Magyar Gyáripar, 1932 (23. évfolyam, 1-12. szám) - Iparjogi Szemle, 1932 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1932-01-01 / 1. szám
A MAGYAR GYÁRIPAR 1. szám: magángazdaság milyen katasztrofálisan letört, nem bírván a ráháruló terheket, nem bírván a lakosság fogyasztóképességének minimumra csökkentését, a hitelviszonyok megnehezedését, ha nézzük, hogy milyen kétségbeesett küzdelmet folytat külföldi nyersanyagának beszerzése, devizaszükségletének biztosítása, külföldi fogyasztási területének megtartása, hitelének fenntartása, tisztviselői és munkásai megélhetése érdekében, hogy ez mennyire abszorbeálja minden anyagi és erkölcsi erejét, akkor lehetetlennek tartjuk, hogy azokat az esetlegességeket, változásokat, az átváltással járó gondokat, alkalmazkodási feladatokat zúdítsuk a nyakába, melyekkel még a legkülönbbül elgondolt reform is jár. Nem aktuális ma ez a reform, hiszen a világ újrateremtésének ebben a forrongó fázisában, amiben ma élünk, senki sem tudja megmondani, hogy milyen gazdaságpolitikai, jogpolitikai szempontok fognak kialakulni, melyek az ilyen reformot kétségkívül majd döntően befolyásolják s amelyeknek ma a forrongás, a kialakulás idejében, amikor a gazdasági életnek nincs egy szilárd pontja, végzetes hiba volna elébevágni. A másik szempont, hogy vájjon helyes-e — ha már a törvényhozó reformra szánta el magát — ilyen részletreformmal jönni, kiragadni egyeseket a problémák összességéből s azokat valahogy rendezni, másokat mellőzni, jobb időkre eltelni? Nem lehet kétséges, hogy a reform elindítója az az agitáció volt, mely az állam, a törvényhatóságok, községek tőkehozzájárulásával dolgozó vállalatoknál húzott fizetések dolgában megindult s amely agitációnak hullámai aztán átcsaptak a magánvállalatoknál húzott fizetésekre is. A kormány nyilván azt az agitációt kívánta egy javaslat benyújtásával honorálni, de mivel ez a matéria a külön törvényes rendezést nem indokolta eléggé, a javadalmazások rendezésének problémája kapcsán napirendre tűzött még néhány részvényjogi problémát és előállott egy csonka reformmal. Senki nem tudná megmondani, hogy a reformra váró részvényjogi komplexumokból mért vette fel a tervezetbe a kodifikátor az egyiket, mért hagyta ki a másikat? Miért szabályozza pl. a felügyelőbizottság hatáskörét, de mért nem szabályozza az igazgatóság és vállalati ügyvezetőség (Vorstand) hatáskörét s mért nem hozza ezeket egymással harmóniába, ahelyett, hogy a kiragadott intézkedéssel a legnagyobb zavarokat, ellentmondásokat támasztja? S mért tartja szükségesnek, hogy éppen ma állítsa fel a mérlegkészítés szabályait, amikor a tőzsdék szünetelése, egy-egy itthoni vagy külföldi devizaintézkedés hatása úgyszólván percenként változtatja meg a vállalatok arculatát? Ahelyett, hogy arról gondolkodna, hogy milyen következményekkel járna, nem volna-e helyes a mérlegek felállítását elhalasztani? És mért a revizorkérdés rendezése és mért nem a részvénytársaságok alapításának, az alapításért való felelősségnek, az alaptőke befizetésének a szabályozása, amikor egyik olyan aktuális, mint a másik? És ha szükségesnek tartja az ellenőrzés fokozását, mert nem disztingvál az olyan vállalatok között, melyek a tőzsdén jegyeztetnek, melyeknek a papírjai tőzsdei forgalom tárgya s a tőzsdén nem jegyzett vállalatok között, melyeknek részvényei egy család, egy baráti kör kezén vannak? A tervezet a részvényreform ügyét nemcsak, hogy nem viszi előre, de ellentmondásaival, zavart felidéző egyoldalúságaival csak hátráltatja. Feltétlenül indokolt tehát a gazdasági érdekeltségek felfogása, hogy a tervezet a napirendről levétessék és a reform egy alkalmasabb időre halasztassék el, amikor is nem egyegy kiragadott probléma rendezésével, hanem a részvényjog egész komplexumát átfogó, minden problémát felölelő szerves alkotással lépne a kodifikátor a nyilvánoság elé. Egy ilyen reformnak az a feladata, hogy a gazdasági életnek, a termelésnek új lendületet adjon, az érvényesülés, az erőkifejtés újabb lehetőségeit tárván fel előtte, így, ahogy ma ez a tervezet a reformot tükrözi, a gazdasági élet, a termelés számára csak újabb megkötöttséget jelent, a jelenlegi szerencsétlen körülmények felesleges kiélezését, tehát semmi esetre sem időszerű. A részvénytársasági reformtervezet első fejezete a részvénytársaság felügyelőbizottságáról rendelkezik. Ennek a fejezetnek intézkedéseinél a kodifikátort az a felfogás vezette, hogy a részvénytársaságoknak rossz szelleme az igazgatóság és az igazgatók s hogy kell ennél jova kreálni egy társasági szervet, mely a reá ruházott hatalmánál fogva alkalmas arra, hogy az előbb említett orgánumok mahinációival szembeszálljon. Erre legalkalmasabbnak vélte, ha a felügyelőbizottság hatáskörét úgy szabályozza, úgy dúsítja fel, hogy ezzel ez egy vonalba kerüljön, sőt túlhaladja a német Aufsichtsrath hatáskörét s ilymód a részvénytársaság legfelsőbb, legfelelősebb intéző hatóságává váljon. Azzal azonban, hogy a német példát felemás mód utánozta, hogy a reformtervezet a társasági jognak csak ötletszerűen kiragadott mozzanataira vonatkozik s így nem képes összhangot teremteni a reformmunka és K. T.-ből megtartott intézkedések között, a reform végzetes hibát követ el, melyet egy-egy szakasz elejtésével vagy átszövegezésével nem is lehet megkorrigálni. Ha annak idején a német kereskedelmi jog az Aufsichtsrath hatáskörének és feladatainak megállapításánál valóban egy felelősebb felügyelőbizottságra gondolt, azóta a jogfejlődés és a gyakorlat a német felügyelőbizottságot olyanná formálta, — olyan feladatokkal és fontossággal — mint amilyen nálunk az igazgatóság, kialakítván mellette a Vorstand szervét a vállalat vezető embereiből, kik e minőségükben aztán nem is lehetnek tagjai az Aufsichtsrathnak. Ennek a fejlődésnek meg is van a maga természetes logikája s érthető volna, ha adandó alkalommal a törvényhozó ehhez igazodó reformmal jön, vagyis eltörli az igazgatóságot, megteremti a vállalati vezetőségből álló elöljáróságot s melléje megfelelő hatáskörrel a felügyelőbizottságot. De meghagyni az igazgatóságot s melléje, vagy helyesebben szembe vele kreálni egy ugyanolyan hatáskörű felügyelőbizottságot, kialakítani a két orgánum örök konfliktusát s paralizálni ezáltal a vállalat tevékenységét, lehetetlen dolog. Mert a felügyelőbizottság a reform által biztosított hatáskörrel valójában ugyanazt a feladatkört kapja, mint amilyennel ma az igazgatóság bír. K. T. az igazgatóság ügykörét úgy írja körül, hogy „a r.t. ügyeit az igazgatóság intézi“; semmi kétség, hogy az a hatáskör, melyet a reform a felügyelőbizotságnak biztosít sub tituló ellenőrzés a legmagasabbrendű intézkedési jogot adja meg, mellyel a vállalatnak üzletvitelét, gesztióját, egészében és részleteiben olyannyira befolyásolhatják, hogy ezáltal az intézkedés jogát teljesen kisajátíthatják. Sőt mennél inkább szó szerint veszi majd a felügyelőbizottság a reform ráruházta kötelezettségeket s az azzal járó felelősséget, annál mélyebben hatol be az igazgatóság intézkedési körébe s teszi annak hatalmát árnyékhatalommá. A felügyelőbizottság az összes vezető tisztviselőktől — egész az aligazgatóig — felvilágosításokat követelhet, a vállalatnál vizsgálatokat tarthat, a vizsgálatoknál a vállalat költségére szakértőket alkalmazhat, ha szakértőjét nem fogadják el, a cégbírósághoz fordulhat, közgyűléseket hívhat egybe, igazgatósági üléseken jelenhet meg, hozzájárulásától függe-