Magyar Órások Szaklapja, 1910 (12. évfolyam, 1-24. szám)
1910-01-01 / 1. szám
, ms egyetlen mód van: sürgősen meg kell alakítani a Magyar Órások Országos Szövetségét. Ha az új esztendő hajnalhasadásán visszatekintünk a múltak tapasztalataira, csak arra a meggyőződésre juthatunk, hogy minden bajunknak legfőbb oka eddig az volt, hogy az összetartásnak ez a gondolata hiányzott közöttünk. Ezért nincs meg a kellő erőnk közösérdekeink megvédelmezésére és iparunknak szaktekintetben is mind magasabb, fokozottabb mérvben való fejlesztésére. Ha ellenben a magyar óvások egy országos egyesületben tömörülnének, elképzelhetjük, hogy minő erkölcsi erőt fejthetnének ki akkor. Hisz az együvé tartozás még az egyesekben is fokozza az önbizalmat, míg a széttagoltság azelhagyatottság, a csüggedés érzetét váltja ki belőlünk... Szebb, nemesebb, sőt hasznot igérőbb fogadalommal nem léphetnének tehát Magyarország tisztelt órásiparosai az újesztendőbe, mint az érdekeik megvédene való szervezkedés, szövetkezés gondolatával. Legyen ennek az újesztendőnek erős, egészséges alkotása a megalkotandó országos egyesület, ez majd meghozza azt a tekintélyt is, melyre a magyar órásoknak igazaik megvédelmezésére, fel- és lefelé, sőt még a külföld beözönlő versenyével szemben is egyaránt szükségük van. Boldog újesztendőt! Újév hajnalán. Jön a hajnal ... az újév pirkadó hajnala . . .! •""Még h a büszke, daccal teli lélek is megilletődve áll meg az évek ajtajának küszöbén ... Az évek, az emberi élet TÁRCA. Újév! Az újév ajtaja simán nyílik Mint valami „örömvilág“ ajtó. Lelki kéjes neszfogó párnák Ajtónyílás zaját nagy mohón elfogják, Nem hallatszik az Ó év jaja . . . „Holnap“ nagy reményét, Lelkünk menedékét Mint új vendéget, Lelkünk asztalánál, oda a főhelyre Ültetjük, s nézve az újév szemébe Vak bizalommal — úgy hiszünk neki . . . Fógel Gyula. MAGYAR ÓRÁSOK SZAKLAPJA 1910. 1. szám. KLEIN M. ezüst evőeszköz- és ezüst díszmű-árú gyára BUDAPEST, VII., SIP-UTCA 20. Készit és dús raktárt tart mindennemű modern evőeszközökben és dísztárgyakban, ú. m.: serlegek, söröskancsók, tálcák, kosarak, tea-, kávé- és jour-garniturák, koszorúk, gyertyatartók, girandolok, valamint minden e szakmába vágó más dísztárgyakban. — Terv és rajzzal kívánatra készséggel szolgálok. — Vidéki megbízásokat nagy gonddal intézek el. — Javítások elfogadtatnak. :: :: :: :: :: :: :! rovásai, mit a Nagy Úr vág bele kinek-kinek rovásfájába ... Igen, a rovásfába! Mert adósok vagyunk! Az élet egy nagy adósság, mit az eltöltött évekkel törlesztünk. Mikor születünk, az élet terhét, az élet adósságát vállaljuk s törlesztjük is: éveinkkel! Ki előbb, ki utóbb! Egyiknek előbb jár le az Életváltója — másiknak később . . . Szép mesterségem, rád mikor fog hasadni az újév reggele . . .?! Lesz-e neked hajnalod? Hát neked a kalendárium nem hoz újévet, nem hoz . . . Holnapot?! A pirkadó hajnal . . . még utópia?! Mi még csak a sötétbe nézve, csak a sötétség misztikus álomképeiben gyönyörködhetünk; lelkeink vigaszt, életerőt, reményt csak az álomképekben, a vak bizalomban, majd úgy mondom: fatalizmusunkban lelnek ! Mikor fog hát hasadni az aranyszélű hajnal ?! Mikor fogja diadalát ülni az individualizmus, a belső lelki élet, hazugságmentes, verőfényes napja? Mikor jön el a mi igazi Új Évünk? Pedig szomjuhozzuk már a Holnap napját . . . Szomjuhozzuk annak fényét, melegét . . . A hídnak minden polipkarja a lelkünkhöz, a zsebünkhöz tapad s húz lefelé — az egoizmus tengerének fenekére . . . Hm . . . hm! s itt vergődünk mindnyájan a lelki födelemben . . . lent a mocskok fenekén. És ha néha-néha egy-egy buborék, egy-egy szabadabb, egy emberibb gondolat kér magának eget s felfelé tör a tiszta szabad levegőre, buta röhögés kiséri a buborék útját — onnan a fenékről . . .! Az ékszer és a drágakő múltjából. Plinius, az ókori költő megírta : „Szép a nő, ha az ifjúság hajnalpkja bevonta arcát. Szép a szerelem mámorában, szép a boldogság bűbájában, de remekét bájosabbá teszi, ha szintén a föld terméke: az arany, a gyöngy, a drágakő ragyog rajta.“ E rövid bevezetés után az ékszer és a drágakő történelmi múltjáról akarunk néhány sorban megemlékezni. A drágakőnek és ékszernek múltja a legrégibb idők bizonytalanságában vész el. A legrégibb emlékekben és írott művekben a drágakövekkel s ezekkel kapcsolatban az ékszerekkel ismételve találkozunk. Már Mózes könyveiben, mikor a főpap ruházatát leírja, megemlíti hogy a főpap mellén lévő arany lapocskába tizenkét drágakő volt beillesztve, úgy hogy a kövek mindegyikét a zsidóság egy-egy néptörzsének szentelték. Mózes a törzsek nevét a samir nevű féreg vérével mely a legkeményebb testeket átmarja — égette be az ékkövekbe. Később Salamon király, mikor sok feleségének ujjait gyűrűkkel, karjait karperecekkel ékesítette fel, ezek neveit is hasonló módon akarta ékszereikbe beetetni. Ámde a samir nevű bogarat egész Zsidóországban nem találták meg többé. Jó Istenem, mit tett ekkor Salamon ? Egy gólyamadárnak a fiát bezárta egy üvegburokba. Az anyagólya sehogysem tudott fiához férkőzni, fogta magát, kirepült Egyiptomba s visszajött szájában egy samir bogárral és ennek vérével feloldotta az üvegburkot s hozzájutott a pelyhes gólyához, Salamon király pedig, aki bölcs és okos volt.