Mezőgazdák, 1927 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1927-01-01 / 1. szám

2. oldal ..... . »MEZŐGAZDÁK* 1927. január 1. Tizenharmadszor érkezik el az újév azóta, hogy az első új esztendő kemény, fehér hidegben reát köszöntött a lövészárkoktól teliszántott, tüskés drótakadályoktól szétválasztott Európára. A lövészárkokat azóta bemosta az esővíz és a drótakadályok szöges huzalait megette a rozsda, de azok a politikai­ farkas­­yermek, amelyekből a világháború utáni időket megkeserítették és megnehezítették és azok a hírlapok szer­­kesztőségeibe, parlamentek tanácstermeibe vándorolt gépfegyverfészkek, melyek a nemzetek és emberek teljes és maradéktalan letiprását hirdették, még sokáig működésben voltak. Nagyon lassan és csak lépésről lépésre kezd engedni az az álláspont, amely úgy kívánta elrendezni a jövendő évszázadokra a világrendet, hogy a győző és legyőzött, szolga és uralkodó, dolgozó és parancsoló nemzetek közötti megkülönböztetésen épüljön fel. Ha az új esztendőben valamit kívánnunk kell, akkor a legelső az, hogy a kiengesztelődés lassan meg­­indult és nehezen előrehaladó folyamata ne szenvedjen megállást, ne találjon magával szemben elhárítha­­tatlan akadályokat az 1927-ik esztendőben sem s váljék mindenütt uralkodóvá az a jobb megfontolás, hogy a világ békéje valamennyi nemzet dolgos és előítéletektől ment együttműködésén fog felépülni, amely hivatva lesz mindazokat az igazságtalanságokat, a történelem alaptörvényein ejtett súlyos sérelmeket is korrigálni, amelyeket a közelmúltban gőgös, rövidlátó, konok, ostoba emberi akarat ejtett. A közszellemnek megváltozását, a közerkölcsöknek megjavulását kell kívánnunk mindenekelőtt és mindenekfelett. Ez a leghatásosabb gyógyító szer a háború alatt és a háború után ejtett és kapott sebekre. Ez adja vissza az idestova másfél évtizede nélkülözött nyugalmat, a csendes termelő munka lehetőségét s ez fogja eloltani teljesen azt a parazsat is, amely Keleten a legutóbbi időben talán hamu alatt, de egész Európában érezhető perzselő tűzzel sistereg és izzik. A magunk szűkebb portáján körültekintve, örömmel kell megállapítanunk, hogy az elmúlt esztendő, az első immáron hosszú és sanyarú évek óta, mely hozott valamit, mely nem csalt meg bennünket, mely ha kevéssel is, de mégis előbbre vitte hazánkat azon az úton, mely hitünk szerint Magyarország regenerációjához és ami ennek nélkülözhetetlen előfeltétele, reintegrációjához vezet. Kétségtelen, hogy közéletünk vissza­­térőben van a régi mederbe s ha talán néha erősebb szelek, a történelmi folyamatok méhében felülkerekedő rejtélyes áramlatok feszítik is ezeket a szűkebb kereteket, a konszolidáció menete többé-kevésbbé biztosnak tekinthető. Igaz, hogy más oldalról aggodalommal kell megállapítanunk olyan tüneteket, melyek arra mutatnak, hogy a súlyos krízis, mely a közelmúltban elnyeléssel fenyegette egész közgazdasági és állami létünket, nem múlt el, csak formát cserélt s megújhodásunk, gyógyulásunk még mindig közvetlenül veszélyeztetve van. Ezeknek az aggodalmakat keltő tüneteknek legfontosabbika az a súlyos helyzet, melybe magángazda­­ságunk a szanálás következtében jutott. Ismételten hangsúlyozzuk akkor, amikor a konjunktúrák által rózsa*­színre festett közgazdasági látóhatár ugyancsak mást mutatott, hogy a gazdasági konszolidáció áldozatokat fog követelni, hogy Csonka*Magyarország nem Kánaán földje, mely elbírja Nagy-Magyarország közgazdasági szervezetét, a bankok, részvénytársaságok, kereskedők végeláthatatlan sorát. Az áldozatok azonban jelen­­tékenyen nagyobbak, mint aminekre számítani lehetett, a krízis sokkal súlyosabb, sokkal továbbtartó és a közgazdasági élet sokkal nagyobb terére kiterjedő, mintsem azt előre látni lehetett volna. De a legveszedel­­mesebb jelenség az, hogy a gazdasági krízis olyan termelő rétegeket érint, melyeknek eredményes munkája elengedhetetlen követelménye közgazdasági életünknek. Senki sem lesz meglepetve, ha újra hallani fogja, hogy mezőgazdaságunk rendkívül súlyos válság­­ban van. Egy pillantást kell csak vetni a telekkönyvekre, melyek gazdatársadalmunk anyagi helyzetének sokkal szomorúbb képét adják, mint valaha is a legutóbbi 60 esztendő alatt, amikor pedig igen gyakran hallottunk és méltán hallottunk beszélni a közgazdaságra igen veszedelmes agrárkrízisek elhárításáról. A bér­­leti gazdálkodás rendkívüli nehézségei szintén arra mutatnak, hogy közgazdasági viszonyaink nem bizto­­sítják a mezőgazdasági termelést. Nem látszik kizártnak, hogy súlyos következményeit külkereskedelmi mér­­legünk fogja megérezni és így pénzünk értékhullámzásában majd egész társadalmunk megszenvedi mező­­gazdasági termelésünk válságát. A gazdasági életben a változások okai oly összetettek és sokszor oly távoliak, hogy a mezőgazdasági üzemeknek a nehéz viszonyok következtében elcsendesedő munkája közvetve újabb súlyos válságoknak előidézője lehet. Már­pedig egy országban, amelynek gazdasági létalapja a mezőgazda­­sági termelés, minden más érdeknél fontosabb ennek a termelésnek biztosításáról gondoskodni és ,csak a szükséges intézkedések megtétele után lehet még csak gondolni is akármennyire tiszteletreméltó más programmnak beváltására. Reméljük, hogy az elkövetkező esztendő meghozza a mezőgazdaság jogos sérelmeinek orvoslását. Reméljük, megtaláltatik a mód az elkövetkező esztendőben a mezőgazdaság hitelviszonyainak, mely a leg­­égetőbb kérdés, megfelelő megoldására, mert ha ez bármely okból elmulasztatnék, úgy Csonka,Magyarország jó darabján 1927 őszén már a hitelező aram­a. Akkor pedig komolyan gondolkodnunk kellene azon, hogy ki fogja termelni jövőesztendei kenyerünket. —y. —y. (gfSP*- „Minden ügyünkben vegyük igénybe szövetkezetünket!“ ""JMS

Next