvezőtlenebb fordulatát. Bizonyos, hogyha az ipar nehéz helyzetben van is, a nemzetközi nagytőke mindenesetre biztosítani fogja számára a minimális négyszázalékos kamatoztatást." Így szól a nyilatkozat, amihez meg kell jegyeznünk a következőket: Hogy az ipari üzem hoz-e magasabb kamatot vagy a mezőgazdasági, azt nehéz volna egy rövid nyilatkozat keretében eldönteni. A gyáriparban egyszerűen az történik, hogy a gyáripari vagyon mindenkori értékelése alkalmazkodik az illető üzem hozadékához. Vagyis, ha egy ipari részvény hat százalékos kamatozást mutat fel, az nem jelenti azt, hogy az illető vállalat összbefektetési értéke kamatozik hat százalékkal. Mert amilyen mértékben csökkent az iparvállalatok jövedelmezősége, olyan mértékben zsugorodott össze a vállalat tőzsdei értékelése, vagyis az egyes részvények árfolyama olyan mértékben csökkent, hogy végül a kifizetett osztalék az illető részvény négy, öt, hat százalékos kamatozásának felelt meg. Ez azonban nem jelenti „a biztosított négyszázalékos“ kamatozást, mert hiszen a „biztosítás“ úgy megy végbe, hogy azt a vagyont, mely eddig csak két százalék jövedelmet tudott eredményezni, a felére értékelem és ezáltal biztosítom a négyszázalékos hozadékot. De elvégre ezt a kunsztot a mezőgazdaságban is meg lehet csinálni, sőt attól félek, hogy ha a viszonyok így maradnak, magától be fog ott következni. Ha ma a földbirtok csak két százalék jövedelmet hoz és a viszonyok olyanok, hogy egyhamar e jövedelem emelkedése nem is várható, akkor ebből világosan következik, hogy a földbirtok értéke is ennek a hozadéknak megfelelő, vagyis az egy millió pengős föld, mely eddig 20.000 pengő jövedelmet hozott, valójában csak500.000 pengőt ér. A jövedelme ezután az értékelés után sem lesz több, -- aminthogy az iparvállalaté sem, — de aki 500.000 pengőért vette ezt a földbirtokot, az bízvást számolhat befektetésének négyszázalékos kamatozásával. Hogy az internacionális tőkével való kapcsolat kifejezése alatt mit ért a főherceg s hogy gondolja, hogy ez a kapcsolat balzsam, csodaszer a rossz üzletmenet, a kedvezőtlen konjunktúra ellen, azt nem egészen tudjuk elképzelni. A dolog úgy áll, hogy a magyar gyáripar túlnyomó része magyar tőkeérdekeltségek kezében van: bankok, iparoscsaládok, sőt magyar kisrészvényesek kezében. Nagy internacionális kapcsolata talán csak a gyufaiparnak van: a magyar cukoripar, malomipar, söripar, szeszipar, bányaipar, gép, textil, építkezési, vegyészeti ipar, ha egyik-másik vállalatnak vannak is külföldi részvényesei, vagy bankérdekeltségei, egyáltalán nem áll a külföldi nagytőke kontrollja alatt s így nincs is módja a külföldi nagytőkének arra, hogy e vállalatok kellő jövedelmezőségét biztosítsa. De nem is tudjuk, hogy miképpen is volna módja erre? Az idén a textilgyáraknak nem volt valami jó esztendejük; a befektetett óriási tőkék nem igen hozták meg a megfelelő kamatoztatást. Ezen nem tud segíteni, változtatni sem a külföldi nagytőke, sem a belföldi kistőke. De nyilván, ha tudna, sem akarna, mert hiszen nem is érdeke, hogy amikor egy vállalatnak veszteséges volt az esztendeje, hogy akkor a vállalat főrészvényese előálljon és ezt a veszteséget pótlandó, a saját zsebéből fizessen dividendát. Vagy telik ez a vállalat jövedelméből, vagy ha nincs jövedelem, esetleg a jobb esztendők tartalékaiból, de ha ez sincs, akkor bizony a vállalat részvényesei osztalék nélkül maradnak és ezen semmiféle internacionalizmus nem fog segíteni. Vagyis a helyzet az, hogy a gyáripar sem támaszkodhat másra a