Magyar Lakatosmesterek Lapja, 1910 (5. évfolyam, 3-50. szám)

1910-01-30 / 3. szám

2 MAGYAR LAKATOSMESTEREK LAPJA 1910. január 30. Iparunk válsága. Az elmúlt évben némi javulás mutatkozott az épületlakatos iparban. Az évek óta pangó építkezés föllendült s megindult a rég nélkülözött vállalkozás. Az ezzel karöltve járó épületlakatos ipar virágozni kezdett. De virágzásában mi meggátoltuk, amelynek szomorú következményeit máris sajnosan érezzük, élannyira, hogy a már szinte tűrhetetlenné vált bajok orvosolha­­tására szövetségünk rendkívüli közgyűlést hívott egybe. .A gyűlés lefolyását más helyen részletesen ismertetjük. E helyen csupán azzal akarunk foglalkozni, hogy rámu­tassunk azon okokra, amelyek iparunkra rázúdították a válságos­­időket. Köztudomású, hogy az épületlakatos munkákra manapság alig mer már vállalkozni számítani tudó­s iparát megbecsülő lakatosmester. Nem mer pedig azért, mert reális alapon nem lehet többé vállalkozni s igazán a legtöbb vállalkozásunk nem egyéb, mint öngyilkosság, anyagi romlásunk kutforrása. És a leg­­szomorubb a dologban az, hogy e súlyos, vigasztalan helyzetünknek mi magunk vagyunk az okai, amelynek orvoslására is csupán mi magunk vállalkozhatunk, mert segíteni egyedül mi segíthetünk. Idegen befolyásra, segítségre nem volna itt, e baj megszüntetésére szük­ségünk, de nélkülözhetetlen az, hogy az egyetértés uralkodjék közöttünk. Előfordult nem egyszer valamely vállalati lakatos­­munkánál, hogy a benyújtott pályázatok költségvetési árai között ötven százalékos különbség mutatkozott. Vagyis, m­íg az egyik lakatosmester pl. ezer koronáért tett ajánlatot, addig a másik ötszáz koronáért volt haj­landó ugyanazon munkát elkészíteni. Az ember esze megáll, amikor ilyesmit hall. Mert az, hogy valamely munkánál 8—15 százalékos differenciák mutatkoznak a beadott pályázatoknál, még érthető. Elvégre egyik mester nagyobb rezsivel dolgozik s talán a munkáját is jobban meg akarja fizettetni, mint a másik és igy az árakat is magasabbra szabja. De már olyan reálisan számító mester nincs, aki ötven százalékkal számítaná drágábban a munkáját, mint amennyiért — haszon­nal — elkészíthetné. Az ilyen esetben tehát a hibás csak­is az, aki oly aránytalanul olcsóbb ajánlatot tesz. Nem csoda ilyen viszonyok közepette azután, ha a jobb érzésű mesterek teljesen távol tartják ma­gukat a vállalkozásoktól. Hiszen elriasztják őket kar­társaik, akik lehetetlen árakat állapítanak meg. Miért? Csupán azért, hogy valamely versenytárgyalásból győz­tesen kerüljenek ki, nem törődve még azzal sem, ha vállalkozásukra rá is fizetnek. Az eredménye e becs­­telen dolognak már­is mutatkozik. Ott tartunk, hogy egy-egy nagyobb lakatosmunkára is alig akad vállal­­lalkozó. Mert azok is visszahúzódnak attól ma már, akik meggondolatlanul letörték az árakat, mivel­ a haszonnélküli munkát nem bírják ki. Azokat a mester­társaikat pedig elriasztották, akik reális alapon tették meg számításaikat, költségvetésüket. A helyzet javítására csak egy mód van és ez az, hogy mi magunk tartunk össze s törekszünk arra, hogy a mai lehetetlen állapot megszűnjék. A szövetség azt meg nem gátolhatja, hogy valaki tönkre ne menjen, ha maga erre törekszik. Minden, amit a szövetség ez ügy­ben tehet, az, hogy apellál a tagok jóérzésére, saját jól felfogott érdekük megismerésére s módokat ajánlhat a követendő eljárásra, azonban pressziót nem gya­korolhat. Nem lehet eléggé hangoztatnunk tehát, hogy a kartársak tartsanak össze, értsenek egyet s akkor meg fog szűnni a mai áldatlan állapot. Ha megállapodunk abban, hogy csakis tisztességes versenyzést űzünk, tisz­tességes árak megjelölésével, akkor a mai vistás álla­pot önmagától meg fog szűnni. Ehhez azonban nem elég, ha csak megállapodunk s a megállapodást csak nem tartjuk be. Föltétlenül szükséges, hogy közös ha­tározatainkat, megállapodásainkat mindannyian tiszte­letben tartsuk s ne igyekezzünk azokat megkerülni. Ennyit már csak szakmánk tisztessége, de a magunk érdeke is megkövetel. De nagy szükség van az egymás megbecsülésére is, iparunk szeretetére is. Ha egymást megbecsüljük, önmagunkat becsüljük meg. Aki pedig iparát nem sze­reti, az nem is becsüli meg a munkát még akkor sem, ha azt ő maga készítette. Aki iparát szereti, az annak értékét is ismeri s nem szab annak olyan árat, amely mellett haszna nincs. Az ipari képzettséget, ipari tu­dást meg kell becsülni nemcsak minden iparosnak, de meg kell becsültetni a munkáltatóval is. Már­pedig a munkaárak oktalan és képtelen letörése az ipar legna­gyobb lebecsülése. Olyan sérelem, amelynek végtelen káros hatását ma nyögjük. Nincs más mód a mi iparunk fölvirágoztatására tehát, mint az, ha egymást és iparunkat megbecsüljük, ha összetartunk s egyetértésben élve, közösen állapít­juk meg a munkáink árát s azt tisztességgel be is tartjuk. E nélkül iparunk napról-napra sülyed, míg e föltételek betartása iparunk fölvirágoztatására fog vezetni. Szövetségünk rendkívüli közgyűlése. Szövetségünk rendkívüli közgyűlést tartott a vál­lalkozások ügyében, amelyen a tagok igen nagy szám­ban jelentek meg. Sajó János szövetségi elnök — mi­után a megjelenteket üdvözölte — előadta az okot, a­mely végett a rendkívüli közgyűlést össze kellett hívni. „A kartársak közül — mondotta — többen kíván­ták a rendkívüli közgyűlés összehívását, mivel iparunk helyzete igen rossz. Különösen az épületlakatos ipar­ban tapasztalható sok baj, a­melyeknek orvoslására törekszünk. Ez orvoslási módozatok megbeszélése ké­pezi a mai rendkívüli közgyűlés tárgyát, kérem ezért azon urakat, akik a közgyűlés összehívását kérték, hogy előadóivá legyenek az ügynek.“ Léderer Izidor: A városi, állami, általában a köz­hatóságok panaszkodnak, hogy egy-egy versenytárgya­lás kiírására alig akad ma már pályázó közülünk. Szo­morú valóság ez, amelynek okai mi magunk vagyunk, mivel a versengés és ezzel a munkaárak letörése any­­nyira elfajult, hogy már nem is merünk pályázni, mivel a mai munkaárak mellett haszon nincs s a lakatosmester nem egyszer jut vállalkozása mellett olyan helyzetbe, hogy még a költségvetés bélyegjeinek árát sem keresi meg mellette.

Next