Magyar Közélet, 1932 (4. évfolyam, 1-25. szám)

1932-05-04 / 8-9. szám

rá MAGYAR KÖZÉLET Egy nap alatt templom a Hunnia-ffilmgyárban­, ahonnan jelentjü­k. Évek hosszú sora óta szakkörök és laikus közönség türelmet­lenül és hasztalanul várta a magyar filmgyártás megindulását. A háború előtt volt ugyan néhány bátortalan próbálkozás, de ezek messze elmaradtak a nemzetközi, különösen az akkor vezetősze­repet játszó dán filmgyártás mögött. A magyar film további fej­lődése azután katasztrófális hajótörést szenvedett a háborún. A későbbi, ritka kísérletek elhibázottak és eredménytelenek ma­radtak. Mikor azután tavaly a Kék bálvány tapogatódzásai után el­lenállhatatlan erővel bontakozott ki a Hyppolit mindent átütő sikere, ezt a pompás eredményt annál nagyobb és őszintébb örömmel vette tudomásul mindenki, akinek a filmhez bármi né­ven nevezhető köze van, a legnagyobb mégis csak azoké, akiknek a legtöbb közük van: t. i. a nézők. Egyszerre megindult az érdek­lődés a magyar filmgyártás iránt, nemcsak hazai berkekben, ha­nem külföldön is, és a Hunnia filmgyár, amelynek technikai fel­szerelése hosszú évekig kiaknázatlanul hevert parlagon, már be­láthatatlan időre el van látva munkával. Munkatársunk kiment a Gyarmat utcai stúdióba, h­ogy be­számoljon a Magyar Közélet olvasóinak, hogyan dolgozik a Hunnia és hogyan készül a film. A Mexikói úton túl, Kiszugló villái, családi házai között húzódik meg a filmgyár. Kívülről semmi sem árulja el, hogy itt születnek meg azok a drámák, operettek, vígjátékok, bohózatok, amelyeknek fordulatai azt­án tíz- és tízezrek előtt peregnek le a fehér vásznon. Innét csak néhány földszintes, meleghangulatú villa látszik, csupán a hatalmas műterem üvegfala mutatja, hogy ide nem fiatal házasok bújnak a boldogságukkal, sem pedig kvie­­tált miniszteri osztálytanácsosok akták elintézése helyett virágot ápolni. De ha beljebb kerülünk a kapun, akkor már lázas „minden perc kell"* munka folyik. A nagy műteremben építkeznek. Templom készül szédítő iramban. Nem is csoda, ma kezdték el, és holnapra befejezetten, készen kell állnia. Az egyik oldalon egy csomó frissen gyalult, frissen festett pad áll, odébb már emelkednek a dóm hatalmas boltívei. Persze kulisszák. Egy nap alatt épülnek fel és a felvétel után fél nap alatt szétbontják. Mert ugyanazt a díszletet nem lehet két filmnél felhasználni. Egy-egy bútordarabot esetleg igen, de épületeket, házakat, miegyebet nem, így azután 100—200 között ingadozik a filmgyár technikai sze­mélyzete, asztalosok, ácsok, festők, szerelők, díszletezők, vilá­gítók stb. Az építkezés miatt a felvétel a kis műteremben folyik. Dró­­tok, csövek, gumiba burkolt vezetékek közt botorkálunk, bukdá­csolunk egy kis, alig néhány négyzetméteres szobába, ahol már vagy tucatnyian szoronganak. Színészek, operatőrrök, világosító minkások, szerelők. A szereplőknek alig jut annyi hely, hogy megfordulhassanak, különben kilépnek a képből, a vásznon mégis úgy hat, mintha végtelen térben mozoghatnának. Négy hatalmas reflektor ontja be kévékben a fényt, alig fél méterre a színészek­től, a szallagot Eiben István és az amerikai Marley forgatják. Franciák dolgoznak most itt, a párisi Osso-Minerva cég. Ere­detileg csak egy filmet akartak készíteni, de az Un­fils of Amé­­rique-kel annyira meg voltak elégedve, hogy elhatározták, szep­temberig maradnak és legalább öt filmet csinálnak. Most a Ta­vaszi zápor felvételei készülnek, melyet Fülöp Ilona írt. Fejős Pál rendez, a hangfelvételeket Lohr Ferenc, a fiatal, tehetséges mérnök végzi. Különben ő a ciceronénk is. Elmondja, hogy a Tavaszi zápor egészen monumentális zenei hatásokat fog produ-­­cálni 1500 tagú énekkarával és 120—200 főnyi zenekarával. A film szüzséje egy fiatal cselédlányról szól, aki egy csodálatosan szép tavaszi éjjel odaadja magát egy férfinak. Kislánya születik és az anya hosszú, nyomorúságos vergődés után meghal. Felke­rül az égbe, és egyszer csak azt látja, hogy a lánya, aki sza­kasztott mása, ugyanolyan tavaszi éjjelen, ugyanolyan körülmé­nyek között, ugyanaz a fa alá kerül, mint akkor ő. Nem tudja, hogyan akadályozza meg gyermeke sorsát, végül is odafenn az égben feldönt egy aranyvázát, idelenn pedig bő patakokban zu­hogni kezd a zápor, és elmos mindent, varázsos, megejtő tavaszi éjjelt és romantikát. A Tavaszi zápor —a­melynek főszerepeit Annabella, Dajbu­­kát Hana, Bársony Erzsi, Gyergyai István játsszák — magyar, német, francia és angol verzióban készül, szemben az Un fils d’ Amérique-kel, amelyhez csak francia szöveget csináltak. Utána egy repülő film következik, amelyet valószínűleg Székely István rendez. Az Osso-Minerva után az Ufa következik, és olyan nagy az érdeklődés a Hunnia iránt, hogy egyelőre távolról sem tud­nak neki eleget tenni. Lohr Ferenc megmutatja a hangfelvevő berendezést is. Egy hatalmas skatulya alakú box a hangellenőrző, amelyen keresztül a hang a felvevőkészülékhez kerül, ahol egy milliószoros felerő­sítés után szallagra fényképezik- Természetesen a felvételnek számtalan technikai fogása van, hisz közben számtalanszor eltor­zul a hang, amelyet ismét természetessé kell alakítani. Az elő­hívásnál is történhetnek hibák, ahogy az előhívással egy fény­­képet el lehet rontani, épúgy elrontható a hangfelvétel is, amely különben olyan precizitást követel, ami lehetetlen lenne a háló­zati áram ingadozásai mellett. Ezért a filmgyárnak külön gépháza van, ahol a hálózatból kapott áramot abszolút egyenletes, 48 periódusú forgó árammá alakítják át. Ma már a fiatal magyar hangosfilm annyira fejlődött, hogy a franciák szerint már első filmjüknél jobb hangot kaptak, mintsem Hollywoodban. Máris tárgyalnak arról, hogy — mivel szeptemberben át kell adniuk helyüket az Ufának — mikor jöhetnek vissza. Búcsút veszünk. Utunk kifelé a nagy műtermen keresztül vezet. Az épülő templom a kulisszák tömegéből kezd mindjob­ban kibontakozni. 1932-ben, a csődök, munkanélküliség és ön­­gyilkosságok esztendejében ritka öröm látni, hogy van még hely, ahol nem le-, hanem felépítenek. Nemcsak díszleteket. A magyar filmkultúrát. Marlene futása Paramountéktól A szexepil királynője búcsút mondott a Paramount­­nak. Még nincsenek abszolút hitelességű adatok a távo­zás körülményeiről. A nagy „Marlene“ és kitartó ren­dezője bizonyára hamaro­san új gazdára lelnek. Nem féltjük őket. Csupán egyért aggódunk. Magáért a film­kultúráért, amelynek Marlene Dietrich kétségkívül egyik jelentékeny oszlopa. Lehet, hogy ez a búcsú a Paramounttól meghozza számára majd a komolyabb művészi tér lehetőségeit, amire eddig nem igen nyílott alkalma. A paramounti szellem nem­ juttatta hozzá. Sokszor elmondottuk ezt és idevonatkozó cikkeinkre szak- és közönségkörökben­ mindig felfigyeltek. Egye­lőre persze a várakozás álláspontjára illik helyezkedni. Hogy mondja a francia: qui vivra, verra! BURA K­ÁROLY az egyetlen zeneszerző cigányprímás (Dankó Pista óta) néhány kedves új nótával gazdagította muzsikás-irodal­munkat. Ezek közül finom melódiájával és poetikus szövegével különös népszerűségre tarthat számot a „Tűzbe dobtam száz leve­let“ című dal, melynek szövegírója egy kitűnő fiatal újságíró, Jávor László.

Next