Magyar Gyáripar, 1932 (23. évfolyam, 1-12. szám) - Iparjogi Szemle, 1932 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1932-01-01 / 1. szám

A MAGYAR GYÁRIPAR 1. szám: magángazdaság milyen katasztrofálisan letört, nem bír­ván a ráháruló terheket, nem bírván a lakosság fo­gyasztóképességének minimumra csökkentését, a hitel­­viszonyok megnehezedését, ha nézzük, hogy milyen két­ségbeesett küzdelmet folytat külföldi nyersanyagának beszerzése, devizaszükségletének biztosítása, külföldi fo­gyasztási területének megtartása, hitelének fenntartása, tisztviselői és munkásai megélhetése érdekében, hogy ez mennyire abszorbeálja minden anyagi és erkölcsi erejét, akkor lehetetlennek tartjuk, hogy azokat az esetleges­ségeket, változásokat, az átváltással járó gondokat, al­kalmazkodási feladatokat zúdítsuk a nyakába, melyekkel még a legkülönbbül elgondolt reform is jár. Nem aktuális ma ez a reform, hiszen a világ újra­teremtésének ebben a forrongó fázisában, amiben ma élünk, senki sem tudja megmondani, hogy milyen gazda­ságpolitikai, jogpolitikai szempontok fognak kialakulni, melyek az ilyen reformot kétségkívül majd döntően be­folyásolják s amelyeknek ma a forrongás, a kialakulás idejében, amikor a gazdasági életnek nincs egy szilárd pontja, végzetes hiba volna elébevágni. A másik szempont, hogy vájjon helyes-e — ha már a törvényhozó reformra szánta el magát — ilyen részlet­reformmal jönni, kiragadni egyeseket a problémák összességéből s azokat valahogy rendezni, másokat mel­lőzni, jobb időkre eltelni? Nem lehet kétséges, hogy a reform elindítója az az agitáció volt, mely az állam, a törvényhatóságok, községek tőkehozzájárulásával dolgozó vállalatoknál húzott fizetések dolgában megindult s amely agitációnak hullámai aztán átcsaptak a magán­­vállalatoknál húzott fizetésekre is. A kormány nyilván azt az agitációt kívánta egy javaslat benyújtásával hono­rálni, de mivel ez a matéria a külön törvényes rendezést nem indokolta eléggé, a javadalmazások rendezésének problémája kapcsán napirendre tűzött még néhány részvényjogi problémát és előállott egy csonka reform­mal. Senki nem tudná megmondani, hogy a reformra váró részvényjogi komplexumokból mért vette fel a tervezetbe a kodifikátor az egyiket, mért hagyta ki a másikat? Miért szabályozza pl. a felügyelőbizottság ha­táskörét, de mért nem szabályozza az igazgatóság és vállalati ügyvezetőség (Vorstand) hatáskörét s mért nem hozza ezeket egymással harmóniába, ahelyett, hogy a kiragadott intézkedéssel a legnagyobb zavarokat, ellent­mondásokat támasztja? S mért tartja szükségesnek, hogy éppen ma állítsa fel a mérlegkészítés szabályait, amikor a tőzsdék szünetelése, egy-egy itthoni vagy kül­földi devizaintézkedés hatása úgyszólván percenként vál­toztatja meg a vállalatok arculatát? Ahelyett, hogy arról gondolkodna, hogy milyen következményekkel járna, nem volna-e helyes a mérlegek felállítását elhalasztani? És mért a revizorkérdés rendezése és mért nem a rész­vénytársaságok alapításának, az alapításért való fele­lősségnek, az alaptőke befizetésének a szabályozása, amikor egyik olyan aktuális, mint a másik? És ha szükségesnek tartja az ellenőrzés fokozását, mert nem disztingvál az olyan vállalatok között, melyek a tőzsdén jegyeztetnek, melyeknek a papírjai tőzsdei forgalom tárgya s a tőzsdén nem jegyzett vállalatok között, me­lyeknek részvényei egy család, egy baráti kör kezén vannak? A tervezet a részvényreform ügyét nemcsak, hogy nem viszi előre, de ellentmondásaival, zavart felidéző egyoldalúságaival csak hátráltatja. Feltétlenül indo­kolt tehát a gazdasági érdekeltségek felfogása, hogy a tervezet a napirendről levétessék és a reform egy al­kalmasabb időre halasztassék el, amikor is nem egy­­egy kiragadott probléma rendezésével, hanem a rész­vényjog egész komplexumát átfogó, minden problémát felölelő szerves alkotással lépne a kodifikátor a nyil­vánoság elé. Egy ilyen reformnak az a feladata, hogy a gazdasági életnek, a termelésnek új lendületet adjon, az érvényesülés, az erőkifejtés újabb lehetőségeit tár­ván fel előtte, így, ahogy ma ez a tervezet a reformot tükrözi, a gazdasági élet, a termelés számára csak újabb megkötöttséget jelent, a jelenlegi szerencsétlen körül­mények felesleges kiélezését, tehát semmi esetre sem időszerű. A részvénytársasági reformtervezet első fejezete a­ részvénytársaság felügyelőbizottságáról rendelkezik. Ennek a fejezetnek intézkedéseinél a kodifikátort az a felfogás vezette, hogy a részvénytársaságoknak rossz szelleme az igazgatóság és az igazgatók s hogy kell en­­nél jova kreálni egy társasági szervet, mely a reá ruhá­zott hatalmánál fogva alkalmas arra, hogy az előbb em­lített orgánumok mahinációival szembeszálljon. Erre legalkalmasabbnak vélte, ha a felügyelőbizottság ha­táskörét úgy szabályozza, úgy dúsítja fel, hogy ezzel ez egy vonalba kerüljön, sőt túlhaladja a német Aufsichts­­rath hatáskörét s ilymód a részvénytársaság legfelsőbb, legfelelősebb intéző hatóságává váljon. Azzal azonban, hogy a német példát felemás mód utánozta, hogy a re­formtervezet a társasági jognak csak ötletszerűen ki­ragadott mozzanataira vonatkozik s így nem képes össz­hangot teremteni a reformmunka és K. T.-ből megtar­tott intézkedések között, a reform végzetes hibát követ el, melyet egy-egy szakasz elejtésével vagy átszövege­­zésével nem is lehet megkorrigálni. Ha annak idején a német kereskedelmi jog az Aufsichtsrath hatáskörének és feladatainak megállapításánál valóban egy felelő­­sebb felügyelőbizottságra gondolt, azóta a jogfejlődés és a gyakorlat a német felügyelőbizottságot olyanná formálta, — olyan feladatokkal és fontossággal — mint amilyen nálunk az igazgatóság, kialakítván mel­lette a Vorstand szervét a vállalat vezető embereiből, kik e minőségükben aztán nem is lehetnek tagjai az Aufsichtsrathnak. Ennek a fejlődésnek meg is van a maga természetes logikája s érthető volna, ha adandó alkalommal a törvényhozó ehhez igazodó reformmal jön, vagyis eltörli az igazgatóságot, megteremti a vállalati vezetőségből álló elöljáróságot s melléje megfelelő ha­táskörrel a felügyelőbizottságot. De meghagyni az igazgatóságot s melléje, vagy helyesebben szembe vele kreálni egy ugyanolyan hatáskörű felügyelőbizottsá­got, kialakítani a két orgánum örök konfliktusát s pa­ralizálni ezáltal a vállalat tevékenységét, lehetetlen do­log. Mert a felügyelőbizottság a reform által biztosított hatáskörrel valójában ugyanazt a feladatkört kapja, mint amilyennel ma az igazgatóság bír. K. T. az igaz­gatóság ügykörét úgy írja körül, hogy „a r.­t. ügyeit az igazgatóság intézi“; semmi kétség, hogy az a hatáskör, melyet a reform a felügyelőbizotságnak biztosít sub tituló ellenőrzés a legmagasabbrendű intézkedési jogot adja meg, mellyel a vállalatnak üzletvitelét, gesztióját, egészében és részleteiben olyannyira befolyásolhatják, hogy ezáltal az intézkedés jogát teljesen kisajátíthat­ják. Sőt mennél inkább szó szerint veszi majd a fel­ügyelőbizottság a reform ráruházta kötelezettségeket s az azzal járó felelősséget, annál mélyebben hatol be az igazgatóság intézkedési körébe s teszi annak hatalmát árnyékhatalommá. A felügyelőbizottság az összes ve­zető tisztviselőktől — egész az aligazgatóig — felvilá­gosításokat követelhet, a vállalatnál vizsgálatokat tart­hat, a vizsgálatoknál a vállalat költségére szakértőket alkalmazhat, ha szakértőjét nem fogadják el, a cégbíró­sághoz fordulhat, közgyűléseket hívhat egybe, igazga­tósági üléseken jelenhet meg, hozzájárulásától függe-

Next