Magyar Órások Szaklapja és Magyar Ékszeripar, 1911 (13. évfolyam, 1-24. szám)

1911-01-01 / 1. szám

1911. 1. szám. MAGYAR ÓRÁSOK SZAKLAPJA kegyelettel fogják elődjeiket említeni az újabb nemzedék­nek, hogy mi nem éltünk, nem irtunk hiába, mert meg­van a munkánknak az a sikere, hogy megmutattuk részükre is az utat, a­mely egy szebb, jobb és biztosabb jövő felé vezet. Bizonyítsuk hát be, hogy mindenki a maga sorsának kovácsa és mindenki segíthet a közjón, ha akar. Ennek az akaratnak a nevelése és kifejlesztése az, a­mi a most megnyitott XIII. évfolyamban erős karokra vár. Járuljunk hozzá mindannyian azzal a szent foga­dalommal, hogy igyekezni fogunk szaksajtónk úttörőit támogatni s az általuk eddig is elért eredmények nyomán tovább építeni, hogy a magyar órásipart és ezen szép iparágnak művelőit boldoguláshoz vezessük. Ebben az értelemben kívánunk mi őszinte szívvel boldog újévet a mi hűséges olvasóinknak s a Magyar Órások Országos Szövetsége tagjainak! Kiváló tisztelettel a „Magyar Órások Szaklapja“ szerkesztősége, a Magyar Órások Orsz. Szövetségének elnöksége. Bajainkról. A múlt napokban egy tiszteletreméltó kollegánk úgy beszélgetés közben oda nyilatkozott, hogy kár a mi sok írásunkért e lapban, kár az időért, kár a mun­káért, mert hát: hasztalan minden! — A mai órástársadalommal ideális célért küzdeni nevetséges dolog — nem is lehet, nem is érdemlik ! így beszélt a kollega, pedig hát nincs igaza. Csak nézzük a Stumper-család érdekében közreadott szerény felhívásainknak az eredményét. Milyen szépen, lélek­emelően reagált erre az óvástársadalom, összerakva 130 koronát. Ha semmi egyéb eredménye nem lett volna e lap hasábjain folytatott munkánknak, csak az, még akkor is azt mondjuk: nem dolgozunk hiába! Csak ezelőtt egy pár évvel is lehetett volna-e ilyesmit ilyen ered­ménynyel végezni? Beszélhetnek ezután nekem, az én hitemben meg nem tántorítanak: lesz még összetartás, lesz még ünnep! Egyszer már írtunk arról, hogy micsoda reményt­­keltő jelenség az is, hogy észrevettük, hogy lapunk sorait egyes óráscsaládoknál a gyerekek, sőt a leánykák is olvassák, sőt mint most ki is tűnt, még reagálnak is reá. Hát nem csókolni valók azok a kis­ Sprenger­­leánykák ott Kaposváron ?! . . . Már tudnak szeretni, sajnálni, és bizony mondom: boldogok is lesznek! Mert csak nyitott szívvel lehet boldog az ember ... Az a miskolci órássegéd is még díszére fog válni az órás­társadalomnak, mert ha esetleg szegény ember lesz is, de hogy úri­ember lesz mindig — a szó nemes értel­mében — az bizonyos! * Somogyi Adolf aszódi kollegám nem értette meg soraim intencióját, legalább is azt veszem ki szavából. Nem azt írtam én, hogy mi tanult órások is ezután koronáért javítsuk az órát, de olyanformán írtam, hogy csupa nagyképűsködésből a kisebb órajavításokat ne szalaszszuk el, de a­mennyire lehet, vállaljuk el, és ne kényszeresük a közönséget, hogy a koronás órásokat keresse fel. Mert szép, szép, a­ki olyan helyzetben lehet, hogy kimondhatja: Én három koronán alól nem dolgozom! Hej, kedves Somogyi bácsi, de sok órás van, a­ki kénytelen olcsóbban is adni, mert hát a gyerekeknek kenyér kell! Régi, megszokott, jó hírű üzletekben lehet válogatni a munkában, de hát mondom: nem minden­kinek van olyan jó dolga. Meg aztán :­lehet is! Ha valaki behoz egy jó karban levő tiszta órát, melyért mondjuk, nem régen fizetett máshol egy más órásnak kellő munkadíjat, de hát most egy kis hibája akadt, például: elmarad a mutató, vagy a szer visszamegy stb., hát az ilyen munkát miért ne csinálnánk meg egy koronáért ? Miért kényszerítsük arra, hogy a koronás óráshoz vigye! Hisz — mint írtam is — az ilyen munkákból élnek a koronás órások. Ott, a­hol az óra minősége, vagy a szerkezet állapota olyan, hogy előre látható, hogy az órának egyéb baja is van, bizony akkor kérjük meg az óra teljes javításának a díját. Az ilyen órákon fél munkát vállalni nem szabad! Azt hiszem így értette ezt Somogyi kollega úr is, kit igazán tisztelek, hogy oly éber figyelemmel kíséri e lap betűit! Fegel. * Remélem, hogy asszonyi voltomra nézve nem veszik tőlem rossz néven, ha b. lapjuk utolsó számában közölt két cikkre válaszolni merészkedem. Igen rövid leszek s azt hiszem, hogy a tisztelt szerkesztőség helyet ad pár soromnak. „Bajainkról“ szóló közleményre óhajtok vála­szolni. Somogyi úr b. cikkében azt írja, hogy az ő meggyőződése szerint a dolgozni tudó órások maguk az órásnyomorúság okai, mert nem merik megkérni munkájuk tisztességes értékét, és nem merik elhinni, hogy mennyire rájuk van szorulva a publikum. Azt akarom bebizonyítani, hogy mennyire nincs igaza a cikk írójának. Én nem hiszem, hogy van olyan jól dolgozni tudó órás, ki olcsón, azaz potyára dolgozzon. Nem régen történt, hogy férjem egy nagyobb városban nyitott üzletet, persze az itteni üzletet mi tovább vezetjük egy segéddel. — Jöttek az üzletfelek s meglepetve néztek, hogy nincs itt a mester, hiába magyarázták nekik, hogy az üzlet az övé, hagyják itt az órát, úgy meg lesz csinálva mint azelőtt. Rázták a fejüket, hogy nem, hogy inkább utána viszik vagy elküldik, mert hogyha meg is fizetik az árát, de legalább tudják, hogy jól pontos órát kapnak. Ugyanígy történt az eladásnál 3­0 KLEIN M. J. — ezüst evőeszköz- és ezüst díszmű-árú gyára . BUDAPEST, VII., SIP-UTCA 20. r­észit és dús raktárt tart mindennemű modern evőeszközökben és dísztárgyakban, ú. m.: serlegek, söröskancsók, tálcák, kosarak, tea-, kávé- és jour-garniturák, koszorúk, gyertyatartók, girandolok, valamint minden e szakmába vágó más dísztárgyakban. — Terv és rajzzal kívánatra készséggel szolgálok. — Vidéki megbízásokat nagy gonddal intézek el. — Javítások elfogadtatnak. :: :: :: a s :: :: 7

Next